Nagy Ovis Mondások Gyűjteménye

Mindenki mondta már az elejétől fogva, hogy ííííírni kell, amiket Pedrito mond, mert aztán ki fog már emlékezni rá.

Úgyhogy az ovi kapcsán elkezdek itt gyűjteni mindenféle aranyköpéseket, remélhetőleg folytatásosan.


A reggeli indulás nehéz. Minden nap így-úgy van sírás, és leginkább azzal lehet belőle kimozdulni, ha kitalálnak Apával valami más célt, ahova mennek (hogy ne az oviba kelljen elindulni, hanem például megnézni, nyitva van-e a hintáspark vagy megnézni, hogy a Papa ott van-e már a cégben és kirakták-e a kukát satöbbi.). De amikor aztán már ODA kell menni, akkor azzal telik az út, hogy Pedrito a világ legkreatívabb módján talál ki újabb és újabb ötleteket, hogy mit is csinálhatnánk még.
Ezek közül az egyik gyöngyszem:
- Apa, apa, bújjunk el! Bújjunk el ide a fák tövébe a parkban.
- Ki elől bújjunk el, Pedrito?
- Az ovi elől!

Annyiszor megfogadtam, hogy nem fogok kérdezősködni. Több okból sem. Egyrészt, ha már kijött ONNAN, akkor nem akar arról beszélni nyilván, hogy mi volt, másrészt nem emlékszik rá, harmadrészt, ne faggassam, majd mesél, amit akar. De vannak helyzetek, amikor nehéz ezt megállni.
Valahogy szóba kerül a torna.
- Pedrito, tényleg szoktatok tornázni az oviban?
- Én aztán nem! Én csak eszek meg iszok.


Pár hét ovi után meséli az óvónéni, mit mondott neki Pedrito reggel.
- Alenka néni, nekem otthon még nagyon sok dolgom van!
- Igen, és micsoda?
- Hát, majd hazamegyek, és elintézem!


Első alkalom betegség, ötödik nap. Olyan jó, hogy kibírtunk több, mint másfél hónapot begetség nélkül! És - remélem - ezzel a beszoktatás is lezajlott zavartalanul.
Szóval ötödik nap reggel:
- Anya, ma menjünk el játékból oviba!
- Jó, menjünk!
- Hol legyen az ovi? Legyen a hálószoba! És az otthon? A gyerekszoba!
...
és akkor felöltöztünk, bekísértem, megölelt, aztán elküldött: "Anya, most már menjél!"
És egész nap, amikor rajzolt valamit, a kész papírokkal szaladt, vitte ki őket a szekrény(é)be. :)

folyt köv

Ovis

Ma kérem új korszak kezdődött: Pedrito óvodás lett.
Annyi minden ment el mellettünk feljegyzés nélkül itt a blogban, hogy úgy döntöttem, nem azok pótlásával fogok most törődni, hanem igyekszem innentől az itt-és-most eseményeket feljegyezni legalább valamennyire, aztán majd írok persze a Tesó születéséről is például.

Az első ovis nap kapcsán azért is szeretnék írni különösen, mert biztos vagyok benne, hogy a ma este optimizmusát a későbbi napok bőven felülírhatják még, de az első nap akkor is az első nap és megérdemli a külön figyelmet.

Szóvalnostehát.
Azt választottuk, hogy a két és fél éves nagyfiunkat elindítjuk a közösségi élet mezején már most (és nem várunk vele még egy évet) - több okból is: most mennek a barátai, most jött a tesó és talán így a családi energiagazdálkodásnak jót tesz, ha anyának lesz délelőtt némi ideje, hogy kezdje el időben a közösségi életbe való belerázódást, a saját szerepének keresését, barátkozást, kapcsolódást. Meg amúgy is, ez az élet rendje.

Aztán válaszottunk óvodát, ez nem volt nehéz, a Marianum ovi mellett döntöttünk, mert kb mindneki oda jár, aki nekünk szimpatikus család, a legjobb hírű ovi sok szabad játékkal és kintléttel.

Aztán elmentünk nyílt napra, beszélgettünk az oviról rengeteget, kérdezgette őt mindenki a világon, Apa elment szülői értekezletre, beszereztünk mindent, ami kell. Olvastunk rengeteg ovis témájú mesét, beszélgettünk mégmégmég, Anya beiratkozott egy online tanfolyamra óvodás lesz a gyerekem témában.

Aztán elindultunk ma reggel. Vidáman indult, ügyesen öltözködött, pakolászott a szekrényében. Minden szépen ment is, amíg ki nem derült (immáron sokadszorra), hogy mi nem maradhatunk vele. Sem Apa, sem Anya, sem Tesó. Csak ő.
Sírva hagytuk ott, az ablakból bekukucskálva még azt láttuk, ahogy az óvó néni simogatja és vigasztalja.
Aztán Apa ment érte délben. Amikor már vidáman jött ki és azt mondta, nagyon jól érezte magát.
És jössz holnap is? Igeen.... NEM JÖVÖK!

Vidáman mesélt itthon is, például olyanokat, hogy miért nem játszott a nagy traktorral, mennyit evett az ebédből, kik voltak ott és kik nem voltak. Vagy azt is vidáman, hogy "úúúúúúgy sírtam!"

Én, az egész délelőtt reszkető szívvel várakozó anya, itt és most bizakodó vagyok.
Azt gondolom, ebből az első napos belekóstolásból, hogy jó helyen van, fel fog oldódni, és nagy belső erővel van megáldva a mi fiunk, ha így tud reflektálni két és fél évesen a saját nagy sírására.

Sok mindent elolvastam, sokaktól kértem tanácsot az ügyben, hogy hogyan könnyítsük az ovikezdést. Aztán ezzel a sok mindennel a fejemben arra jutottam, amit már a születésénél is megfogalmaztunk anno, hogy a mi utunk a mi utunk. Senkinek az ötlete nem lehet teljesen jó a mi esetünkre, senkinek a tapasztalata nem spórolja meg nekünk a saját tapasztalást és senki nem tud annyi útmutatást adni, hogy hogyan menjünk előre, mint a saját gyerekünk. Ha őt figyeljük, igazi, értő figyelemmel és tudunk rá nézni nagy bizalommal, akkor meg fogjuk találni a legjobb megoldásokat.

ámen.

Imádságos élet

A kezdetek óta mondjuk, főként Apa, főként viccből, hogy Pedritoból pap lesz.
Azt - komolyan - tudtam mindig is, hogy a gyerekeknek, attól függetlenül, hogy vallásos családban nevelkednek-e vagy sem, sokkal élesebb, tisztább, élőbb kapcsolatuk van a Mindenhatóval, mint bármely felnőttnek.

Pedrito mindig is fogékony volt az imára - még nem tudott beszélni, de már összetette a kis kezeit evés előtt és mondogatta, hogy ámen.

Mostanában azzal lep meg minket, hogy "megtanult" keresztet vetni, legalábbis bármely latin-amerikai focistát meghazudtoló gyorsasággal és kuszasággal hányja a kereszteket magára evés előtt.

A legutóbb pedig, egy játszótéri hancúrozás kellős közepén, a Nagy Unokatesóval, leült egy padra, összetette a kezét, és a következőt mondogatta.

- Gyere, Zsófi, te is imádkozz velem!
- ... (Zs. mosolyog)
- Ámen, ámen, megyek óvodába!


Hát igen. Ezért imádkozom mostanában, naponta többször én is.