Fénykard

Képzeljétek, találtam egy fénykardot!
Illetve, hát pontosabban nem is én, hanem Ábi.
Ábi az én egyik kisbarátom, ahogy Anyáék mondják. Ami azért jó, mert Anya is barát az ő anyukájával, Apa is az ő apukájával, szóval naná, hogy mi is azok vagyunk (na jó, be kell vallanom, hogy ő azért kedvesebben tud simizni, én meg püföltem őt ma egy kicsit, de tényleg csak örömömben, hogy ezazzz, végre itt van nálunk egy kispajti a sok-sok nátha meg orrszívás után).

Szóval Ábi hazafelé menet még bekukkantott az előszobaszekrénybe, hátha talál ott valami izgalmasat. Apa oldalán egész pontosan.
Hát talált is. Egy hosszú csövet, első ránézésre a felnőttek azt is mondhatnák rá, hogy karácsonyi csomagolópapír, de miután mindannyian a saját szemünkkel láthattuk, hogy Ábi hogy rohangál vele óriási lovagló léptekkel és lovagias kurjantásokkal a konyha teljes hosszában, mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy csakis egy csodakardról lehet szó.

Miután elbúcsúztunk és hazaindultak, én is gyakoroltam kicsit ezeket a lépéseket Anya kezét fogva, mert tudom ám én, hogy a nagyobbak jobban tudják, márpedig Ábi fél évvel idősebb nálam.
Aztán később, amíg Anya épp nem ért rá, megpróbáltam egyedül is.
És képzeljétek, működött!
Se fal, se szék, se kislétra, se porszívó, semmi kapaszkodás nem kellett.
Csak a Kard a kezemben, meg én!
Odavágtattam Apához örömittasan, persze ő is örült, meg Anya is,
tapsoltunk is egész hosszan ez után a konyhakövön ücsörögve.

Látjátok, milyen jó, hogy az embernek vannak barátai.