A teremtésben társaid lehetünk...

Voltunk a múlt héten a Fővárosi Állat- és Növénykertben, közismertebb nevén Állatkert ugye.
Külön bejegyzést érdemelne annak tudatosítása és hangosan kimondása itt, a nyilvános térben, hogy egy olyan szemlélődő alkatú majdnem-három-éves gyerecske számára, mint Pedrito, túúúúúlontúl sok ott a látnivaló, hiszen ő ellenne egész álló nap egy úszkáló fóka nézegetésével, plusz némi játszóterezéssel (különösen, ha Eszti is ott van), nem beszélve az állatkertben kölcsönözhető sárga húzogatós kiskocsik vagy az ott dolgozók terepjáróinak megcsodálásáról.

De. Most nem erről akarok írni, hanem az utózöngékről.
Valamelyik reggel kérdezi a kanapén ücsörgős békés ébredezés közepette:
- Anya, neked miért nem tetszett a makiknak a rózsaszín popója?
- Hát, nem tudom, csak mert szerintem nagyon csúnya. Rossz nekem ránézni.
- Miért olyan nekik a fenekük, Anya?
- Mert a Jóisten így teremtette. Tudod, minden állatnak megvan a maga különlegessége. Az egyik ilyen, a másik olyan, hát a páviánok ilyenek.
- Hát, akkor majd én megmondom a Jézuskának, hogy ne teremtsen ilyet, mert az én anyukámnak az nem jó! (és közben hevesen mutogat az ujjával).

Valahogy így...

Szerelem

      Egy hét betegség és egy hét őszi szünet után. Este, altatás közben. Általában ilyenkor úgy kezdődnek a kérdése, hogy "majd, ha kivilágosodott"...

-   Anya, ha reggel kivilágosodott, akkor elmegyünk Ariékhoz?

-   Hiányzik neked az Eszter, ugye?

-   Igen, hiányzik. Meg akarom ölelni őt. És ő is engem.

-   Hát, felhívhatom Arit, hogy mit csinálnak holnap. Ha otthon lesznek, akkor elmehetünk hozzájuk.

-   Ha nem lesznek, akkor nem tud nekem kekszet adni. Nekik mért mindig van kekszük, Anya?

Az őrangyalok piros szoknyát hordanak

Majdnem napra pontosan egy éve írtam utoljára az esti rituáléról, illetve az altatásról.
Azóta tulajdonképpen nem sok minden változott, csak nincs már szó álommanókról, mert egyszer látott egyet egy könyvben lerajzolva és nagyon félelmetesnek találta.
Megköszönjük a napot a Jóistennek, elmondjuk az esti imát, aztán kicsi dudorászás, szuszogás és alvás következik.
Amikor virgoncabb, akkor még elalvás előtt sokat kérdez. Olyanokat, mint hogy.

- Anya, van a hűtőben joghurtunk?
- Igen, van. De most aludj! Reggelig, jó?
- Jó. Akkor majd REGGEL eszek joghurtut.

(ehhez a témához tudni kell, hogy az éjszakai joghurtevés sajnos egy időben nagyon erős szokássá vált, a tesó születése óta ezzel váltja ki magának az éjszakai gondoskodást, merthogy neki is jár. Nem mondja, de tuti így van.)

- Anya, te mikor fogsz innen kimenni?
- Majd ha teljesen elaludtál, kimegyek. Lezuhanyzom, megmosom a fogam, aztán jövök vissza én is aludni.
- És akkor mi itt leszünk Tesóval ketten?
- Igen. Meg itt vannak veletek az őrangyalok is. Az a dolguk, hogy vigyázzanak rátok.
- Mért az a dolguk?
- Mert a Jóisten ezért küldte őket. Mindenkinek van őrangyala.
- Az óvónéniknek is van?
- Igen, nekik is.

(aztán rövid párbeszéd arról, hogy az őrangyalok láthatatlanok)
- De az én játék angyalkámat lehet látni!
- Igen, azt lehet.
- Kék ruhája van.
- Igen.
- És az angyalok piros szoknyát szoktak hordani.
- Igen?
- Igen. Néha a fejükre is szoknyát húznak!

...

Nagy Ovis Mondások Gyűjteménye

Mindenki mondta már az elejétől fogva, hogy ííííírni kell, amiket Pedrito mond, mert aztán ki fog már emlékezni rá.

Úgyhogy az ovi kapcsán elkezdek itt gyűjteni mindenféle aranyköpéseket, remélhetőleg folytatásosan.


A reggeli indulás nehéz. Minden nap így-úgy van sírás, és leginkább azzal lehet belőle kimozdulni, ha kitalálnak Apával valami más célt, ahova mennek (hogy ne az oviba kelljen elindulni, hanem például megnézni, nyitva van-e a hintáspark vagy megnézni, hogy a Papa ott van-e már a cégben és kirakták-e a kukát satöbbi.). De amikor aztán már ODA kell menni, akkor azzal telik az út, hogy Pedrito a világ legkreatívabb módján talál ki újabb és újabb ötleteket, hogy mit is csinálhatnánk még.
Ezek közül az egyik gyöngyszem:
- Apa, apa, bújjunk el! Bújjunk el ide a fák tövébe a parkban.
- Ki elől bújjunk el, Pedrito?
- Az ovi elől!

Annyiszor megfogadtam, hogy nem fogok kérdezősködni. Több okból sem. Egyrészt, ha már kijött ONNAN, akkor nem akar arról beszélni nyilván, hogy mi volt, másrészt nem emlékszik rá, harmadrészt, ne faggassam, majd mesél, amit akar. De vannak helyzetek, amikor nehéz ezt megállni.
Valahogy szóba kerül a torna.
- Pedrito, tényleg szoktatok tornázni az oviban?
- Én aztán nem! Én csak eszek meg iszok.


Pár hét ovi után meséli az óvónéni, mit mondott neki Pedrito reggel.
- Alenka néni, nekem otthon még nagyon sok dolgom van!
- Igen, és micsoda?
- Hát, majd hazamegyek, és elintézem!


Első alkalom betegség, ötödik nap. Olyan jó, hogy kibírtunk több, mint másfél hónapot begetség nélkül! És - remélem - ezzel a beszoktatás is lezajlott zavartalanul.
Szóval ötödik nap reggel:
- Anya, ma menjünk el játékból oviba!
- Jó, menjünk!
- Hol legyen az ovi? Legyen a hálószoba! És az otthon? A gyerekszoba!
...
és akkor felöltöztünk, bekísértem, megölelt, aztán elküldött: "Anya, most már menjél!"
És egész nap, amikor rajzolt valamit, a kész papírokkal szaladt, vitte ki őket a szekrény(é)be. :)

folyt köv

Ovis

Ma kérem új korszak kezdődött: Pedrito óvodás lett.
Annyi minden ment el mellettünk feljegyzés nélkül itt a blogban, hogy úgy döntöttem, nem azok pótlásával fogok most törődni, hanem igyekszem innentől az itt-és-most eseményeket feljegyezni legalább valamennyire, aztán majd írok persze a Tesó születéséről is például.

Az első ovis nap kapcsán azért is szeretnék írni különösen, mert biztos vagyok benne, hogy a ma este optimizmusát a későbbi napok bőven felülírhatják még, de az első nap akkor is az első nap és megérdemli a külön figyelmet.

Szóvalnostehát.
Azt választottuk, hogy a két és fél éves nagyfiunkat elindítjuk a közösségi élet mezején már most (és nem várunk vele még egy évet) - több okból is: most mennek a barátai, most jött a tesó és talán így a családi energiagazdálkodásnak jót tesz, ha anyának lesz délelőtt némi ideje, hogy kezdje el időben a közösségi életbe való belerázódást, a saját szerepének keresését, barátkozást, kapcsolódást. Meg amúgy is, ez az élet rendje.

Aztán válaszottunk óvodát, ez nem volt nehéz, a Marianum ovi mellett döntöttünk, mert kb mindneki oda jár, aki nekünk szimpatikus család, a legjobb hírű ovi sok szabad játékkal és kintléttel.

Aztán elmentünk nyílt napra, beszélgettünk az oviról rengeteget, kérdezgette őt mindenki a világon, Apa elment szülői értekezletre, beszereztünk mindent, ami kell. Olvastunk rengeteg ovis témájú mesét, beszélgettünk mégmégmég, Anya beiratkozott egy online tanfolyamra óvodás lesz a gyerekem témában.

Aztán elindultunk ma reggel. Vidáman indult, ügyesen öltözködött, pakolászott a szekrényében. Minden szépen ment is, amíg ki nem derült (immáron sokadszorra), hogy mi nem maradhatunk vele. Sem Apa, sem Anya, sem Tesó. Csak ő.
Sírva hagytuk ott, az ablakból bekukucskálva még azt láttuk, ahogy az óvó néni simogatja és vigasztalja.
Aztán Apa ment érte délben. Amikor már vidáman jött ki és azt mondta, nagyon jól érezte magát.
És jössz holnap is? Igeen.... NEM JÖVÖK!

Vidáman mesélt itthon is, például olyanokat, hogy miért nem játszott a nagy traktorral, mennyit evett az ebédből, kik voltak ott és kik nem voltak. Vagy azt is vidáman, hogy "úúúúúúgy sírtam!"

Én, az egész délelőtt reszkető szívvel várakozó anya, itt és most bizakodó vagyok.
Azt gondolom, ebből az első napos belekóstolásból, hogy jó helyen van, fel fog oldódni, és nagy belső erővel van megáldva a mi fiunk, ha így tud reflektálni két és fél évesen a saját nagy sírására.

Sok mindent elolvastam, sokaktól kértem tanácsot az ügyben, hogy hogyan könnyítsük az ovikezdést. Aztán ezzel a sok mindennel a fejemben arra jutottam, amit már a születésénél is megfogalmaztunk anno, hogy a mi utunk a mi utunk. Senkinek az ötlete nem lehet teljesen jó a mi esetünkre, senkinek a tapasztalata nem spórolja meg nekünk a saját tapasztalást és senki nem tud annyi útmutatást adni, hogy hogyan menjünk előre, mint a saját gyerekünk. Ha őt figyeljük, igazi, értő figyelemmel és tudunk rá nézni nagy bizalommal, akkor meg fogjuk találni a legjobb megoldásokat.

ámen.

Imádságos élet

A kezdetek óta mondjuk, főként Apa, főként viccből, hogy Pedritoból pap lesz.
Azt - komolyan - tudtam mindig is, hogy a gyerekeknek, attól függetlenül, hogy vallásos családban nevelkednek-e vagy sem, sokkal élesebb, tisztább, élőbb kapcsolatuk van a Mindenhatóval, mint bármely felnőttnek.

Pedrito mindig is fogékony volt az imára - még nem tudott beszélni, de már összetette a kis kezeit evés előtt és mondogatta, hogy ámen.

Mostanában azzal lep meg minket, hogy "megtanult" keresztet vetni, legalábbis bármely latin-amerikai focistát meghazudtoló gyorsasággal és kuszasággal hányja a kereszteket magára evés előtt.

A legutóbb pedig, egy játszótéri hancúrozás kellős közepén, a Nagy Unokatesóval, leült egy padra, összetette a kezét, és a következőt mondogatta.

- Gyere, Zsófi, te is imádkozz velem!
- ... (Zs. mosolyog)
- Ámen, ámen, megyek óvodába!


Hát igen. Ezért imádkozom mostanában, naponta többször én is.

Szül(et)ésre várva

Közeledik a Nagy Nap. Még csak Ő tudja, mikor lesz, de abban mi is biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb el fog érkezni. S most már inkább előbb. Ennek kapcsán egyre többször kell beszélnem róla (elmondani, miért nem tudok július végére semmit biztosra mondani, mert van egy vis maior, ami mindent felül írhat). Mi az az ennek? És mit takar a róla? Pont ez az: egyre bizonytalanabbul fogalmazom meg, mert nem találom rá a helyes kifejezést:
"A feleségem szülni fog" - a szó legszorosabb értelmében véve igaz, mégis olyan, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá.
"Szülni fogunk" - a többes szám mosolyt csal az arcokra, s bár nagyon fogadkoztam, hogy ezzel fogok azonosulni, nem sikerült. Minden jószándékom ellenére is: mégse vagyok én ebben egyenrangú szereplő.
"Meg fog születni a gyerekem" - ez az aktuális befutó, mert mégiscsak ő lesz a főszereplő.

S miközben mindez érlelődött bennem, hogy a szülésről, mint a gyermekem első nagy tettéről kezdjek el gondolkodni és beszélni, kaptam ezt a cikket Anitától. Ahol arról beszél az elismert szülész, hogy oda kell figyelnünk már arra is, milyen szavakkal beszélünk a szülésről és "kiemeli a az új szóhasználat fontosságát, ami nem a szülés irányítására, hanem a természetes folyamatok védelmére helyezi a hangsúlyt".

Hát így. Remélem, a lehető legtermészetesebb módon fogsz megszületni, Fiam. Mi azon leszünk!

Varró Dani - átiratok a szobatisztulás kezdetén

Szeretem a verseket. Sok verset tudok is. 

Sokat át is írtam már, amiket unalmasnak találtam. Meg gyerekdalokat. Néha össze-vissza keverem, és sokkal jobb lesz a vége, mint eredetileg a két egyszerű gyerekvers. 

Anya néha, amikor már megunja a klasszikusokat, előáll egy-két kortárs szerzeménnyel, amelyek között vannak viccesek is, például a Varró Dani bácsi Badar Madárhatározója. 

Nade abban van egy rész, ami kérem, a kakiról szól. Vagy hát arról is: 

"Szép madár a csuszka, 

kimondottan guszta. 

Rákakált a buszra, 

csúf madár a csuszka."

Nade. Nekem meg mindenki hóóóónapok óta arról papol már, hogy hova kell, meg hova nem kell kakilni. Szóval inkább kijavítottam Danibát is. 

"Szép madár a csurka, 

rákakált a buszra. 

A bilibe kell kakálni, 

azt mondta a nagyika."

hát nem jobb így? De. 

Piac

A piacot nagyon szeretem én. Van sok-sok gyümölcs meg zöööööldség, lehet nézelődni meg szaglászni (két illatot érzek meg AZONNAL: a lángost meg a kolbászt! bizonyám), és általában lángosevés a vége az ottani sétánknak. Vagy hogy veszünk rengetegsok epret, amiből Anya lekvárt főz, engem meg elvisz addig a Nagyihoz, hogy játszhassak egy jót.

Ma is voltunk végre. Cseresznyét indultunk venni, meg borsót, meg zöldbabot, mindegyiket nagyon szeretem, de aztán, képzeljétek, észrevettem, hogy már dinnye is van.
Anya azt mondta, sárgát ne vegyünk, mert nem szeretem, keressünk helyette pirosat. Neki is láttam azonnal körülnézni. Anya nem vette komolyan a küldetést, mert amint kimondtuk, hogy piros dinnyét keresünk, leállt zöldségeket vásárolni. Uborkát, paprikát, meg paradicsomot, meg mittudomén.
Én addig is, gondoltam, megyek a dolgomra. Útnak is indultam izibe, mire szembe jött egy öreg bácsi két nénivel (gondoltam, tud élni, két barátnője is van). Barátkozni akart velem biztosan, lehajolt és kérdezte, hogy ki vagyok én. A két néni közben azon hüledezett, hogy mit csinálok én itt egy szál egyedül a piac közepén.
Mondom a bácsinak, én vagyok a Pedrito. Kezet fogtunk, nagyon megörült, hogy megtudta a nevem és mondott még valamit arról, hogy nagyfiú legyek meg ilyenek.
Ebben a pillanatban odaszaladt hozzám anya is, akit persze a nénik jól letorkoltak, hogy mit enged el engem csak úgy egyedül. De a nénik, azt hiszem, nem tudják, milyen fontos lehet fincsi dinnyét keresni. Csak a bácsival sétálgattak meg kritizáltak mindenkit.
Aztán anya visszaráncigált a paprikák közé, de nem hagytam magam, körülnéztem a másik oldalon. Meg kérdeztem is tőle.
- Anya, (tudod) miért mentem el tőled messzire?
- Pedrito, miért mentél el tőlem?
- Azért, mert kerestem, hogy hol van a piros dinnye. És találtam is!

Na ez az egy biztos. Ha én kapok egy küldetést, akkor biztosan véghezviszem. Tartsatok ki ti is a céljaitok felé vezető úton!

Az oksági viszonyok megértéséről

Döbbenetes, hogy Pedritónál a beszéd beindulásához képest mennyire hamar beindult a "miért?"-korszak. Oké, nem panaszkodom, most még nem kell kozmikus léptékű összefüggéseket magyaráznom, vagy sejt szinten végbemenő folyamatokat ecsetelnem, de azért a miértek mennyisége nagyon gyakran eléri az egy nap elviselhető maximumot. Sőt.

Ami pedig még meglepőbb, hogy ő maga is el tud már magyráznni dolgokat, hogy mit miért csinál vagy nem csinál, például:
(alapszitu: hazaértünk játszótérről, előszobában cipőlevetés következne, ezt már maga is meg tudja csinálni, de most nem akarja)
"Nem ülök most le a föjdre, az nem jó nekem, hanem Anya ölébe ülök, mert kaki van a pelusomban és elkenődik"
vagy
"Azért vagyok ilyen sírós, Anya, mert ki akarok menni az útja motojozni"


De a mai. Az szerintem mindent visz.
Nagyitól jövünk kettesben hazafelé, búcsúzunk a kapuban.
Végre újra biciklivel indulunk neki, én felbátorodtam, Pedrito meg Apának köszönhetően újra kedvet kapott.

Nagyi mondja, hogy úgy félt minket így.
én visszakiabálok, hogy lasssan megyünk.
Pedrito: Miért lassan megyünk, Anya?
Én: Mert ott van a tesó a pocakomban, most azért megyünk lassan, mert óvatosnak kell lenni, nehogy valami történjen és ő megüsse magát.
P: Ha majd kibújik a Tesó, akkor megint gyoooorsan fogunk menni!


Úgy bizony.
Hát már alig várom!

Hiteles

Említettem már korábban, talán nem mondok újat azzal, hogy rettentő sok elvárásom van önmagam felé és nagyon rossz néven tudom venni, ha nem alakul minden úgy, ahogy az álom-anya képemben elképzeltem.
De. Már haladok az elég jó anya kifejezés valós értelmezése felé és ennek eredményeképp az önmagammal való elégedettség egészen jól tud alakulni.

Például azzal kapcsolatban, hogy a saját érzéseimet érdemes felvállalni és nem eltussolni a gyerekem előtt, már egészen biztos vagyok. Meg amúgy, hála a hormonoknak meg a saját lelki felépítésemnek, nem is nagyon sokáig bírnám titkolni.

Így tehát van néha olyan, hogy szomorú, mérges, csalódott, türelmetlen vagyok, megélem, kimondom, aztán megyünk tovább.

Pedrito meg reagál.

Van a klasszikus kérdés:
- Anya, mi a baj?
Becsapós, mert nem lehet rá jól válaszolni. Újra kérezi. Kétszázszor. Addigra már el is megy a kedvem tőle, hogy morci legyek.

Aztán van, amikor reagál, ez egészen új.
- Anya, nyugyoggá meg!
Ezt is elmondja soook-sokszor egymás után. Ez annyira imádnivalóan cuki, hogy a sírásból rögtön nevetésbe megyek át tőle.

Van, amikor nem engem nyugtat, hanem valamelyik plüssállatát, néha csak megüti a fülemet a következő mondat:
- Édes kincsem, nincsen semmi baj.
Vagy ezek variációi, például a "Semmi baaaj, Nyusziii, csak kimossuk a popódat". Imádom.

És van, amikor reflektál. Elmeséli. Döbbenetes. Mai szitu.
Nálunk volt délután Ercsi játszani, valamilyen apróság miatt nem bírtak dűlőre jutni, amiért előkerült a "Szomorú lettem" kifejezés (Ercsi oldaláról).
Erre Pedrito rám néz (a konyhában matattam épp) és rám is mutat.
- Anya is szomorú néha. Ő (mutat). Ő is szokott sírni is. Szokott.
- Igen, néha mindenki szomorú - válaszolja Ercsi. Nagyon hálás vagyok neki érte.

És olyan szép, olyan kerek ez így. Azt hiszem, ez a hiteles.

Bújócskázik

Pedrito tud (már) bújócskázni (is).

A forgatókönyv a következő:

- Anya, elbújj! (bújjál el)
- Elbújok, te meg akkor számoljál.
- Egy, kettő, három, négy* hat, nyóc, tíz, Kiss Ferenc**! Aki nem bújt, jövők!


B variáció, ő bújik el.

- Anya, elbújtaaaaam!
- Hooool vagy, Pedrito? - indulok keresni.
- Itt vagyok, ragyogoook! A konyhábaaaaan!





* A kihagyott/átugrott számok sora az extázis mértékének függvényében változik.
**A Kiss Ferenc rész a számolós mondókából maradt meg neki, Kilenc- Kis Ferenc. Valahogy úgy jegyezhette meg, mintha ez a kifejezés a számok egyike. Sosem maradhat ki a kilenc és a tíz környékén.

Hétköznapi párbeszédeink

Rettentő élvezetes egy kétévessel mindennapi diskurzusokba, vitákba, érvelésekbe, magyarázatokba keveredni. Elképesztő, ahogyan egymás mellé kanyarít összefüggéseket, ahogyan mindenre van válasza, arra is, amiről fogalma sincs (pl: És melyik állatkertben voltatok, Pedrito? - A másikban!).

Mindezek illusztrációjaképp egy mai példa.
A porszívózás még mindig nagy kedvenc tevékenység. A Mamáéknál igaziból is lehet, mert az nem hangos. Nálunk itthon csak úgy, ha a hátamon ül a hordozóban, mert fél a hangjától. Néha még mindig ez a jolly joker megoldás altatáshoz.

- Na akkor megyünk porszívózni, jössz a hátamra, Pedrito?
- Igen, jövök! - odaszalad, kicsit vár. - Bekakiltam, Anya.
- Á, kösz, hogy szólsz, gyere, kimossuk a popód.

Kimossuk a mosdóban, törölközőbe csavarva lefektetem a hálószobában az ágyra, hogy felöltöztessem. De mindezek előtt már szaladna is el.
- Hova mész?
- Megyünk porszívózni!
- Várj, várj, meztelenül nem lenne jó, öltözzünk fel.
- Neeem, nem, anya, csórén nem! Csikizné a fütyimet a hordozó.

Hát igen, valahogy így.

RendesGyerek

Minek tagadni, a mi fiunk egy igazi, ízig-vérig rendes gyerek.
Amióta tud járni, tökéletes szemfülességgel vigyáz arra, hogy a lakásban mindig minden fiók rendesen be legyen tolva.
Képes a bejárati ajtóból visszaszaladni Guszonai Nagyikánál a hálószobába, hogy mielőtt elindulunk, hogy a helyére rakja a porszívót.
Ha begurul valami labda vagy játék pl. a kanapé alá, azt a következő módon szedi ki: 1. kiszalad az előszobába a cipőkanálért, 2. kikotorja a cuccot, 3. visszaviszi a cipőkanalat a HELYÉRE, 4. visszaszalad a kioktort cuccal tovább játszani.

A minap a fürdőszobában matatott valamivel, vagy talán ült a bilin, én meg gondoltam, addig kitakarítom a mosdót. Behoztam a konyhából a kedvenc levendulás lemosómat, lötyöltem belőle a mosdóra, aztán feltettem a szárító tetejére a többi tisztítószer közé. Erre ő rám szólt, hogy ne oda tegyem, hanem vigyem vissza a konyhába.

Ha dühös vagyok és ezt-azt hangosan teszek oda a konyhában, rám szól, hogy "Szépen, Anya, szépen!" Azt is kérdezte már, hogy "Mi baj, Anya? Hangosan csuktad be a pippipp ajtót."

Bárkit, aki érkezik hozzánk vagy éppen indulóban van, általában ha kell, ha nem, figyelmeztet, hogy "Cipőben nem szabad bemenni!"

Apa nem volt itthon most majdnem egy hétig, egyik este altatásnál, amikor a kádból hoztam őt a hálószobába befelé, megkérdezte, hogy "Anya, ki fog a konyhában rendet rakni?". Igazán fontos kérdés ez egy kétévesnek elalvás előtt.

A rend őre, az illem bajnoka, nála kisebb babák hős védelmezője.

Amikor a négyhónapos Sári nálunk volt vendégségben és csak úgy gyakorlásképp legurult a játszószőnyegről a parkettára, azonnal odaszaladt és elmagyarázta neki, hogy ne feküdjön ott, mert az hideg és kemény.

De az eddigi legeslegédesebb ma este történt.
Fürdés, fogmosás, hajmosás. Utóbbi csak a hajszárítózásos befejezéssel élhető túl, még így is rettentő sírások közepette.
Utána levendula-olajos masszázs. Kért még olajat. Tudja mi a jó.
Utána pizsi, ágyba lefekvés, betakarás, ima, simi. indulna. De ő felpattan az ágyból, hogy a hajszárító itt maradt. "Vidd ki a fiókba a helyére, anya, LÉGYSZI. Alszunk."
És mit látok, mire visszajövök?
Fekszik az ágyban és mosolyogva mondja egyedül az esti imát, amit eddig mindig én szoktam.
"Lecsukódik már a szemem... Vigyázz kedves szüleimre. Anyára, Apára, Tesóra, Babára..." satöbbi.

Aztán még jön egy Családi kör suttogva. Annyira szeretem ezt a verset. Négymilliószor mondtam el eddig, mégsem tudok betelni vele. Akkor is végigmondom, ha már a második versszaknál alszik.

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is - bogarászni restel -

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Körűl az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:

Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerü étket.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:

Valami szegény kér helyet éjtszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lyánka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

Este van, este van... a tűz sem világit,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát...

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

Christmas begins at the end of your comfort zone

Az egész úgy kezdődött, hogy Apa a munkahelyi karácsonyi partyn kapott egy táblát ezzel a felirattal. Illetve nyerte. Ajándékba.

(Magyarul: Az élet a komfortzónádon kívül kezdődik, a kép forrása: itt.)

Aztán Pedrito náthája, ami, tudjuk, ilyenkor télidőben/fogzáskor/vírusok idején mindenkinek van, átváltott egy komolyabb, kicsit lázas, nagyon hörgős betegségbe.

Még az utolsó munkanapon elmentünk orvoshoz: légcső- és torokgyulladás, óriási mandulák, minden összejött torok-tájékon. Antibiotikum, probiotikum, köhögéscsillapító. Émelyítő szirupok tömkelege.

Aztán egy kicsit még rosszabb lett. A köhögés néha olyan erősen jött, hogy hányás lett a vége, amikor nem, akkor is nagyon fájt, láthatóan nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel és eléggé megijedt tőle szegényke. Egyébként voltak egész vidám fázisai is, meg hálistennek nem volt lázas, de olyan bújós lett, mint már nagyon régen nem.

Aztán néha már olyan ijesztő lett a fájdalom-köhögés-hányás kombó amit gyakran a szopizás váltott ki, hogy Pedrito önmagát meghazudtoló módon, többször is, azt mondta, hogy "cici nem!".
És akkor gondoltunk egyet, mi felnőttek, és rátettünk még egy lapáttal. Megragadva ezt az alkalmat, elindítottunk az elválasztást.
Amire egyébként is megérett az idő. Sokan sokfélét mondanak és gondolnak a szoptatásról, mi azok közé tartozunk, akik nagyon fontosnak tartjuk ennek a kapcsolatnak a lelki kötelék jellegét, illetve nem elhanyagolhatónak az általa nyútott immunvédelmet, ezért a hosszú szoptatás mellett döntöttünk. Aminek viszont, a gyermek kéréseire való válaszadás mellett ugyanolyan fontos része az anya határainak tiszteletben tartása.
Az elmúlt időszakban nagyon sokszor éreztem már tehernek a szoptatást, különösen az egész éjszakán át tartóakat, és eljutottam abba a fázisba, amikor láthatóan a nap közbeni együttlétünket is feszültté tette a kialvatlanságom, ezért nagyon lassan, de jól megragadhatóan eljött az a pont, amikor azt tudtam mondani, hogy nekem nincs tovább. És nem csak próbálkozni, elterelni a figyelmét, hanem pontot tenni ennek az egyébként varázslatos folyamatnak a végére.

De, visszatérve a történések folyamára. Karácsony kapuján, full betegen, cicitől megfosztva, mit is várhatunk egy kisgyerektől?!
Minden családnak vannak olyan történetei, amikor szent karácsony napján borul a kuka, törnek a poharak, hangosabbak a mondatok, nagyobb a feszkó, ugye?
Mert az együttlét nem csak intimitást hoz, hanem másfajta változást is. Ez természetes. Persze ettől még nem mutat jól.

Hát nálunk is volt mindenféle. Vigasztalhatatlan sírás, rúgkapálás, önkívület, minden határon túlmenő kimerültség, szülői szívhasadás, tehetetlenségből fakadó könnyek, minden tragikumot felülmúló humor, feszülés, ölelés, elengedés, hallgatás. Aztán vendégeskedés, utazás, mindenféle variációk. És a végére még egy baleset is.

Mit tettünk?
JELEN voltunk egymás számára. Fizikailag, érzelmileg, mindenhogy.
MEGTETTÜK az igazán fontos dolgokat. Feldíszítettük a fát, becsomagoltuk az ajándékokat, ettünk, ittunk, aludtunk, öleltünk, amennyi a túléléshez elég. Alvásból nem gondoltam, hogy ilyen kevés is elég tud lenni ennyi idősen (mármint nekem).
ELENGEDTÜK a nem annyira fontosakat. A takarítás tíz százalékát, a karácsonyesti menü háromnegyedét, a fontos vendégek egy részét, a szenteste kiöltözős, csinos, karácsonyi dallamok és csodálatos illatok közt, együtt-ül-az asztalnál-a család részét.
ÁTÉLTÜK a szent pillanatokat és a szentté nemesült apró, vicces, édes mozzanatokat. Néztük, ahogy a kétéves fiunk éjjel fél háromkor megkóstolja, aztán kiköpi élete első szaloncukorját és eszik helyette inkább kolbászt, könnyekig hatódtunk, amikor bekukucskálva az ajándékcsomagba meglátta a neki készült horgolt cicát és az a leírhatatlan öröm csillan meg a szemében, amit eddig csak a mesékből ismertünk. Elmondtuk egymásnak, hogy mit is szeretünk a másikban még egy szétesett és tyeplákis karácsony estén is. Hancúroztunk az unokatesókkal, kipróbáltuk az önfelfújós matracot, tudtunk sírva röhögni, amikor már más tényleg nem jutott eszünkbe.

Az elejétől fogva biztos voltam abban, hogy ez a betegség nem csak egy sima téli takony vagy valami fogzást kísérő jelenség, hanem egyfajta fejlődési ugrás előkészítője. Mondják, hogy amikor fejlődési ugrás előtt áll a gyerek, nagyon gyakran lebetegszik, visszacsúszik egy előző fejlődési szintre vagy valami hasonló mélypontra jut, hogy onnan aztán nagyot rugaszkodjon.
Tíz napja zajlik mindez (hihetetlen, mintha két hónap lett volna), és már most látszik a változás. Egész mondatokban beszél, összefüggéseket lát meg, érvel, viccel, (hazudik).
És alakultak ki új szokások. Például ha aludni, pihenni, töltődni akar, akkor azzal jön, hogy "Anya, ringat".
És vannak még (remélem, csak) átmeneti dolgok. Hogy hajnalban megéhezik (ezek szerint mégis volt még valamennyi tápértéke is annak a tejnek...) és megeszik fél kiló mandarint vagy két szelet vajas kalácsot. Hogy néha még mindig felébred a délutáni alvás felénél. Hogy néha nem sikerül visszaaludnia hajnal ötkor.

Nem mondom, hogy visszaállt az egyensúly azóta. Nem mondom, hogy ez volt életünk legjobb karácsonya. Nem mondom, hogy már nem vagyunk olyan fáradtak. Nem mondom, hogy nem zavart, hogy minket, felnőtteket egy kicsit sem sajált senki (mert vagy 1. alapvetően csak a gyerek hogylétére koncertráltak, vagy 2. már ennél nagyobb gyerekeik vannak és tudják, hogy egy-egy ilyen mennyire nem jelentős nehézség az élet egésze szempontjából, vagy 3. nincs még gyerekük és fogalmuk sincs, milyen az, amikor másfél órája mászkálsz fel-alá tehetetlenül a síró gyerekeddel az éjszaka közepén).

De azt gondolom, így a vége felé közeledve, hogy hihetetlen közelséget lehetett megélni ebben a karácsonyban egymással. Hogy sosem éreztem még át ennyire Mária tehetetlenségét, amit akkor érezhetett, amikor nem találtak szállást Betlehemben. Hogy ha nem is a legkönnyebb, de az igazi értékeket hihetetlenül kikristályosító karácsony volt.
És óriási hálával látom, hogy a szoptatás befejezése, bár egyáltalán nem ment fájdalommentesen, nem okozott törést a kapcsolatunkban. Nagyon féltem ettől, hogy ha nem várom ki, míg elválasztja magát, keletkezik majd valami visszafordíthatatlan seb. Nem keletkezett. Senkinek nem hittem volna ezt el azelőtt.

Hát most ennyit. Az ennyél tényszerűbb történésekről talán majd még születik egy másik mese.