Keresés ebben a blogban

2020. december 1., kedd

Isten kisujja, avagy spirituális beszélgetéseink alvásidőben

 Vvvégre alszik a két kicsi, Pedrito, aki szintén álmos, de nagyfiú, megérkezik és leheveredik a hálószobában. 

- Anya, ki volt az az István vitéz, akinek a kezét két katona őrzi

- Hogy micsodakicsoda? 

- Hát valami István, úgy innentől le van vágva a keze és katonák vigyáznak rá. Ő már meghaaaaalt? 

- ...???.... (kérem, jelezze kommentben, aki ennél a pontnál tudja, hogy kiről van szó)





- Jaaaaa! Szent István Király! Akinek a jobb keze megmaradt és őrzik, meg néha körbeviszik a városon. De te hol láttad az ő kezét? 

- Hát a misén. 

- MILYEN misén? 

- Hát Nagyikánál Guszonán a tévében. 

- Jaaaaaa... Az augusztus 20. lehetett, a Szent Jobb Körmenet. 

(rövid mese arról, hogy István volt az államalapító királyunk, akit a magyarok nagyon tisztelnek. A pogányságról és kereszténységről, az ereklyék jelentőségéről, arról, hogy egy templom mikor bazilika és mikor nem, és mi a szöszért kell katonáknak vigyázni egy régi király megmaradt kezére, ha nem azért, mert valaki el akarja lopni)


- És Anya! Kik voltak azok a törökök, akik Jézust keresztre feszítették? 

- Jézus még Szent Istvánnál is sokkal-sokkal régebben élt, és tudod, tanította az embereket, hogy hogyan kell élni... És akiknek ez nagyon nem tetszett, azok meggyőzték az uralkodót, hogy fogja el Jézust és végezze ki. 

- De Jézus jó volt, nem? 

- Igen, jó volt, de ők azt hazudták, hogy gonosztevő és akkoriban a gonoszoknak volt, hogy az volt a büntetése, hogy megölték őket. 

stb. stb. 

- És aztán feltámadt? 

- Igen, három napig volt a sírban, aztán feltámadt, még egy ideig a barátaival volt, aztán fölment a Mennybe és azóta is ott van. 

- És ott hideg van vagy meleg? 

- hmm (gondolkodom, hogy ha azt hiszi, hogy a pokolban meleg, akkor a mennyben biztos hidegnek kell lenni)... Szerintem olyan pont jó idő van!

- És Isten látja, hogy megölik az állatokat? 

- Igen, látja. 

- És szerinted szomorú ettől? 

- Szerintem igen. 

- És ő nagyon erős, ugye? 

- Igen. 

- És hogy tudott ennyire megerősödni, ha nem eszik húst? 

- Hát Isten ereje mindennél hatalmasabb és nem azért van, mert eszik húst vagy sem. Isten ereje a szeretet és az erősebb mindennél. 

- De azért annyira nem erős, hogy felemljen egy dínót a kisujjával? 

- Hát azt én nem tudom, hogy mekkora Isten kisujja, de az is az ő akaratából történt, hogy a dínók kihaltak. 

- Miért? 

Aztán rövid értekezések következnek a dínók kihalásáról, a klímaváltozásról, a működő és nem működő vulkánokról és a vulkánokat megfigyelő tudós emberekről. 

Aztán kimegyek a konyhába kávét főzni. Habos tejjel kérem. Megérdemlem, azt hiszem. 

2020. november 2., hétfő

Középső gyerek

 - Nézd, Zsombi, neked meg milyen szép ÚJ pizsamád van idekészítve! 

- Ezt ki kinőtte? 


Vagyis ki nőtte ki. 

Kristóf nőtte ki. 

Szóvalhogy neki az a természetes már, hogy ha valami ÚJ dolgot kap, akkor azt valaki már KINŐTTE. Szívemszakadmeg. (Szerencsére neki nem)

Hozzá is tette rögtön, hogy majd megírja a Jézuskának, hogy neki is hozzon egy új, nagyfiús gumicsizmát a szülinapjára. (erre Pedrito: "De Zsombi! A Jézuska karácsonykor jön, szülinapkor nem. Csak ha meghívjuk, ugye, Anya?")

Szerencse, hogy a fejmérete ugyanakkora, mint a bátyjának, így azért vadiúj sapkát lehet neki rendelni. 



2020. október 28., szerda

Tangó

Mátyás Boldizsár születéstörténete

Pár nappal korábban még elmentünk a fiúkkal a könyvtárba, felfrissíteni a készletet. Ágival futottunk ott össze – „még túl sok minden van a szülésig megcsinálni – listámon, szükségem lenne még legalább egy hétre” – mondtam. Mint mindenki másnak is. Nem tudtam tippelni, hogy mennyi időm van még, a papírforma szerint akár két hét, mégis már hetek óta úgy éltem a napokat, hogy nem tudom, mennyi van még belőlük.

Akárcsak Zsombinál, hajnalban elkezdett folyni a magzatvizem. Nem loccsanóan, de azért jelentőségteljesen. A dúlám Horvátországban nyaral, felhívom, „vagy megvársz engem, vagy nem” – mondja, az ő lebegő szellős létformájában. Tudtam, hogy nem fogom.

A bábámmal arról egyeztettünk az elmúlt napokban, hogy van egy kellék, amit nem tudok beszerezni. Ő tud hozni, mondja, de csak jövő szerdán. Azt még biztos meg tudom várni, válaszolom, aztán másnap hívom, hogy mi van a vízzel. Szerinte ez még korai, lehet, hogy nem is magzatvíz, azt tanácsolja, hogy viselkedjek úgy, kívül és belül is, hogy még ez nem az – tegyem a dolgom, mintha éppen nem szülnék. Jó, mondom, és megfőzöm az ebédet, kimegyünk a fiúkkal, lebeszélek egy találkozót délutánra, hogy azért ne legyek teljesen egyedül. Peti meg nekifog a saját „szüléselőttmecsinálni” listáján azon pontoknak, amik még elintézhetők.
Négykor megyünk fagyizni a Klapka-térre, a legcsinibb kánikulás kismamaruhámban, valami esemény van, millió emberrel találkozunk. Van, akinek jól esik az ölelése, van, akit észre sem veszek. A figyelmem egyre fordul befelé. Hatkor hívom Petit, hogy most már jöjjön haza, mert nem nagyon bírom a fájások közben tolni a babakocsit. Hívom Aput is, hogy visszük hozzájuk a fiúkat – mire egyet megcsörren a telefonja, látom, hogy ott áll mellettem, a fiúk meg Bodrit kergetik. Hihetetlen, mint a mesében. Éppen ERRE sétált, éppen MOST.

Elvisszük a fiúkat, kb. fél8ra érünk haza. Ahogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, elkap a boldogság – végre kettesben, idejét sem tudom megmondani, mikor volt utoljára ilyen. A buli kezdődik! Tényleg, mintha egy randi-esténk lenne. Zsombi születése óta talán ez vésődött be a legerősebben: a legjobb, amit tehetünk, hogy mindent megteszünk azért, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Gyertyát gyújtunk, imádkozunk, iszunk egy pohár bort, betesszük a kedvenc sorozatunkat. Peti elkap, átölel és azt mondja, ez most olyan lesz, mint egy igazi tangó! Akkor még nem tudta, milyen igazat beszél.

A bábával megbeszéljük, hogy mi a helyzet, ő akkor gyorsan alszik, és ha kell, indul, a dúla helyett hív maga mellé valakit. Letesszük. Megy előre az időtlen idő. Zuhanyzok, énekelek, megint zuhanyzok. Elég erősen fáj, de nem tudok visszaemlékezni, hogy „legutóbb” melyik fázisban fájt ennyire. Az áldott hormonok, amelyek kitörlik a fájdalom emlékét! Próbálom írni a fájások idejét és időtatamát, nincs benne rendszer. Még nincs. Akkor még nem tudtam, hogy nem is lesz. Mint egy igazi tangó – első ránézésre ritmustalan, közben pedig lüktet, mint az élet maga.

Kilenc után valamivel hívom megint a bábát, hogy szerintem induljon el, mert nem akarok teljesen egyedül maradni. Illetve van egy ilyen nagyon belső képem, hogy egyedül fogok, hogy ez egy ilyen szülésnek van megírva, de próbálkozom kapaszkodni és mindent megtenni azért, hogy ne így legyen. Azt kérdezi, mi is van velem. Az igazi bajom az, hogy még úgy érzem, túl korán van. Hogy nem vagyok erre felkészülve. Onnantól fogva, hogy ezt a babát egy évvel későbbre terveztük, hogy a szülést két héttel későbbre vártuk, de ha már mindenképp ma lesz, akkor se mostazonnal, legalább hajnalig várhatna. Petit hívom, hogy beszélgessen velem erről, és felrémlik, hogy a szülés folyamatában van egy pont, ahol a félelmek bekapcsolnak. Akkor ez lehet az, gondolom, odabújok Petihez, aztán megyek tovább zuhanyozni. (Csak épp arra emlékeztem rosszul, hogy ez már a nyolc centis kapu. Akkor még mit sem sejtettem arról, hogy alig több mint egy óra múlva már a kezemben is tartom a kisbabámat…).

Az már egészen ismerős, hogy nem bírok ülni vagy feküdni egy percet sem. Most a zuhanyból sem igazán esik jól kijönni, azért néha megpróbálom. Hallok valamit abból, hogy valaki bekopog (a szomszéd volt, hogy áztatjuk el őket. Méghogy mi…), látom fél szemmel, hogy Peti a földön ül és pakolgatja a játékokat a gyerekszobában (pont most jut eszébe legózni…), aztán megint visszamegyek a forró víz alá.

És akkor egyszer csak hopp, mintha a kis táncos odabent elrugaszkodna egy határozott mozdulattal – belém nyilall a fájdalom, négykézlábra ereszkedem a fürdőszobaszőnyegen. Ez vitathatatlanul egy tolófájás, nem is akármilyen. Peti hívja a bábát, bekiabálom, hogy most aztán tényleg gyere, mert tolófájásom van, és onnantól egyszerre vagyok nagyon mélyen legbelül és nagyon éles figyelemmel a kapitány szerepében. Ki kell jutnom innen, mert a fürdőszobában nem férnek hozzám – mondom magamnak és kimegyek a kanapéig. Közben a kezemmel érzem, hogy már ott van a feje egészen közel ahhoz, hogy kibújjon. Petinek diktálom, hogy mit hozzon és honnan – vatta, olaj, törölköző. Mint egy jól megszervezett kommunikációs helyzetgyakorlatban, igyekszem tűpontos instrukciót adni a dolgok hollétéről (fürdőszoba, alsó fiók, jobbra) – mosolygok magamon, közben megyek szép csöndben még még még befelé.

Érzem, gyönyörűen és pontosan, hogy hogyan halad a baba kifelé, mondom azért neki is, hogy lassan jöjjön. Boldizsár! – kiáltom, mert nyolc óra tájban ott tartottunk a névkeresésnél, hogy a Boldizsár is milyen jó név lehetne. Akkor még nem tudtam. Hogy mire a zuhanyból visszatérek, az édesapja már Mátyásként fogja a karjaiban. De mára már tudom. A mi családunkban az apjuk nevezi el a gyerekeket.

22.22-kor, hat perccel a nekirugaszkodás után már kint is van a gyönyörű harmadik fiunk. Persze akkor még nem gyönyörű, de cserébe véres és magzatmázas, pici kedves hangon felsír – betakarjuk, és felmegyek vele a kanapéra. És hogy eufória van-e? Nem, nem az van. Döbbent csend talán, és óriási harmónia. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát tettem volna. Mert azt tettem. A világ. Legtermészetesebb.

A tangóban vezető és követő van. A vezető választ – cabeceo, így hívják. A szemével keres, ránéz a választottjára, és a követő egy enyhe igen jelzéssel válaszol, ami talán mintha csak annyi lenne, hogy megtartja a szemkontaktust, hogy nem mond nemet. És akkor a vezető egy határozott lépéssel elindul, odalépdel hozzá, s már táncolnak is. (A követő áll és megvárja, legalábbis én így tudom. Ez most fontos)

Matyi valahogy így érkezett. Választott, és jött. Határozott lépésekkel táncol, igazi vezető. Olyan, akit jó követni. Aki tiszteletet parancsol, járja a saját útját, és cserébe a végtelen kedvességével ölel át. Néha zavarban érzem magam, mert a testvéreit még a fogantatásuk előtt olyan nagy szeretettel hívogattuk, ő pedig meglepetésként érkezett, hogy szóhoz is alig jutottam. De aztán eszembe jut, hogy a tangó egy ölelés, és a jó vezetőt óriási élvezet követni.

Édes Mátyás, nagyon jó, hogy minket választottál. Megtanítasz sok mindenre, már most tudom. A konfortzónámból kilépni, félelmek helyett a belső erőt észrevenni, spontán élvezettel táncolni, elhagyni sok-sok magammal cipelt vélekedést gyengeségeimről, muszáj-szerepeimről.

Három fiú anyjának lenni, ennyi férfi között élni minden nap, ennyi kérdésre válaszolni, ennyi éhes szájat megetetni, ennyi szív szeretetét befogadni, és még sorolhatnám…




És most ide egy tangó-zene kéne nagyon (Piazzolla Libertangója például, de arról jó videót nem találtam), 

de nem tehetek róla, az utóbbi napokban ennek a dalnak az egyik sora, ami leginkább kifejezi, hogy hogy van ez...

"Apa, taníts meg nagyvadat elejteni"


2020. október 5., hétfő

A nyelvi fejlődés csodálatosságáról

 Ennek a posztnak az is lehetne a címe, hogy A Legcukibb Kor, mert sokáig azt gondoltam ugyan, hogy a másfél éves gyerekek a legimádnivalóbbak (már tud járni és kommunikál DE még nem lépett be a dackorszakba), de ahogyan mostanában hallom Zsobink nyelvi bravúrjait, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis a beszédfejlődés ezen korszaka a legaranyosabb. 

Merthogy. 

1. Mindent utánoz, a legbonyolultabb szófordulatokat is, és azonnal megtanulja őket nem csak használni, hanem teljesen korrekt módon ragozni és mondatba foglalni is. Beleértve ide az oviból hazacsöpögtetett gyerekbeszédes csúfolódós témákat ("Ugye, Apa, én nem vadok tyutya kaki?!") és a felnőttektől sajnos az utóbbi nehéz időkben (gyermekágy plusz bárányhimlő kombó, illetve a várandósságom utolsó nehéz, valóban terhes, ideges és türelmetlen napjai) kifülelt tényleg csúnya kifejezéseket is. 

A sztori a következő. Szaladgál a nappaliban egy zsírkrétával, sokszor megbeszéltük már, hogy csak a papírra szabad rajzolni, tudja is jól, de mégis, elszalad az asztal mellett és odafirkál, majd visszakiabál huncutul, hogy "Oda fijtáltam!" Mondom neki válaszul azért félig vicces hangsúllyal, hogy "Ne fikálgass mindenhova, Zsombi, rácsapok a kezedre, ha rosszalkodsz!" (persze nem csapok rá). Erre beszalad a gyerekszobába, onnan jelentőségteljesen kicsapja az ajtót, kinéz összeráncolt szemöldökkel és azt mondja: "A tujva éjetbe! Nem rácsapsz a kezemre!

Hát igen, meg is igértem magamnak pár napja, hogy a manók füléről és cicák farkáról fogok kitalálni válogatott cifraságokat arra az esetre, ha ezentúl mérges leszek és bízva bízom benne, hogy az ugyanolyan hamar rájuk ragad majd, mint a tujvaéjet. Meacupla. 


2. Nagyon sok mindent el tud mondani, de ami nem jut épp eszébe, azt gyönyörűen körbe tudja írjni. Például. Teafőzés közben történt a következő, amíg vártunk rá, hogy a víz felforrjon.  

"Papának van nagyon csípős növénye. Azt meg főzi. Meg issza, attól gyógyul." A csalánra gondolt, csak nem jutott eszébe. Aztán még azt is elmesélte, hogy hogyan szokták a papával a kertben lenyissznyasszolni. 


3. Megtanul pozitív szófordulatokat is, és nagyon szépen, nagyon pontosan alkalmazza őket.

Például, ma délután készülődtünk alváshoz, ez mindig necces folyamat a két kis pelenkással, mert amíg a nagyobbat átöltöztetem és tisztába teszem, a kicsit tuti le kell rakni, amit kétségbeesett és nagyon hangos, sürgető sírással viszonoz, tehát vagy ide-oda szaladgálok, vagy pár percre hagyom sírva, nem tudok jobbat (a hordozás nem jó, mert ha elöl hordozom, nem tudok lehajolva öltöztetni). Most is, hogy időt nyerjek a kicsinek, mondom Zsombinak, hogy rakodja el a földről a legókat. Mire visszaérek, látom ám, hogy a felépített legóházban lévő két ágyikóba lefektette a lakókat és a következőt mondja: 

"Látod? Ő is alud. Vigyáz rá a Jóisten."


4. És végezetül. Megtanul fejből verseket és meséket. Ezt annyira vártam már!





2020. szeptember 26., szombat

A négyéves bölcselkedései ruházkodási kérdések kapcsán

Mostanában sokszor eszembe jutott, hogy azt mondják, hogy felnőttként kb. a négyéves korunk körül történt dolgokra emlékszünk vissza mint legkorábbi emlékeinkre. Szóval Pedritóval kapcsolatban már érvényes, hogy igazán nagy a tét, mert amik mostanában történnek, azokra örökké emlékezni fog. 

Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy még annál is nagyobb, mint gondoltam.  


"Emlékszem arra, anya, amikor még engem is szoptattál. Itt ültünk nagyon sokszor a kanapén. És olyan szegényes ruhában voltál..." (bölcs pofit vág)

Nna ekkor határoztam el, hogy mostantól inkább a rég-nem-látott és sose-lesz-már-alkalmam-fölvenni kategóriába tartozó esélyi ruháimat fogom itthonra hordani. Hiszen úgyis csak szomorkodnak a szekrényben. Sőt. A szatén anyagról még a büfiket is sokkal könnyebb letörölgetni, hiszen az a hülye pamut mind beissza! 

Igaz is. Aki három fiú anyja, az legyen nap mint nap királynő. 


Egy másik alakommal meg. 

"Már lelapult a hasad, anya! Jobb is, mert néha már amikor nagy volt a pocakod, azt hittem, hogy a ruhák szét fognak szakadni rajta..."

Hát ami igaz, az igaz, de azért szólhattál volna, fiam... Hogy is néztem volna ki egy köldök-tájon kettéhasadt pólóban sétálgatva a klapka-téren...

Harmadik

 Megérkezett Mátyás. A legkisebb királyfi. 

Mátyás, a Jégtörő. Vagy, ha a születését nézzük, azt is mondhatnám, Mátyás, a Tűzgolyó. 

"A harmadik gyerek, az olyan, mint a JézusKrisztus. Nem kérdez, csak jön." - mondta Anita, a dúlám egyszer (öt gyerek anyukája). Így is van. Nem kérdezett. JÖTT. 

Mátyás. Isten ajándéka. Lásd eggyel feljebb. 

Mátyás, az Igazságos. Ez majd még később kiderül. De az már sejthető most is, hogy elég jófej, mert az érkezésekor hozzott a tesóinak egy óriási kukásautót. 

Teljes nevén Mátyás Boldizsár. Erről részletesen később. 

Szentimentális és naturalisztikus, hosszú és részletes születéstörténet szintén később várható. Most éppen hogy csak a túlélésre törekedünk az itt-és-mostban éljük a mindennapjainkat.

Addig is legyen elég Zsombi összefoglalója: Kicsi. Baba. Meg. Szüjetett. Ő. Onnan (mutat a pocakomra). Ki. Ugjott! (ő onnan kiugrott). 

Valahogy így. Azóta is itt van velünk a maga édesbaba módján, csendes és figyelmes, hangos és ellentmondást nem tűrő, türelmes és alkalmazkodó. Az illata pedig egyszerűen ellenállhatatlan. Aki nem hiszi, járjon utána!

2020. augusztus 10., hétfő

Nagyon röviden a mostanában meglépett fejlődési szintekről

 A Nagyobbik:

- Anya, én most már igazi nagyfiú vagyok, úgyhogy reggelente egyedül fogok felöltözni ÚGY, hogy a ruhámat is én választom ki a szekrényből! Csak mutasd meg, hogy mi hol van...


Woww. 

Mindemellett 4 napot volt távol Csak Apával Guszonán, ahol komoly nagy munkálatokat végeztek el, és ilyen sokat még nem volt külön (tőlem), és minden, de minden gördülékenyen ment (egy valahol elveszett fürdőnadrágot és n-1 bepakolt tisztán hazahozott bugyit, meg egy teljesen érintetlenül maradt fogkefét  leszámítva). 


A Kisebbik: 

- Ami eeevitte összes csitututu Dudujára (Ambrus elvitte az összes kisfonatot Guszonára). Én ettő szomorú lettem. 


Egyemaszivét szomorú lett. Érzelmeket nevez a nevén. Egész mondatokban kommunikál. Énüzeneteket. 

Egyébként meg ő is mindig Dudujára akar menni, vannak napok, hogy már egy délelőtt alatt is háromszor nekiindul, bepakol a hátizsákjába, felveszi a szandál-napszemüveg-szalmakalap kombót és megy. Rendíthetetlenül. 

- Zsombikám, de mit szeretnél olyan nagyon most azonnal Guszonán csinálni? Kint játszani az udvaron? 

- Nem! Nagyival lenni! 

2020. július 16., csütörtök

Kétéves

Mivel tudja megajándékozni az Anyukáját a Kétéves, beszédfejlődésben éppen megindult gyermek?
Rám néz, a leggyönyörűbb bájos tekintetével és azt mondja:
- Anya! ÉdesAnya!



És az apukáját? Amikor hazaér, Apaapaapa kiáltásokkal szalad elé, majd azt skandálja, hogy:
- BábenMünnyen! BábenMünnyen! (Bayern München)



Bónusztrekk a szociológus Anyának:
A szülinapja délelőttjén levesz egy könyvet a polcról "Naaagy Könyv!" felkiáltással, szakértő módon olvasgatni kezdi, amelyről kiderül, hogy nem más, mint A társadalmi rétegződés komponensei.
Cöcc, mit nekem böngészők!

Isten Éltessen, Édes KicsiNagy Zsombi,
részletes beszámoló az éppen-mit-tud témáról később.

2020. július 13., hétfő

A legkisebb Tesó

Ahogy egyre nő a pocakom, mindennapos téma a kistesó/kicsi baba emlegetése a fiúk által is, vagy azért, mert "nem tudok ideülni az öledbe, mert a kistesó a pocakodban lelök innen" vagy azért, mert "nem anya vesz ki a kádból, mert ott van a pocakjában a kicsi baba", vagy azért, mert Apa kezdeményezésére kollektív esti pocakpuszilgatásban van részem. 

Ma este Pedrito magától állt elő a farbával. Illetve azt, hogy nagyon szeret, jobban, mint a Földbolygót, szokta mondani egyébként is, általában onnan tudom, hogy fáradt, hogy elkezdi mondogatni lassuló hangon, hogy "nagyon szeretlek, Anya" (muhaha, estére azért általában elcsitulnak az egyébként egész napos fenyegetések és butavagyanyázások). 
Ma (mégis) én vettem ki a kádból, letettem az ágyra, odafeküdtem mellé. 

- Anya, nagyon szeretlek, és a kistesót is!
- Én is téged, drágám. 
- Legszívesebben tudod, mit csinálnék? Vágnék egy ajtót és bemennék oda hozzá. 
- Nahát!
- Vagy tudod mit? Bemásznék a köldöködön mint egy csövön, hogy beszéljek vele!
- És mit mondanál neki? 
- Hát azt, hogy szeretlek! Meg azt is, hogy biztonságban vaaaagy, itt vagy Anya hasában, és amikor majd megszületsz, találkozhatsz Anyukáddal, Apukáddal, a Nagytesóddal és a Kistesóddal is!

Tiszta pszichodráma. Mondtam is neki, hogy ezt már most is elmondhatja. És el is mondta. Aztán még érdeklődött róla, hogy van-e neki ott bent elég levegője és konstatálta, hogy biztos már nagyon melege lehet, így nemsokára ki is fog bújni. 

Úgy bizony. Nemsokára. 
És azok számára, akik érdeklődnének egyébként, hogy tudjuk-e már a nemét, üzenjük, hogy Dr. Pedrito egy korábbi vizsgálat alkalmával ezt is megpróbálta kideríteni, de nem tudjuk, mert "sajnos nem lehet látni, hogy milyen a haja". 

2020. május 11., hétfő

Out of the box, avagy így kirándulj karantén idején (két) kisgyerekkel, praktikusan, a túlélésért

Nagyon sok, nagyon jó utitervünk volt 2020-ra. Nagyon sok. Nagyon jó.
Ezek közül az első jónéhányat a Legkisebbik érkezésének híre húzott ki a naptárból, a többit pedig a mindannyiunk életét megcifrázó koronavírus.
Aztán, amikor elkezdtünk gondolkodni rövid- és hosszútávú stratégiákon, arra jutottunk, hogy ha valóban júliusban lesz a tetőzés és várhatóan akkor még teljes kijárási tilalom is lesz (akkoriban még ez volt az előrejelzés), akkor aztán nem fogjuk annyi hónap karantén után még azt is csak úgy egyszerűen kibírni itt, a 65 négyzetméteren, 42 fokban (mondaná is az Apjuk, hogy bezzegőmegmondta, hogy szereltessük csak be azt a klímát! De nem azon múlik. Nem csak azon.).
Ekkor jött az ötlet, hogy ha karantén, akkor vonuljunk el valahova a világvégére, egy erdőszéli házikóba, ahol aztán garantáltan senkivel sem találkozunk, sem fertőzött, sem egészséges emberrel, ahonnan még ép ésszel felfogható időn belül haza lehet jönni és ahol lehet szinte életvitelszerűen maradni (akár három hétig is). Ahol van udvar, nagy tér, szabad levegő.
És akkor nekiveselkedtünk a keresésnek. Hát már az is üdítő volt, hogy házakat nézegetünk, feltételeket pontosítunk, térképet böngészünk. És így röpke egy-két hét keresés után jött az igazán átkeretezős felismerés, hogy dehiszen minek is várnánk meg a júliust, amikor egy rövidebb időre akár már most is elmehetünk.
És akkor Apa megtalalálta az Igazit. Mármint a házat. Vagyis a ház őt.
És akkor egész rövid időnyi gondolkodás után foglaltunk, aztán pedig útrakeltünk.
Röpke négy és fél órányira.
Az isten háta mögé. Tíz, azaz tíz napra.
Egy faházikóba. Szomszédban farm, állatkákkal, a kert végében patak, az út túloldalán erdő. A faluban egy kisüzlet, nyitvatartás naponta 2x2 órára.
Pakoljunk bátran, mondtuk magunknak. Vagy talán inkább bevállalósan, hiszen ez lesz az első olyan alkalom, hogy ilyen hosszú időre megyünk, vigyük mindenből a minimumot. Úgy is lett.
És lett egy olyan csodálatos, mindenből kilépő időnk, ahol (vissza) tudtunk kapcsolódni Éghez, földhöz, tűzhöz és vízhez, levegőhöz, magunkhoz és egymáshoz. Nem is könnyű visszajönni belőle.
Tanulságok és praktikumok pontokba szedve alább.


  • Van az a pont, amikor nincs más kapaszkodó, mint kilépni a (vélt vagy valós) keretekből. Nyilván a karantén azt jelenti, hogy maradj OTTHON, de ha jobban megvizsgáljuk a józan ész szempontjából, ebben a házban nagyobb karanténban voltunk, mint valaha, ennél elvonultabb helyen talán csak a sivatag szélén lehettünk volna (de az meg belföldön nem elérhető, hihihi). 
  • A Tátrában hideg van. Tényleg hideg van. Ezt a Csallóköz szívéből nehéz elképzelni, sőt lehetetlen, ezért az időjárásjelentés meg az emlékeink felidézése helyett (legközelebb) arra az aranyszabályra kell hagyatkozni, hogy EGÉSZ ÉVBEN kell meleg alsónemű és a legmelegebb pulcsi, sapka a felnőtteknek is, sál és kesztyű. Hogy az én jó férjemet idézzem, "akkor is fogok hozni magammal meleg alsót, ha már csak a kesztyűtartóban fér el". Tényszerű adatok: több olyan éjszaka volt ott most, május elején, amikor mínuszba ment a hőmérséklet, és volt olyan nap, hogy hóviharban főztük a bográcsgyulást. 

  • A kisgyerekek ruhatárának legfontosabb kelléke az esőruha-esőnadrág-gumicsizma szett, enélkül el se indulj. Mert van patak, meg sár, mert mindig vizes a fű és ők reggel hattól sötétedésig kint akarnak lenni és mit is érne a patak, ha nem mászhatnának bele. Ha esőruha van, minden van. Az alatta lévő ruhákat még koszos mivultukban is lehet cserélgeni, csak legyen épp annyi, amennyi megszárat (a hidegben is) másnapra. 
  • A kirándulások alkalmával, akárcsak a karanténban úgy általánosan, sokat eszünk. Mindenből több fogy. És mivel - utólag látva - eddig sosem pakoltam még tíz napra "alapvető" élelmiszert, az itthoni tapasztalatok alapján nem tudtam reális mennyiségeket becsülni (pedig itthon már egész jól megy a tervezés). Szerencsére a helyi kisüzlet mindent tudott, amit meg nem, azt el tudtuk engedni, könnyen vagy nehezen. 
  • Ha valamire IGAZÁN vágyik a szíved, és "beteszed az univerzumba", tényleg, de tényleg meg fog történni. Így jutottunk el a közelben lévő lombkoronaösvényre, amely a legizgalmasabb és legmenőbb természeti látványosság volt számomra az utóbbi években, amikor elindultunk, még nem is gondoltam volna rá, hogy itt lesz egy ilyen, ami természetesen a vírus miatt zárva volt, és amit - varázslatosan - kb pont aznap nyitottak ki újra, amikor az első napsütéses napon egy komolyabb túrázásra adtuk a fejünket. 
  • Ki keveset markol, sokat fog. Avagy éljen a minimalizmus, az egyszerűbb gyermekkor és az igazán belső, ösztönös hangok. Odafelé úton beszélgetve azt tippeltük, hogy - legalábbis nekünk, felnőtteknek - kell majd 3-4 nap, hogy a saját energiáink szintjén elérjük a nullát, vagyis kipihenjük magunkat annyira, hogy akarjunk is bárhová menni vagy bármit csinálni. Ez így is lett, hála az esőnek és a tudatos, tervezett semmittevésnek, mire kisütött a nap egy kicsikét, már volt is erőnk mozdulni. 
  • És még egyszer az egyszerűbb gyermekkorról. Természetközelség. Szabad levegő, mozgás. Ez a legtöbb, amit egy kisgyerek jóllétéért tehetünk. Néhány nap elteltével mintha kicserélték volna őket. Kisimultak a hisztik, enyhült a testvérféltékenység, megbátorodtak, éltek a szabad mozgással, bátran szaladtak kutyát etetni vagy bárányokat terelgetni. Patakból vizet hozni vagy tüzet rakni. Apropó, praktikus tanulságok, legközelebb külön pakolok tűzrakó szettet mindenkinek, mert így most MINDEN ruhánk olyan füstszagú, hogy még mosás előtt is napokig áztatni fogom. És Pedrito, akivel néha gyalog nem merek elmenni a Klapka-térig, olyan hősiességgel tolt végig velünk egy egész napos túrát, hogy arra nincsenek is szavak.


  • Valódi kapcsolódás magunkhoz, egymáshoz. Ezen a téren nem voltunk éppen túl jól az indulás előtt. Profánul fogalmazva úgy is mondhatnám, hogy a karantén ideje alatt már mindenki agyára ment mindenkinek. Naponta többször is. A hegyek között pedig sikerült lassacskán ellépkedni odáig, hogy felszabadult, szeretetteljes, egymásnak örülős együtt tölött idők legyenek. Kézenfogva sétálás és sírvaröhögős délutáni barchóbázás a nagyobbikkal, végigdumált altatás a kisebbikkel, újraírt házasságiévforduló-ünneplés arra fókuszálva, amiben igazán jók vagyunk. Csönd, ima, érintés. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért. 




2020. május 8., péntek

A tátrai túra

Már egy hete vagyunk a Tátrában, és még semmi magas hegyre nem mentünk fel. Ez az anya meg apa folyamatosan fázik. Nekünk a Zsombival semmi bajunk, ha csak rajtunk múlna, ébredés után (5.30 és 6.00 között - Apa megj.) azonnal kimennénk az udvarra, elővennénk a munkagépeket a kisházból s már hordanánk is a homokot. Meg adnánk az állatoknak enni - vannak itt lovacskák, két póni meg egy nagy is, tyúkok (egy kakassal), pici barik meg egy kecske is. Kiscica is volt pár napig, de aztán valami szomszéd fiú elvitte magához. Ezt állítja Apa, hogy ezt mondta neki az a nagy bácsi, akié itt minden. Én nem tudok vele beszélni, mert ő nem tud magyarul. Nem tudom, miért nem tud. De apa tud szlovákul, vele beszélget. De a kutyájuk ért magyarul, az biztos, mert mikor mondom neki, hogy "nono", meg "ül" s közben felemelem a kezem, ahogy a Papa tanította, akkor szót fogadnak.

Szóval: amit mondani akartam, hogy ma elmentünk végre túrázni. Jó magasra. Egy sípályán mentünk fel. Én nem tudom, miért pont ott, de jó meredek volt. Meg is álltunk jó sokszor. Zsombor Apa hátán jött, nem is akarta levenni, mondogatta neki, hogy "te legurulnál itt, Zsombikám, nem vehetlek le". De aztán csak levette, mikor Zsombi már a hajtát szaggata. Oszt mégse gurult le, látod, tónyó Apa, korábban is levehetted volna.

Nagyon megérte felmenni. Mert volt ott két nagy játszótér is. Csúszdával. Meg egy kalózhajóval. Jót játszottunk ott. Anyáék meg csak sütkéreztek a napon, mondogatták, hogy "jaj de jó ez". De mi jó van már azon, hogy csak fekszünk a fűben a napon? Tónyó felnőttek.

Szerencsére felmentónk egy nagy-nagy hídra is, lombkoronaösvény, vagy mi, azt hiszem, így nevezték Anyáék. A fák felett mentünk, s elláttunk nagyon messze. Még Guszonára is elláttunk volna, ha nincsenek a hegyek. Meg Komáromba is. Integetem is papának, de biztos nem látta, mert pont lent volt Hetényen a borospincében. Itt nem volt pince, de volt egy jó nagy felvonó, amin lementünk a völgybe. Vagyis ha lementünk, akkor biztos levonó, ezt már nem tudom pontosan, de jó volt menni benne. Főleg a keksz miatt, amiből kaptunk végre. Úgyhogy alig bírtam lenyelni, mikor már ki is kellett szállni. Az volt a nagy szerencse, hogy utána elmentünk palacsintát enni. Mondjuk Zsombi inkább Apa burgerét ette, így legalább több maradt nekem. Utána meg kukorica... Basszus, a főtt kukorica! Azt meg elfelejtettem. Ez a büdös Apa megint rászedett, azt mondta, majd a legvégén, ha megettünk mindent, vehetünk még főtt kukoricát is, de aztán meg nem szólt. Mi csak elmentünk Zsombival kicsit szétnézni, homokot szórni, kavicsokat dobálni, még a csúszdákhoz is elmertem menni egyedül, igazán szólhatott volna. Bezzeg mikor be kell pakolnom a játékokat estek, akkor nem felejt el szólni. Büdös Apa!

Visszafelé már úton mentünk. Anya azt mondta, ő arra lefelé biztos nem jön, akkor inkább itt marad fenn. Vagy egyből gurulva indul el, az olyan meredek. Hát hisz az egy sípálya! Jó, hogy erre jöttünk, mert így találkoztunk egy prossmotorossal (vagy hogy kell azt mondani). Brrmmmmmmmmm, brrrrrrrrrmmmmmmmmmmmm, brrrrrrrrrrrrrrrmmmmmmmmmmmmm. Így szólt, hangosan. Az a nagy szerencséje volt Apa szerint, hogy Zsombit nem ébresztette fel. Ő már kidőlt, szó szerint, Apa hátán. Persze, csak miután Anya megszoptatta az erdőben. Hogy lehet már erdőben szoptatni? na de a lényeg, hogy elaludt.

Mi meg egy tó mellett jöttünk el. Ott már nagyon elegem volt. De ez a büdös Apa nem volt hajlandó felvenni, aszondja Zsombi mellett nem bír el. Anyának meg ott a pocakban a minitesó - hát ilyen a legidősebb testvérek sorsa, vonszolhatja magát hullafáradtan is. Hiába mondja Apa, hogy lefelé már nem kell bírni, visz a lábad egyedül is. Dehogyis visz. Még az a szerencse, hogy Apa tudott egy rövidítést. Anya azért megijedt, "az ilyen rövidítésektől szoktak elhúzódni az utak pár órával" mondta, de azért elmentünk arra. S nagyon jó volt, mert egyszercsak egy patakon kellett átmennünk. Az tiszta jó volt. S aztán már tényleg gyorsan hazaértünk.

És végre motorozhattam egy kicsit. Dehogy voltam fáradt. Mostanól ez egy prossmotor. Brrrrrrrrrrrmmmmmmmmmmmmm.

2020. május 6., szerda

Barkochba Pedritóval

- Férfi?
- Nem.
- Nő?
- Nem.

Öööö, izé, lehet, hogy mégiscsak túl korai még barkochbázni egy négyévessel, akármit is mond anya - aki azonban, mint gyakorlott barkochbatárs, a segítségemre siet: "az állatkáit is szokta". Úgyhogy folytatjuk.

- Állatka?
- Igen.
- A tieid közül?
- Nem, dehogyis.

Uh, ez mégiscsak nehéz lesz, gondolom, az ovistársai plüsseit nem annyira ismerem név szerint, mikor anya megint a segítségemre siet: "Igazi állatokat is szokott." Ahha.

- Plüss?
- Nem.
- Igazi állat?
- Igen.
- Repül?
- Neeem, dehogyis, apa, hogy mondhatsz ilyet, a farkas nem repül!

Erről Joey jut eszembe a Jóbarátokból. Úgyhogy folytatom Chandler módszerével, mintha mi se történt volna. 

- Erdőben él?
- Igen.
- Nagy farka van?
- Igen.
- Farkas?
- Igeeeeeeeeeen.

Pedritó ragaszkodik, hogy mindig ő gondoljon valakire. Még pár alkalommal tartom magam a kezdő kérdéssorhoz: férfi-nő-állatka, majd miután kitaláltam a rókát, lovat, disznót és medvét is, már csak azzal kezdem, hogy plüss/élő? Aztán jön egy újabb váratlan fordulat.

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem.

Mit tagadjam, elakadtam egy kicsit...

- Nem plüss és nem élő?
- Nem.
- Már meghalt?
- Igen.

(Uuuh, és tényleg jók a válaszai. Leesik, hogy mire gondol. és teljesen logikus, amit mond. Nekem kellett volna úgy kérdeznem, hogy "Már kihaltak?")

- Régen éltek?
- Igen. Nagyon régen, akkor még emberek se éltek.
- Dínó?
- Igeeeeeen.

Szép, egyre jobban kezdem élvezni a játékot én is. És még rá tud tenni egy lapáttal:

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem.

No mi van, megint a dínók jönnek, vagy mi?

- Már kihaltak?
- Igen. A dínókkal együtt.

Most aztán alaposan fel van adva a lecke? Milyen állatok éltek még a dinoszauruszokkal, vagy netán azoknak az egyes fajait ismerné, s azokra gondolt külön? Most már azt se tartom kizártnak...

- Húst evett?
- Hát azt nem tudom. De tüzel a szájából, azzal süti meg.

Mit tagadjam, nagyon jól jön ez a plusz segítség. Nélküle nem tudom, meddig találgattam volna...

- Több feje is van?
- Hát. lehet több is, igen. De ott van a Süsü, neki csak egy van.
- Sárkány?
- Igeeeeeen.

És amikor már azt hiszem, hogy csak állatkák lesznek, jön egy váratlan fordulat:

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem állat, apaaaa.
- Jaaaaj. Akkor kezdjük onnan, hogy férfi?
- Nem.
- Nő?
- Igen.
- Komáromban él?
- Igen, de most Bősön van.

Na, ki tudja a választ?

2020. április 14., kedd

Húsvéti spirituális tartalmak Pedrito szemszögéből

Különleges Húsvét volt ez a mostani - a koronavírusos karantén miatti bezártsággal, online locsolással, a találkozások hiányával, a karantén kezdete óta felhalmozott feszkók ilyen-olyan előbukkanásával.
Különleges, de nem kínlódós. A magunk ünnepi stílusához szokottan sok egyszerűsítési törekvéssel, szent pillanatok keresésével, kicsivel-megelégedős örömével teljes.

Én a magam részéről többek között azt határoztam el a karantén kezdetén, hogy nem fogok bedőlni azoknak a facebookról áradó posztoknak, amelyek ezerrel hirdetik, hogy most aztán MEGSOKSZOROZÓDOTT  a gyermekünkkel tölthető minőségi idő és MOST AZONNAL kézműveskedjünk, fejlesztő játékozzunk, olvassunk, tornázzunk háromszor annyit, mint ezelőtt és egy délelőtt alatt csináljuk meg az egész Pinterestet, tanuljuk meg fejből az egész Youtube-ot és közben még jógázzunk is Weöres Sándor verseket mormolva.
Egyrészt azért, mert bár valóban több időt töltünk itthon, egymással, azért mégis más a hangulat a világméretű veszélyeztetettség miatt, ezt el kell ismerni, nem olyan azért senkinek sem az érzésvilága, mintha a Jóisten egy négyhónapos halidéjes nyári szünetet zúdított volna ajándékba a nyakunkba. Másrészt azért sem, mert noha igen, sok időt vagyunk itthon együtt, mégiscsak kell élni-enni-lakni-takarítani-kimosott ruhákat hajtogatni-veszekedéseket csitítani-levegőt venni... Meg mindent IS. Jegyzem meg, az egyik dolog, amiért hálás vagyok nagyon, hogy még egyik gyerek sem iskolás és nem kell online tanulni legalább.

De. Azért azt is elhatároztam, hogy a húsvétra valahogy készülni fogunk. Akkor is, ha az én kisnagy Pedritom nem egy kézművesz művész (TUDOM. látom az oviból a kortársai alkotásait, hát hogyismondjam. nem is fejtem ki inkább). És akkor is, ha én magam nem igazán tudok jól zsonglőrködni azzal, hogy mikor találjak időt vele alkotni úgy, hogy a kisebbik is jelen van, aki ugye mindent akar, csak nem mindent tud...

De aztán végül lett egy nagyon jó beszélgetős elbiccelt alvásidőnk, amikor húsvéti nyuszifüzért alkottunk, de ami még ennél is sokkal fontosabb, a húsvét lényegéről beszélgettünk.



Olyan kérdések merültek fel, minthogy
- A húsvéti nyuszi az ember vagy állat? Mármint hogy csak egy ember nyuszinak öltözve? (állat, szerintem.)
- A húsvéti nyuszi éjszaka jön és az ablakba rejti az ajándékokat? (Nem is tudom pontosan)
- A húsvéti nyuszi LÉTEZIK IGAZÁBÓL? (tudod, mit? NEM! És ezúton üzenem azoknak, akik a nyuszit belekeverték a történetbe, hogy KÖVETELEM a magyarázatokat, mert fogalmam sincs).

De aztán rátértünk a lényegre is. Krisztus kereszthalálára és feltámadására. Mert, és ez jó hír, lehet arról is a négyévessel beszélgetni. Elmondtam ezt-azt, aztán jött a visszaigazolás: Pedritonál onnan lehet tudni, hogy valami új tartalmat bedolgozott az elméjébe, hogy visszamondja a Munkásbácsik szemszögéből. A következő sztori bukkant elő.

- Van nekünk is a Zsoltival (ő az egyik képzeletbeli munkás) egy dalocskánk, ami erről szól.
- Tényleg? Elénekled?
- Valahogy úgy van, hogy Mennek a gonoszok rosszalkodni... (dúdolja)
- Aztán hogy van tovább?
- Aztán találkoznak Jézussal, aki elmondja nekik, hogy jónak kell lenni, de ők csak mennek tovább és akkor Jézus elesik, amikor meg elmentek, akkor FELKELT (vagyis feltámadt ugye).


Később elhatároztam, hogy  a szent három nap alatt elolvassuk minden nap a Bibliából, hogy mi is történt aznap és mit ünneplünk. Nagycsütörtökön kezdtük, vacsora után gyújtottunk gyertyát, elolvastuk a Beszélgető Bibliából az aznapi mesét (nagyon jó ez a könyvecske, ajánlom szeretettel). Zsombi ennek tiszteletére megtanulta kimondani a Biblia szót ("blüblüe"), Pedrito pedig innentől fogva minden nap ő gyújtotta meg a gyertyát (minden étkezésnél kétszer).
Másnap, nagypéntek lévén, amikor épp zenére volt kedvem, kivételesen nem a Rájátszást indítottam el, hanem Taize énekeket, ezt hallván a mi szentéletű fiunk felkiáltott: 'Ó, ez a bimbamm zene! Nagyon helyes! Ma Isten napja van, kell is imádkozni!"

Ezt a kis esti imát sikerült még néhányszor megismételnünk, egészen kedvesen és aranyosan, persze az is elhangzott azért, hogy "Én bizony a bimbammba nem fogok menni", meg az is, a mit ünneplünk - kérdésre, hogy "azt, hogy meglocsoljuk anyát és kapunk csokit", de egészében véve elmondható, hogy a magunk módján, korosztályhoz méltóan, megszenteltük az Úr Napját.
Még Zsombi is megtanult (a maga módján) keresztet vetni és azt is mondani, hogy ÁMMMMEN.


2020. április 11., szombat

Olvasás koronavírus idején


"Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igebn, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban."

(Murakami Haruki: Kafka a tengerparton)



Ennek a koronavírusos őrületnek az egyik pozitív hozadáka, hogy többet olvasok. Nem csak szakirodalmat vagy újságokat, hanem regényeket is. Szépirodalmat. Mert könyvet olvasni lehet a gyerekek mellett is. Nem mindig, minden körülmények között, de sokkal több lehetőség akad rá, mint valami film megnézésére vagy a netes szörfözésre. Előbbivel az a baj, hogy azonnal ott teremnek, s ők is nézni akarják. S még ha nem is egy véres horrort is nézek (csak mondjuk a zseniális Vissza a jövőbent sokadszorra), nem szeretném, hogy ők is nézzék, úgyhogy ez passz. A mobilon keresztüli olvasás meg nagyon rossz példát mutat, így is sok van belőle (messenger, SMS-ek, facebook), több, mint amennyit szeretnék, úgyhogy nincs belőle jó érzésem.

A könyv esetében ez mind hiányzik: nyugodtan belenézhetnek a betűk rengetegébe, úgyse értenek belőle semmit. Nem is érdekli őket, gyorsan továbbállnak. És rossz üzenet sincs, épp ellenkezőleg: lássák csak, hogy apa sokat olvas, s kövessék a példáját, ebben semmi ártalmas nincs.

Szóval egy alkalmas regénnyel a kézben így egész sok fél órákat lehet találni a napban, mikor épp a kádban vizeskednek, autóznak a szőnyegen, anyával főznek vagy éppen a képzeletbeli várukat rendezik be a közeli parkban.

A Kafka a tengerparton pedig egy nagyon alkalmas regénynek mutatkozott. Beszippantott. Én meg őt. 


2020. március 25., szerda

Emlékbarlang

 Mai Pedrito. Miután végrehajtottak egy sikeres időhúzási projektet az öccsével a délutáni alvás előtt, nagy szerencséjükre óriási kacagások közepette. 

"Ezt a nagy hancúrozást elteszem a fejembe, hogy emlékezzek rá. A gondolatok labirintusa után van egy barlang, oda teszem a jó dolgokat, amire emlékezni akarok. Ez az emlék-barlang. Itt van, ez a kemény, mert kőből van (mutat a homlokán egy pontra). Anya, ugye a gondolatok nem halnak meg soha? Akkor se, amikor már mi meghalunk."

2020. február 5., szerda

Zsombiságok másfél évesen

Tudom, tudom, hogy a Nagyfiú Pedrito négy éves éppen és róla kéne összegzést írnom, hogy mit tud, mit csinál, mi érdekli (a Világűr).
De a kisebbikre mindig kevesebb figyelem jut és mindig kevesebb a fejlegyzés arról, hogy hol tart éppen,
de legfőképp, mivel annyira eszeveszettül cuki, muszáj írnom egy listát róla.

Tud cuppanós puszit adni, bár mostanában szégyellősebb, mint volt, és lassabban melegszik rá az új emberekre, de ha valakit megkedvel, biztosan kap tőle egyet.
Ha ő ébred elsőként (és jókedvűen), akkor mindnekit észrevesz az ágyban, megszólít, odamászik, és megpuszil. A legderűsebb ébresztés a világon.

Rengetegféle házimunkát végez (én meg dolgoztatom, muhaha): mosógépbe ki és bepakol, mosogatógépből kipakol (néha a koszosat is), teregetni is próbálkozik, szinte tökéletesen söpör, nálam jobban porszívózik, Tesóval igen alaposan törlik a port és lemoshatatlan maszatokat gyártva tudnak tükröt tisztítani. Mikulás óta néhanapján teljesen önállóan kitisztítja a cipőjét (kiveszi a méhviaszos ápoló krémet a fiókból, meg a hozzá való szivacsot és alaposan belekeni a cipőkébe).

Ha már a cipőnél tartunk: Öltözik! Bárkiről megsejti, hogy megy valahová, ő azonnal csatlakozik - értsd: húzza a cipőjét, akkor is, ha egy szál pelusban van csak. De akkor is öltözik, ha megtalál bárhol egy érdekesnek tűnő ruhadarabot (a fejére húzza). Tudja, hol vannak a nadrágjai és ha még nem adtam rá vagy nem olyat adtam, ami tetszene, akkor kivesz egyet, leül a szőnyegre és végtelen türelemmel megpróbálja a kis husi lábacskáit beletuszkolni. Imádnivaló.
Ha betelt a pohár és MINDENÉPPEN ki akar menni, vagy valami tevékenységhez fontosnak tartja (erre még nem jöttem rá, mihez kell szerinte), akkor sakpát húz. Általában tökéletesen fel tudja venni. Ha nem sapkát választ, hanem az én hajpántjaim valamelyikét szedi elő, akkor mindig úgy veszi fel, hogy az egyik füle kilógjon belőle.

Tudja a legfontosabb napi rituálék menetét és általában arra is ráérez, hogy ezek mikor következnek.
Este például van, hogy magától kezd el rendet rakni, a következőképpen: felvesz egy játékot a földről, elpápázza, mutatja az ujjával neki, hogy psztt, aztán beteszi a helyére és int, hogy ő (a játék) már alszik (ezt egy nagy sóhajjal jelzi). Ma darabokra szedte és elpakolta a dobozába az egész összerakható kisvonatot. Aztán fog egy mesekönyvet, felmászik Pedrito ágyára és mesél magának, amíg mi oda nem érünk (ez azért nem mindennapos, de többször volt már ilyen). Kedvence a Mesék két éveseknek című könyből Boglárka meséje, aki a három medve házába tévedt és megette a zabkásájukat, ezt egészen részletesen el is tudja mesélni mutugatva.

Nagy előszeretettel pakolja ki a nagybevásárlást, innen tudtuk meg például nemrég, hogy milyen sok szót mond már a maga módján, mert mindent, amit hozott a kezében meg is nevezett (általában az első szótagokat mondja): narancs, vaj, tej, málna, tojás, satöbbi.
Vannak ennél sokkal viccesebb szavak is, amiket mond, például (n)adrág, bübübű (bugyogó - ezt egy teregetés közbeni viccelődés során tanulta meg), a késsel vágásra azt mondja, hogy jje-jje, a fakanállal keveésre azt, hogy ve-ve-ve. Nagyon hangúlyozva természetesen.
Nagyon szeret enni, és nagyon ügyesen eszik egyedül. Minden lehetőségnek általában hangos ujjongással örül, hogyha pedig nagyon éhes, akkor odaáll elém a kis tányérjával a tűzhelyhez és onnan sürget, hogy hamm-hammmmm. Már azt is tudja, hogyha valami forró, akkor ki kell rakni hűlni az ablakba - ezt általbában szokta is javasolni.

Felismeri, mikor kell elemet cserélni a játékautókban (mindig), és akkor hozza Apa ikeás csavarhúzó-készletét, és nekilát, vagy legalábbis elmutogatja a kezével, hogy csavarozni kell.
A kiszemelt játszópajtásokat kézenfogja, behívja a gyerekszobába és a kezével mutogatva mondja nekik, hogy csücs-csüccs a földre, miliméterre pontosan kijelölve a helyet, ahova ülni kell.
Süt-főz a babakonyhában, ahol általában a sütő nagyon forró (huhogva, hessegetve mutatja) és MINDIG CSAK kesztyűvel nyúl bele (elszalad az enyémért a konyhába, mert a tesóét már kinőtte).
Általában ilyenkor kötényt is hord (mutatja a felnőtt kötényt, hogy honnan vegyem le és kössem fel neki).

A családtagokat természetesen már mondja, Apa, Anya, AM(brus), PhaPha, Na(gyi). A Papa autóját felismeri az utcán (minden fehér autóra mutogatva, hogy Papa).
Fel tudja venni bárkinek a papucsát vagy cipőjét,
és fel tud menni segítség nélkül a negyedik emeletre. Az út egy részében cipelve egy pomelót is.

És: a legújabb, hogy tud már rendesen közlekedni a lábbal hajtós kismotorral, sárban és overalban is, hátrafelé egy kicsit gyorsabban, mint előre.

Naszóval remek fiú ez a Zsombi, a humorézéke is óriási a kis huncutnak, csikizés terén verhetetlen, random odaszaladós öleléseivel teljesen ellenálhatatlan.

2020. január 4., szombat

Fiús anyák karácsonya

Amikor ennek a posztnak az ötletét kitaláltam, akkor még az volt a szándék, hogy egy - látszólag - panaszkodós írásban szedjem össze, miről is kell a fiús anyáknak lemondani, amit a kislányokat nevelő társaik vígan megélhetnek karácsony tájékán.
Például.

  1. Heteken keresztül keresgélni a megfelelő csini ruhácskát, amelyet majd szenteste viselni fogunk, neadjisten színekben-mintákban-anyagokban egymáshoz illő csiniruhát keresni mindannyiunknak. Mert Pedrito csak és kizárólag, mindig de mindig MUNKÁS RUHÁBAN akar lenni. Tetőfedő nadrágban. Mára már hosszú órákban mérhető a ruházkodás kapcsán hisztivel töltött idő, ha csupán csak az advent 4. vasárnapja óta eltelt napokat nézzük is. A Tesó még nem nyilvánítja ki ilyen erőteljesen a véleményét, de neki meg olyan testarányai vannak, hogy a magasságához megfelelő nadrágok (amiket már nem pelusos popóra, hanem kb három évesekre terveztek) esélytelen, hogy jók legyenek, tehát nála meg az örökzöld törökbugyogó-szabású kényelmeseknél kötünk ki. 
  2. Szépen megkomponált, boldogan mosolygó családi fotókat készíteni Szenteste a fa alatt (és posztolni a közösségi oldalakra, mint ahogy millió más családok teszik, rögtön az után, hogy háromszor összevesztek a fa díszítése és négy és félszer a karácsonyi menü elkészítése kapcsán). Szóval nem lehet fotózkodni, mert a nagyobbik nem hajlandó, a kicsi meg olyan gyorsan mozog, hogy CSAK elmosódott képet lehet róla csinálni. 
  3. több nem jut eszembe. Vannak, amik miatt panaszkodhatnék, például a testvérféltékenység aktuális állásából fakadó örökös bunyó, veszekedés, sikítozás és egymás szorongatása, de az nem specifikusan a fiúságukból, hanem a normál gyermeki működésükből fakad. Hát nem könnyű, de cserébe legalább sosem fog véget érni. 
Viszont. Lehet velük egy csomó minden mást. Például 
  • Mézeskalácsot sütni és díszíteni, amit ráadásul egy másik jóbarát fiús anyukatárs szervez a saját otthonába, meggyúrja a tésztát, és irányítja a kerge másfél-négy-ötéveseket, akik, mint a kis angyal, gyúrják, formázzák, eszik. Imádnivaló. 
  • Bármilyen más tésztát gyúrni, csak szembe kell nézni a ténnyel, hogy meg fogják köpködni, mert az Apjuk tavaly megtanította nekik, hogy úgy lesz jó. Hát ez van. Jó esetben csak játékból köpködik. 
  • A korosztálynak megfelelően egyszerű karácsonyi dekorációkat készíteni, azzal számolva persze, hogy Pedrito nem tűri, ha az anyja meg akarja mutatni, hogy hogyan "kell". Ő csakis a saját zenéjére táncol. Akarom mondani kézműveskedik. 
  • Adventi koszorút készíteni, és a gyertyákat pedig minden este, egy dal erejéig meggyújtva áldott csendben nézegetni, kézen fogva. Aztán pedig hálát adni a Jóistennek az aznapi jóságáért. Gyönyörű, zseniális, szívmelengető, hogy ezt, ennyit már a másfél éves is megtanult és ha csak ketten voltunk otthon vacsoraidőben, akkor is kérte. És már azt is tudja, hogy ha asztalhoz ül, akkor imára kulcsolja a kezét. 
  • Ajándékokat kicsomagolni, bármennyit, bármilyet, bármikor. Aztán kérdezgetni napestig, hogy mikor lesz még több ajándék. Ja, és már leleplezni is kifinomult érzékenységgel tudják, hogy hova vannak elrejtve az ajándékok ("Valaki jöjjön nekem segíteni kinyitni a szauna ajtaját! Ott van bent egy DÍNÓ, ki kell szabadítanunk!")
  • Óriási karácsonyi beöltözős Rock-and-roll-műsort rendezni Apa vezényletével, amelynek a szent családhoz ugyan az égvilágon semmi köze, de még a háromkirályokhoz sem, viszont cserébe olyan önfeledt örömmel jár és úgy meg tudja nevettetni Anyát, mint kb az egész évben semmi más. 




És még sorolhatnám. 
Intenzív, élménydús, szép, meghitt, sok találkozással, rengeteg közös játszással teli karácsonyunk volt. Nem az az egyszerű fajta. Ezt azért írom le, mert a karácsonyról sokan csak a kirakatba valót osztják meg, ugyanakkor én azt szeretem, ha találhat sorközösséget az is, akinek nem tökéletesen jólfésült, előre megírt minta szerint zajlottak az ünnepek. 
A miénk aztán nem volt tökéletes. 
Volt benne hiszti, nem-elég-az-ajándék, mért-nem-hozott-a-jézuska-darusautót, nemadomkölcsönazenyém, nemveszekfelszépruhát, nemakarokmenni, nemltözökegyáltalán. Is.

És volt benne csodálatos, gyermeki lelkű angyalvárás, közös lakásszépítés, takarítás (ha EZT meglátják az angyalkák, nagyon fognak neki örülni), sütés, krumplisaláta-készítés. Aztán a karácsonyfa díszeinek jelentős leszedegetése ("jaaaaj de szép lesz ez az ajándék a ZöldMackónak, leveszem!"), sámliról szaloncukrok levadászása, önként aludni indulás (hátha MÉG hoznak ajándékot, ha szépen alszunk).

Volt benne fantasztikus jómodorral vendégvárás, közös asztalterítés, evés-játszás, anyaszülinapi mókázás. 

És volt benne unokatesókkal féktelen hancúrozás, Guszonai nagyikával késő estig mesélés, templomba nemmenni akarás, fahordás, CsabiBácsival örömzenélés, össsznépi BodriKutya-sétáltatás, szilveszteri családi mozizás.

Olyan sok minden, hogy elmesélni se győzzük.
De azt, hogy mindvégig velünk volt, nagyon köszönjük a Jóistennek! Igazán kreatívan kanyarintotta az idei évünk végét mindenféle kalandokkal tarkítottá.
A lényeg, hogy a szeretet ott volt, megszületett, megerősödött.



A következő bejegyzésben pedig arról is kirétünk, hogyan ismerkedik a Tesó a szobatisztaság felé vezető úttal.