Ezt most nem túl részletesen

Az érzés.
Amikor a két és fél órás parttalan altatás után
VÉGRE alvó babával a hátadon
rád tör a visszatarthatalan hasmenés.

Megfizethetetlen.

White noises

Megismerkedtünk nemrég egy nagyon szimpi párral meg a négy hónapos babájukkal, akik kérdezték az altatás témát tárgyalva, hogy használjuk-e a white noises (fehér zajok) mobilalkalmazást, mert az övék anélkül nem is tudják, talán nem aludna el.

Ismerünk egy másik szintén szimpi házaspárt, akiknek a babája az esőcseppek-az-autótetőn mobilalkalmazás hangjára alszik el.

Nemrég olvastam róla, hogy kaphatóak anyaméh-hangot utánzó plüssállatok.
Meg olyan babakarkötő, amely folyamatosan figyeli a bébi légzését, szívhangját, vérnyomását meg még mittudomén, milyen biológiai folyamatait.
És még sok minden más kapható.

Már a várandósság alatt elértem ahhoz, hogy a kisgyerekes lét olyannyira törékeny és veszélyeztetett állapot, az ember meg annyira jól akarja csinálni, hogy minden, de minden hozzáállás és magatartás mögött hajlandó vagyok jó szándékot feltételezni, meg azt, hogy az ember kínjában megoldást keresve még akár ezt vagy azt is képes kipróbálni a gyermeke érdekében.
Ebből kifolyólag mindenki felé igyekszem megértéssel fordulni és nem ítélkezni, és még véletlenül sem gondolni, hogy a mi utunk a kizárólagosan elfogadható és jóra vezető út.

De pillanatnyilag azt gondolom, hogy inkább az én testem belső hangjaira találjon megnyugvást a magzat, mint a mobiltelefon sugárzására. Vagy elemre működő szőrös állatkák hangjaira.

Főképp, amióta végre eljtutottunk abba az időszakba, amit oly sok barátnőtől hallottam mesélni nagy sóhajtások közepette, hogy a szeparációs szorongás időszakát csak hordozással lehet túlélni, és ami oly jó tud lenni, hogy még akár a porszívózást vagy a főzést is el tudod végezni a békésen aluszkáló gyerekkel a hátadon. Jessz. Mi is itt tartunk.
Végre háton. Végre elalvósan.
És hogy azért a fehér zajok is kapjanak egy plusz pontot: délelőtti alvásidőben a legjobb barátunk a gőzelszívó.

Életem leggyorsabb kilométere

Elkezdtem (jaaaaj csak nagyon óvatosan mondom)...
Szóval elkezdtem futni megint.

Vannak, akik szent jótékonysági ügyekért futnak.
Vannak, akik azért, hogy lefogyjanak.
Vannak, akik azért, hogy összeszedjék magukat lelkileg.
Vagy felkészüljenek a maratonra.
Vagy megtapasztalják a saját határaik átlépésének élményét.

Vannak, akik kint futnak,
vannak, akik bent futnak.

Vannak, akik este
és vannak, akik nappal.

Vannak, akik zenére futnak.
Vannak, akik sorozatot néznek vagy könyvet olvasnak futás közben.
És van Forrest Gump. Mindenek felett.

Azon a napon hármasban indultunk el: Pedrito, Unokatesó és én.
A folyóparton elváltunk: én futólépésben jobbra, ők a babakocsival balra.
Aztán futottam kb másfél kilométert.
Azán megszólalt a telefon, körülbelül a hatodik percben, hogy derült égből villámcsapás vigasztalhatatlanul sír. Nem tudja semmivel megnyugtatni.
És akkor, visszafelé, a gyermekekért,
lefutottam életem leggyorsabb kilométerét.
Százszor jobb időt, mint gimiben.
Vagy mint a korábbi futások alatt bármikor.

Tanulság1: Soha-de-soha nem szabad búcsúzás nélkül lelépni csak úgy.
Tanulság2: Mindig több van benned, mint gondolnád. Tényleg!

Te csak várj, míg felkel majd a nap...

Pontos gyerek a mi Fiunk, mint a svájci óra.
Plusz-mínusz nyolc perc, nem több a különbség.
Ötkor kel.
Újra.
Minden nap.

Ő ki van aludva.
Ha legkésőbb 10-kor lefekszünk mi is, akkor nekünk is vannak esélyeink.
És akkor nagyon édes-mosolygósak a reggelek.

Onnan tudni, hogy a felébredés esete áll fenn (azon kívül, hogy ötöt mutat az óra),
hogy elkezd hangosan beszélni.
Van úgy, hogy rakkendról üzemmódban ugrabugrál (egyelőre még ülve) és nevetgél hangosan.
Odavagyunk érte. Már ha ki tudjuk nyitni a szemünket, hogy lássuk is.

És amikor időben elmentünk aludni előző nap, hogy reggel ismét együtt várjuk hosszan, nagyon hosszan a napfelkeltét, akkor egészen sok dolgot meg lehet csinálni, át lehet élni még addig, amíg Apa el nem indul dolgozni.
És ha minden ragyogóan és fényesen alakul, akkor reggel kilencre,
amikor még mások csak azon gondolkodnak, kérnek-e kávét a reggelijük mellé vagy sem,
már az ebéddel is el lehet készülni.
Persze ha éppen nem a szeparációs szorongás nyeri az aznap délelőtti meccset.

Azt hiszem, most kell beleírni a Babanaplóba, hogy volt egy olyan reggel valamikor október elején, hogy fél kilencig aludtunk.

Kezdődik!

Új korszak kezdődik. Persze minden nap. De most tényleg.
Pedrito tud kúszni. Ha akar. De csak, ha nagyon akar.
Ha kiteszünk elé motiváló játékokat jó nagy, de még motiváló távolságra, vagy én megyek tőle kellően messzire és hívogatom, akkor nem akar. Dehogy!
Amikor reggel felébred és keresztül akar közlekedni az ágyon, mint a villám, hogy felmásszon valamelyikőnk lassú tempóban ébredező testére, na akkor akar. Vagy amikor meglát egy stekkert. Vagy konnektort. Az ugye ugyanaz. Hallod, Papa? Érdekli, már most.
Vagy amikor este ő kezdeményezi az alvás előtti hancúrozást és az öltözködés bármely pontján hasra vágja magát és menekül, szintén az ágyon keresztül. Mint a villám.

A kúszás persze egy dolog. De amit ennél sokkal jobban szeret, az az, hogy fel tud állni. Belénk kapaszkodva, arra még nem jött rá, hogy bármi másba is lehet kapaszkodni (hihi).
Aztán, fejben, már járna is, szaladna, de a lábait pakolgatni még csak néha sikerül, egyébként az elégségesen biztonságos kapaszkodás foglalja le egyelőre - mérges is erre néha, hogy miért nem tud közben már lépni is.

Na és ami még ennél is döbbenetesebb.
Válaszol a kérdésekre.
Ücsörgött ma az állókában az összes játéka társaságában, amíg én jöttem-mentem-mostam-főztem, meg amit az imígyen rendelkezésemre álló tizenegy percben el tudtam képzelni.
Őt már egy ideje körüllengte AZ a bizonyos csönd. Amikor csak első villanásra örülsz, másodikra már tudod, hogy a gyermek éppen hogyúgymondjam kiművel valamit.
Egyszercsak elkezd kikiabálni, valami olyan hangzás kíséretében, amit evéskor szokott (hammmba! vagy valami ilyesmi).
Odanézek, látom, hogy nyújtogatja a nyelvét is, mutatva, hogy van rajta valami.
Odamegyek, kérdezem: Pedrito, mit ettél meg, mi van a szádban?
Mire ő, rám néz jelentőségteljesen és felemeli a Mazsola plüss sapkájának a zöld pamutbojtját.
Azt ette meg. Nem túl sok turkálás után kivettem a szájából egy közepesen hosszú szál zöld pamutot. Inkább ne nyelje le, olyan csiklandós :)

Rettentően büszke vagyok rá.
Mazsola meg kapott egy pár hónapos kiállítással együtt járó kényszerpihenőt.