Döbbenetes, hogy Pedritónál a beszéd beindulásához képest mennyire hamar beindult a "miért?"-korszak. Oké, nem panaszkodom, most még nem kell kozmikus léptékű összefüggéseket magyaráznom, vagy sejt szinten végbemenő folyamatokat ecsetelnem, de azért a miértek mennyisége nagyon gyakran eléri az egy nap elviselhető maximumot. Sőt.
Ami pedig még meglepőbb, hogy ő maga is el tud már magyráznni dolgokat, hogy mit miért csinál vagy nem csinál, például:
(alapszitu: hazaértünk játszótérről, előszobában cipőlevetés következne, ezt már maga is meg tudja csinálni, de most nem akarja)
"Nem ülök most le a föjdre, az nem jó nekem, hanem Anya ölébe ülök, mert kaki van a pelusomban és elkenődik"
vagy
"Azért vagyok ilyen sírós, Anya, mert ki akarok menni az útja motojozni"
De a mai. Az szerintem mindent visz.
Nagyitól jövünk kettesben hazafelé, búcsúzunk a kapuban.
Végre újra biciklivel indulunk neki, én felbátorodtam, Pedrito meg Apának köszönhetően újra kedvet kapott.
Nagyi mondja, hogy úgy félt minket így.
én visszakiabálok, hogy lasssan megyünk.
Pedrito: Miért lassan megyünk, Anya?
Én: Mert ott van a tesó a pocakomban, most azért megyünk lassan, mert óvatosnak kell lenni, nehogy valami történjen és ő megüsse magát.
P: Ha majd kibújik a Tesó, akkor megint gyoooorsan fogunk menni!
Úgy bizony.
Hát már alig várom!
