Keresés ebben a blogban

2016. július 31., vasárnap

Önterápia á la futballfüggő

Fél éves lettem, ezért elhatároztam, hogy terápiás célzattal jegyzéket készítek, önanalízist, leltárt, hogy életemben először nézzek szembe önmagammal. Leírom hát, mit szerettem meg ebben a fél évben, és mit nem. Szabad ötletek jegyzéke két ülésben. (Inspired by Egy futballfüggő naplójából)

SZERETEM
- a hason alvást, éjjel, nappal, rövidet, hosszat, teljesen mindegy, csak hason legyen;
- a cicit két kézzel átölelni és heves szuszogás közepette szívni, szívni és szívni;
- sünipajtást, aki hagyja össze-vissza harapdálni az orrát (fejét, kezét, lábát...);
- a Tátrát, ahol bekötve lehetek apán egész nap, szopizhatok a sziklákon;
- az ebéd utáni alvást, mikor apa altat el, mielőtt vissza menne munkába;
- papa szakállát tépkedni;
- a falevelek szédítő látványát séta közben a kendőből hátrahajolva;
- a sok-sok helyet anyáék franciaágyán, ahol félálomban végig lehet gurulni az egyik végétől a másikig, majd ébredés után elmajszolgatni egy kóbor papírzsebkendőt;
- a kacagásokat, miközben anya zongorázik;
- a Nagy Asztalt, mikor odavesznek magukhoz az én kis székemből;
- a babalátogatóba érkező vendégeket, mert amikor ők itt vannak, kézről kézre adnak, mindenkinek az arcát megtapogathatom és részt vehetek a nagyok beszélgetésében;
- lángosos foghagymaszagot szombat reggel, mikor apa megjön a piacról;
- Vukk dalát;
- Palya Bea néni gyerekdalait anya előadásában;
- harapdosni apa ujját, anya ujját, a süni lábát, továbbá: a kanalakat, az abroszt, a szőnyeget, apa gombaszögi karszalagját, ha jobban belegondolok, mindent, amit elérek;
- mikor fekszem az ágyon s apa nyúl értem, hogy felvegyen;
- ahogyan anya megpuszil, miután befejeztem a szopizást és mielőtt elkezd ringatni, hogy teljesen álomba szenderüljek éjszaka.


NEM SZERETEM
- a háton alvást;
- a zuhany szúrósságát és azt a hihetetlen hangot, amit kiad;
- a hosszú autóutakat;
- az autósülést, ahol nem tudok hasra fordulni;
- a kezezéseket a 16-oson belül a foci Eb-n;
- Pozsonyt, mert mikor apa oda utazik, későn ér haza vagy ott is alszik;
- a sokáig alvást (értsd: fél ötnél tovább);
- a sok hangosan gügyögő beszélő embert egy helyen, mikor én már aludni szeretnék a csendes kis szobámban;
- az öltözködést;
- a kibújni akaró fogacskák okozta viszkető fájdalmat;
- a Samu kutyát, amikor ugat vagy olyan erőszakosan szimatol engem;
- a kartávolságon kívüli, de látótávolságon belüli tárgyakat;
- túl sok időt tölteni egyedül vagy azzal a gyanúval együtt élve, hogy anya vagy apa nincsenek a közelemben.

Most pedig nyilvánosan megígérem, hogy nem gurulok le többet a játékszőnyegemről, pontban háromóránkét fogok enni kérni, nem mocorgok pelenkázás közben és csöndben maradok ébredés után, amíg a szüleim is fel nem ébredtek. Jó lesz így?

De hát... Ugye mindenki tudja, hogy a szopizás nem csak az étkezésről szól, hanem lehetek éppenséggel szomjas is, vagy akarhatok csak egyszerűen meggyőződni arról, hogy anya ott van és akkor az azt jelenti, hogy én is jó helyen vagyok. Meg különben is, egyetlen felnőtt sem eszik óramű pontossággal azonos időpontokban.
És a gurulás, hát az lehet, hogy nem is lesz már olyan túl sok, de helyette kúszni meg mászni fogok nemsokára, ami meg szükséges az agyam fejlődéséhez, szóval nem mondhatok le róla, ahogyan az egyéb mocorgásokról sem.
Ami meg az alvást illeti, itt és most nyilvánosan megígérem mindenkinek, aki ezt olvassa, hogy amikor majd kamasz leszek, naaagyon késő délelőttig fogok aludni, amikor csak lehet.

Addig pedig, ...
Tartsatok velem!

2016. július 29., péntek

Tátrai mesék - folytatás

Kedves Olvasók, ahogy az előző bejegyzésben is ígértem, van még néhány dolog, amit meg szeretnék veletek osztani, hát most ezek a témák következnek. Néhány kiemelt dolog, ami a nyaralásban máshogy volt. Vagy éppen ugyanúgy.

Mentünk, rengeteget mentünk, amikoris én kendőben kucorodtam vagy a csatos hordozóban ücsörögtem, ami nekem a legjobb hely a világon, főként, amikor mennek velem, mert sok újat láthatok és abban is biztos lehetek, hogy Apa és Anya közel van (vagy legalább az egyikőjük). Majdnem mindig Apa vitt, néha még a hátára is tett, hát az elég fura volt nekem. A mellkasán jobban szeretek, aludni is jobb ott, bár néha zavar a pólóból kikandikáló szőr, de egészében véve még így is sokkal jobb, mint az ágy, amiről le lehet gurulni meg amúgy is hideg. Apa nem hideg és legurulni is csak akkor hagy, amikor játszunk.
Játszottunk is sokat, meg nevettünk - néha ketten egyszerre csiklandoznak ezek, hát akkor aztán nem sok esélyem van menekülni...

Máshol aludtunk és máshogyan, mint amikor itthon vagyunk. Szerencsére elég volt egy éjszakányi alvás ahhoz, hogy az én kedvencemmé: Apa- és Anyaillatúvá váljon az ágyban minden. S ha ez megvan, meg ők is ott szuszognak mellettem, nekem teljesen olyan, mintha otthon lennénk. Meg hát, hála a mindenfelé elhelyezett tej- és nyálfoltoknak, az énillat sem sokáig váratott magára az ágyban.

Na és, ha már az alvásnál tartunk, nagyon bátran aludtam mostanában egészen fura helyeken: raklapbútoron a bokrok között, valami faházban egy ócska régi emeletes ágyon, ahol körülöttem szerelők jöttek-mentek. Kocsiban is aludtam néha, de az már kicsi nekem, nem tudok benne jól fordulni, szóval inkább kerülöm, ha tudom.



És az alvásokkal még az is nagyon jó volt, hogy amikor felébredtem, mindig mindketten beszaladtak hozzám és odafeküdtek mellém az ágyra, vagy felkaptak és ölelgettek, vagy ha sírtam, nyugtatgattak. Nagyon szeretem azt, amikor hárman vagyunk, akkor kerek igazán a világ.

És végre megtanulták a szüleim ez alatt a két hét alatt azt is, hogy én MINDIG ott akarok velük lenni, amikor esznek, ezért általában valamelyikük ölében ülhettem és pakolhattam az aszalon kedvemre. Mostanában - végre - néha adnak nekem is abból, amit esznek (vagy egyszerűen kikapom a kezükből, netán a tányérjukból). Hát az ízek, azok furcsák, mi tagadás. A játékaimnak nincs íze, de ezek az ételek, nagyon csiklandósak.

Találkoztam rengeteg kedves emberrel - szeretem az arcokat. Az új arcokat, a mosolygós arcokat, a kíváncsi tekinteteket. Hála az égnek, kevesen gügyögtek velem, a legtöbben komolyan szóltak hozzám, mint egy komoly félévest ez megillet. A gyerekek még a felnőtteknél is jobban tetszettek, főleg, amelyik énekelt, na meg aki hagyta, hogy én is megfogdossam és simogassam az arcát.

És hát, a kedvenceim, a fák. Annyi fát láttunk, hogy olyan sokat elképzelni sem tudtam előtte. Magasakat és tűlevelűeket, alacsony bokrokat, színes virágokat. Lenyűgöznek a fák, csak nyújtom a nyakam az ég felé és nézegetem őket, ahogy mozgatják a leveleiket. Gyönyörű.

A vizek is érdeklnek, a patakhang például megnyugtatott mindig, állítólag nagy és csodás vízeséseknél is jártunk, de én azokat átaludtam általában, hát nem baj, majd legközelebb.

Ja, és a legviccesebbet a végére hagytam: nem csak aludni, hanem enni is kipróbáltam ez alatt a két hét alatt naagyon meredek helyszíneken. Hegyoldalban, fenyők tövében, kisvonaton, autóban, sátorban, benzinkúton, meg ahol éppen megéheztem. Az arrafelé járók közül nem nézett ránk senki rosszalló tekintettel, de én azért tudom, hogy ez nem magától értetődő dolog, mert a nők nem mutogathatják csak úgy akárhol a cicijüket, de azt is tudom, hogy ha Anya nekem enni ad, az nem mutogatás, meg amúgy is, én amint meglátom, eltakarom a fejemmel, nehogy más is lássa. És nagyon büszke vagyok az én Anyukámra, hogy amikor csak kérek, ad enni nekem, na meg Apára is, hogy olyan szépen betakargatott minket, amikor a zúzó szélben szopiztam épp.

Hát így nyaraltunk mi. Most, hogy végiggondoltam, elég egyszerű a képlet:

Utazz messzire, gyalogolj hosszan, bújj össze gyakran!
 
Ez lehet az, amit a felnőttek nyaralásnak neveznek.

Remélem, nemsokára megint nyaralunk!

2016. július 26., kedd

A hegyekben (is) szép az élet

A szüleim szeretnek utazni. Ezt már az eddigi elbeszéléseikből is levettem, de most a saját bőrömön is tapasztalhattam. Kirándulni voltunk. A hegyekben. Apa sokat emlegeti, hogy ahol ő született, ott nem ilyen unalmas  egyhangúan lapos minden, mint itt a Csallóközben, hanem dimbes-dombos, tele erdőkkel, völgyekkel. Na de ahova most mentünk, az még ennél is nagyobb. Legalábbis az ő arckifejezéséből azt vettem ki, hogy ez neki se mindennapi látvány. A Magas-Tátrában jártunk.

Ami azért tőlünk elég messze van. Én meg nem igazán csípem a hosszú autóutakat: meleg van (vagy éppen fúj rám a klíma), be vagyok szorítva a szíjak közé, s ami a legrosszabb, nem fekhetek a hasamra, végig a hátamon kell lennem. Kiegyeztünk egy kompromisszumban -  a guszonai nagyikától indulunk (kb. félút), cserébe meg se mukkanok egész úton - aminek hála már az utazás is kellemes volt.

Meg az egész hét! Tartottam tőle, hogy milyen lesz idegen helyen aludni, nem a megszokott nagy ágyban, de ez még az otthoni "repülőtérnél" is jobb volt: három ágyat toltunk össze, úgy aludtunk. Most már apa se panaszkodhatott, hogy úgy rámászok éjszaka, hogy a falra kell tapadnia... Na de azért ez nem jelentett azt, hogy a hasunkra sütött reggelente a nap, dehogy. Én azért mindig gondoskodtam róla, hogy Anya meg Apa is lássa a napfelkeltét (legalábbis Anya) vagy legalább hallják a reggeli kakaskukorékolást (már ha lett volna kakas). És lehet ebben a kirándulásban valami, mert most egyikük se harapdálta a fülem, hogy "te kis büdös kölök, hát mér nem alszol legalább hétig", hanem kijöttünk bandázni egyet.

Igazából egész nap bandáztunk, mert aztán beültem apához a kendőbe, s nyakunkba vettük a hegyet. Ültem elől, hátul, mentünk aztóval, villamossal meg felvonóval, de azért a legtöbbet gyalog. Az első nap csak sétálni akartunk menni a városba, s a hegyen kötöttünk ki 3 órára. Az utolsó túra már este fél hatig tartott. Tetszettek a hegyek, a kerek kövek, a sebes patak, a morajló vízesés (na jó, egyet teljesen átaludtam), a szembemosolygó turisták, a kis pajtások, akik között akadtak még nálam fiatalabbak is. Nagyon felvillanyozódtam tőlük minden túra után, nem is értettem, Apa meg Anya miért heverednek le a kanapéra meg a fotelba azonnal. Szerencséjükre én nem hagytam ki őket a buliból, addig kurjongattam a játszószőnyegemen, amíg nem csatlakoztak hozzám, s nem futottunk még pár kört az apartmánban is.

Szóval: most már én is szeretek utazni. Meg a hegyeket is megkedveltem. És kirándulni jó. Főleg hármasban. Van ám még mesélni valóm, de azt majd legközelebb. Addig kiránduljatok Ti is.