HátaMatyi

 Hát nem szép tőlem, de nem csak hogy egyéves is elmúlt, hanem mára hivatalosan is kijelenthetjük, hogy megtanult járni, én meg nem is írtam róla mindezek apropóján kimittud-posztot. Tónyó anya, mondanák a többiek, ő meg csapná oda a kis cukihusi tenyerét a puszilgatni való homlokához (Isssstenem, mi lesz, ha ezt a mondatot kamaszkorában elolvassa, agyoncsap). 

Szóval elmúlt egy éves. Mosoly Matyi, Mászó Matyi, Matyi a Megállíthatatlan. 

Alig múlt el egy éves, amikor elkezdte mondogatni az első szavakat: madár (DADÁÁÁR!), alma (ammmmmma), anya, apa (ataataata), traktor (tatto), vauvau, csipcsip, banán (Tadáá!), és persze cici. ja és persze GÓL, ma vettük észre, hogy azt is mondja, hogy "hajrá bayern", de tényleg. 

Amióta advent van, azt is tudja énekelni, hogy ég-a-gyertya-éééég, és tud pápázni, puszit küldeni, tudja a dolgoknak a helyét, ahonnan kiszedi őket, de ha olyan kedve van, vissza is rakja. Tud fűnyírózni a cipőkanállal, ami nagyon fontos képesség a mi családunkban! És tud felmászni a világ tetejére, de tényleg, bárhova, bármilyen gátlások nélkül (a komolyságot leírandó mondom, hogy voltunk már a sürgősségi sebészeten agyrázkódás-gyanúval a konyhapultról való hanyatt lezuhanás következtében, nem vicces. de legalább megértettem, miért hívják azt az osztályt traumatológiának. mert akinek nem volt addig traumája, mire hazajön, biztosan visz magával néhányat az ott dolgozók viselkedésének következtében). 

Imád könyvet olvasni, főleg böngészőket, de már rövidebb meséket is végigghalgat, közben a könyvben húzza a neki olvasó felnőtt ujját oda, akiről szeretne, ha mesélnénk. Irtócuki. Nagyon szereti, ha állathangokat utánozunk, az IÁt ő is tudja, összetéveszthetetlenül, néha a hápháp is megy, meg a kígyó ssssssszzzzzz. 

Hatalmas taslikat tud osztani, de nem olyan régóta már a simizés tudományát is gyakorolja. Extra érzékeny szenzora van arra, hogyha Zsombi hozzám bújik (azonnal jön a világ másik végéről is és elkergeti onnan). Pár hónapja már ő is beszállt a játékokért való bunyóba (jippijájé!), de azért még alapvetően most is ő a nagytesói kedvence. Pedrito elképesztő kedvességgel tudja őt tanítgatni, vígasztalni, pátyolgatni. Mint például itt, ahol éppen az első lépéseihez asszisztál: 

Ő az egyetlen gyermekem, aki zsenge kora ellenére is bármilyen anyai szigorral mondott határtartó mondatomra csupán egy huncut nevetéssel reagál, egyszerűen nem lehet vele ÚGY farkasszemet nézni, hogy megértse, hogy komoly a helyzet, mert neki sose komoly, minden játék és miiiiinden érdekes és a világ egy nagy kaland. És ő meg a legnagyobb napocska másfél éves, akivel valaha találkoztál. 

Advent első vasárnapja...

... mint  mesében.

 

Azt hiszem, sokszor, nagyon sokszor éreztem már magam úgy, amióta anya vagyok, hogy nagyon, nagyon távol kerültem attól, amilyen anyának valaha megálmodtam magam, mert sokkal nehezebb, komplexebb és színesebb minden (az álmaimban, azt hiszem, minden rózsaszín volt és csillámporos).

 És ma este úgy érzem, hogy valami olyanná formálódott, úgy sikerült, mint ahogyan álmodni sem mertem volna.

 (igen, közben korrigáltam az aktuális álmaimat, reálisabbra, a vállalásaimat kisebbre, a hozzáállásomat elfogadóbbra).

 

Advent első vasárnapja van, kb két napja elkezdtünk készülődni - volt családi koszorúkészítés, tegnap egész nap takarítottam, lomtalanítottam, szépítgettem és elkészítették az angyalkák a Fiúknak varázsolt adventi naptárt is. Meg sok-sok fényt, füzérek meg csillagok formájában.

 

Tegnap Nagyiéknál aludtak a nagyok, így volt idő az angyaloknak mindent előkészíteni. És mivel ott is ebédeltünk közösen, amire egy szép családi vasárnap után nagy nyűgösen hazaértünk, már el is felejtették, hogy ők mennyire várták az advent kezdetét, meg persze a kicsi számozott csomagokat.

 

Ambrus vette észre először, aztán Zsombi is beszaladt, boldogan fedezték fel a meglepetéseket, ugrándozva-ujjongva köszönték az Angyalkáknak, hogy hoztak nekik ilyen szép ajándékot. Elolvastuk a levelet, amit írtak, aztán odaültünk az asztal köré, meggyújtottuk a gyertyát a koszorún és a fiúk által készített díszeken is (erre külön büszke vagyok, hogy milyen szépek lettek),

 

és imádkoztunk, és énekeltünk és koccintottunk céklalével meg vörösborral

 

és csak ültünk ott és beszélgettünk csendesen, hálásan. Csupa béke volt minden, Matyi meg majszolta az áfonyát.

 

És aztán az jutott eszükbe, hogy hálából ők is szeretnének adni valamit az angyalkáknak. Zsombi elkérte a varázsló-felszerelést és belemondta a varázsigéjébe, hogy "nem magunknak kérjük, hanem az angyalkáknak", és Ambrus rajzolt egy gyönyörűt és írt (diktált) egy csudakedves üzenetet az angyaloknak, pontos instrukcióval ellátva, hogy amit az ablakba kiraktak nekik, azt bizony elvihetik.

 

Aztán persze Zsombi úgy döntött, hogy a szőlőcukrot inkább visszaveszi, nehogy az angyalok elvigyék, de a narancs meg a rajz maradt.

 

És ez olyan gyönyörű. A gyermeki hit a varázslatban, a hála, a viszonzás, az önzetlen szeretet

és még egyszer, a varázslat.

 

"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni." 

(Márai Sándor) 

Jézusom!

 Jajjj hát rengeteg mondanivalóm lenne, csak nem győzöm leírni. 

De most, ez egy olyan, amit muszáj, mert ha nem örökítem meg, elrepül. Pedig szeretném, ha minden nap elhangzana a szívemben, hogy tudjam, hogy mindenek ellenére és mindenek mellett apalvetően így van ez. 

Pedrito odasündörög hozzám ebéd előtt (előzmény: voltak misén Apával). 

"Anyuci. Teneked az a neved, hogy Kriszta. És Jézust is Krisztusnak szokták hívni. És te abban hasonlítasz rá, hogy olyan szép is vagy és olyan kedves is, mint ő."

A legkedvesebb hangján. Aztán megölel, megsimiz, megpuszil, hozzám bújik. 

Hát erre mit is mondhatnék. Hogy ámen. Alleluja!

Ovi. 3/2

 Tatatatááááám! Sikertelen beszoktatások ide, pandémia oda, MA újra kezdtük az ovit. 

De nem ám csak simán Pedritóval, aki eddig már számolni sem merem, hogy hányszor kezdte újra, hanem ma már kérem Zsombibombi is velünk tartott. Aki igencsak várta már ezt a pillanatot. 

Mondjuk simán, szemrebbenés nélkül mesélt úgy március tájékán is arról, hogy ő miket SZOKOTT a barátaival és az óvónénikkel csinálni az oviban, de most úgy igazán belépett. Lett jele (házikó), szekrénye, papucsa (ami nem tetszett persze, mert nem pont olyan, mint Ambrusé, sőt, amióta én nagy lelkesen megvettem, már kicsit ki is nőtte), pizsamája, négy kiló pótruhája és törölközője. Ja az nem, mert a covid miatt betiltották a törölközőhasználatot (Biztosan nem olvasta a vonatkozó kormánybiztos a Galaxis útikalauzt). 

Az utóbbi napokban nagyon édesen mesélte mindenkinek, hogy ő ám megy már óvodába, sajnos picit megtévedt ugyan, amikor azt gondolta, hogy Bogi is pont ide fog járni, merthogy ő is most kezd, csak Pozsonyban, de ennek köszönhetően legalább elméláztunk azon közösen, hogy mindenki a saját városának az ovijában kezdi majd az őszt. 

A reggel vidáman, kedvesen indult. Felöltöztünk, fogat mostunk, megfésülték a vadiúj nagyvagány frizurájukat, aztán nekiindultunk. Ambrus közben mesélgette neki, hogy hogy mennek majd a napi dolgok és mit kell csinálni, amikor az óvónéni azt énekli, hogy "Dooooolgozni szaporán...". Tiszta idill. 

Félúton jutott eszébe, hogy nem lehetne-e, hogy mégis ott maradok inkább én is egy kicsit. 

Aztán odaértünk, átöltöztünk, és bementünk valahogy. Az óvónénik kommandósokat meghazudtoló ügyességgel lavíroztak a kitöltendő papírok és a szökni próbáló kisovisok, meg a meghatódottan videózó szülők között. Viszont mire kiértem a Süni csoportból, az én drága Pedritóm, látva a sok bömbölő kicsit, úgy nekikezdett a sírásnak, hogy az valami vigasztalhatatlan. Na de valahogy, ha megvigasztalni nem is sikerült, betuszkolni azért igen. 

Majd megkönnyebbülten távoztam az egy szem maradék gyerekemmel meginni egy jól megérdemelt kávét egy szívroskadásig aggódó első gyerekes anyatárssal. Mert mára már tudom, amit akkor rég mondott is nekem az egyik bölcs barátnő: "Az oviban nagyon fontos dolgokat tanul a gyerek, akkor is, ha közben nem mindig érzi jól magát" (szó szerinti fordításban így hangzott: "akkor is, ha sz*r neki ott"). 

Nade. Délután. Jöttek háromra az aggódó szülők, szedték ki a Süni csoportból a fáradt, pirosra sírt arcú félbaba gyermekeiket, akiknél már csak az óvónéni arca volt leharcoltabb. Aztán egy fél óra átmeneti idő után magukhoz tértek a legkisebbek is. 

És most jön a legjobb rész. A szokásos játszótéri plusz két óra után hazajöttünk, és akkor aztán igazán elkezdtek mesélni, vacsora közben. Meg aztán az esti odabújásnál is, altatáskor. 

ZS: "Nagyon hiányoztál nekem, Anya. Meg a Matyi"

A: "De ilyenkor gondolj arra, Zsombi, hogy én is ott vagyok! Sőt, ha az étkezőben sírsz, akkor megengedik az óvónénik, hogy odagyere hozzám és megöleljelek. Vagy csak mondd nekik azt, hogy te átjössz ide ebédelni!"

ZS: "Holnap már nem akarok oviba menni, mert nagyon rossz nekem ott. Nagyon sokáig nem jöttél, Anya! Holnap menjünk Guszonára inkább!"

A: "Anya, nekem nem is hiányoztatok. Nem baj?"

Zs: "Amikor alvás volt, én csak csendben fetüttem az ágyamban. De az a sok sírás, attól nem tudtam pihenni!... Ha legtözelebb sír a Léna, majd medölelem. De a sírása attojis sütetít."

Kiderült még továbbá, hogy az ebéd rakott krumpli volt, ami csupán csak azért izgalmas, mert egy másik kislány ugyanabból a csoportból mögöttünk sétált kifelé és lelkesen magyarázta az anyukájának, hogy csirkecici volt rizzsel. Nem hiába mondja a nagy bölcs indián mondás, hogy az óvodai ebéd mibenléténél kevés nagyobb misztérium van a földi életben.  

Meséltek még arról is, hogy hányféle játék van, hogy a babakonyhában van mikró, hogy az új daru a nagycsoportban távirányítós. És megtudtam azt is, hogy Zsombi senkinek sem akarta megfogni a kezét, amikor kettes sorban kellett menni. Viszont, amikor találkoztak az udvaron, Zsombi odament Ambrusékhoz és megölelték-megpuszilták egymást. 

"És Zsombikám, ki mellett volt az ágyad, emlékszel a nevére? "

Zs: "Nem. Én csat az Erika nénit tudom. És ő tényleg kedves."

folytatása következik. 

Madarak, zuhanyzás, Gondviselés

 Hála Istennek, madarakban gazdag környéken lakunk. A park, főleg így tavasszal, csupa madárcsicsergés. 

Amikor még nem lehet kimenni reggelente (mert mondjuk olyan korán van), az ablakból is komoly madármegfigyeléseket lehet véghezvinni. 

Például mostanában végignézték a fiúk, ahogyan fészket raknak a galambok az ablakunk alatt lévő fán, és Zsombinak minden reggel az volt az első (na jó, néha a második a kukások után), hogy megnézze, ott ül-e még a galambmama a tojásokon. 

De figyeltünk már korábban fakopáncsot munka közben. Valóban gyönyörű madár. Akkoriban még egy kicsit a mostaninál is nehezebb volt Zsombibombit ágyba terelgetni, és volt egy este, amikor éppen a felsoroljuk-hogy-ki-mindenki-alszik-már technikát alkalmaztam. Mondtam neki, hogy már elment aludni a fakopáncs iiiiiiiiiis... 

Erre ő: "Először lezuhanyozoooooottttt, ...." (mutatva, ahogyan mossa a hónalját)

A legutóbbi pedig egy sérült madárka volt, akit hosszan figyeltek a fiúk. Egy varjú. Hát ő ugye nem a legszebb fajta, de a gyermekek még Isten tekintetével néznek minden élőlényre. Azonnal a szívükbe zárták, nagyon esetlen volt szegény, ahogy a sánta lábával bicegett a füvön és felrepülni sem tudott, de ha közeledtek hozzá, nagy ijedten próbált elmenekülni. Néztük hosszan, aztán valami mesét kerekítve jövőjéről, sorsára hagytuk. 

Altatáskor az esti imában előhozta Zsombi a mit sem sejtő Apának, kézzel-lábbal elmutogatva, hogy pontosan hogy is mozgott a szegény madár. Aztán imádkoztak érte, hogy meggyógyuljon. 

Aztán másnap meséli Nagyikának a drága kicsi madármentő: 

"Képzeld el, Nagyi! Láttunk egy madarat, el volt törve a lába, ííííííígy tudott csak menni (mutatja). De már imádkoztunk érte. Úgyhogy biztosan megcsinálta már a lábát a Jóisten."

Biztosan megcsinálta. 

Madárlesős tavasz mindenkinek! És közben (is) hallgassátok a Kaláka Muzsikáló Madárház című albumát, gyönyörűséges (és a fiúk tudják az összes dalt fejből). 

Anatómiai apróságok

 Nagy elégedettséggel nyugtáztam a minap, hogy bizonyos korszakokhoz köthető bizonyos fejlődéslélektani sajátosságok akkor is utolérik az ember gyerekét, ha nem jár óvodába. 

Például a takonybányászás és a család felnőtt tagjainak ijesztgetése az ily módon fellelt, orrból származó kincsekkel. ("Apaaaa! Nézd, milyen meglepetést adok nekeeeeeed?!" - és aztán kacag, elégedetten, gurgulászón, abbahagyhatatlanul)

Vagy a nemi szervekkel való ismerkedés, ami ugye ekkortájt (4-5 évesen) abszolút aktuális, normális, egészséges. Gyerekszemmel nézve vicces. 

Így születik például a Lengemesék főszereplőnek nevéből (Füttyös Vilkó) az esti átöltözési rutin közepén, meztelenszaladgálós résznél a FütyKös Vilkó, ebből pedig a másik, jól ismert mese fordulatát kölcsönző "Fütyköm-fütyköm, mondd meg nékem, ...!" kezdetű, féktelen röhögésbe fulladó rigmus. 

Vagy így ismeri fel a nagyon okos nagytesó, aki bármilyen kérdésre tudja a megoldást, a kisbaba testvérének hogylétét, mely szerint: "Anya, fázik a Matyi". Miért? "Mert össze van csigásodva a fütyije"

jajúgyszeretemőket

Hány éves a kapitány?

Ma, még pár óráig igaz:

Ha a legnagyobb annyi éves, mint amennyi hónapos a legkisebbik, és a középső pedig ennek a fele, években, akkor milyen színű szeme van a Matyinak? 

A válasz, hogy BARNA. Lám, ő az egyetlen barnaszemű szöszi. Sokak szerint tisztaanyja, de amikor valaki ezt mondja róla, sosem tudom eldönteni, hogy a valóság mondatja-e vele vagy a szánalom, mármint az irántam érzett megszánás, hogy szegény assssssszony, ha már nem született lánya harmadikra sem, hadd higgye, hogy legalább valamelyik fiú őrá is hasonlít. 

Mindegy is. 

Pedrito kérem ÖT ÉVES lett. Az már olyan nagyfiús. Szerinte is, és szerintünk is. 

Például el tudja mondani a hét napjait egymás után, vissza tud számolni tíztól zéróig (utána indulás!), teljesen egyedül fel tud öltözni (ha akar), le tudja írni a nevét (néha visszafelé), le mer ugrani a kanapé karfájáról a szőnyegre (és a tesóját is edzi ez irányba, egyelőre nagy intenzitással, választékos motiváló mondatokkal, és kevesebb sikerrel), és olyat is tud, hogy a kanapéról nagy lendülettel ráugrik a fittlabdára és a másik felén egy szabályos előre bukfenc után ér földet (na ez az, amit Zsombi nem tud, ellenben csinálja utána). Van igazi, felnőttek számára is vicces humora, hatalmas átéléssel bír elmesélni mindent (a munkásbácsikról), érdeklődése másik középpontjában a világűr és a Mennyország összefüggései állnak és olyan ügyesen biciklizik, mint a szél! 

 Zsombi, a kétésféléves, maga az önállóság. MINDENT tud egyedül, teljesen készen áll az ovira (néha azt gondolom, az iskolára is), nagyon-nagyon ügyesen öltözik, eszik, érvel, ellenkezik. Lényeglátó, hatalmas szíve van és a szeme se áll jól. Ez utóbbi tény, amelyet olyan empirikus tapasztalatok is megerősítenek, mint például hogy képes kienni Ambrus babakonyha sütőjébe elrejtett dugicsokiját anélkül, hogy bárki észrevenné, vagy teljes hitelességgel kiküldeni a szobából az őt altató Papát, hogy most már menjen, minta éppen készülne elaludni, miközben esze ágában sincs. Vannak kedvenc szavaink, amit és ahogy mond, például azt, hogy zsifász (zsiráf) vagy hogy olibogyió (olivabogyó). Remekül megtanult futóbiciklizni, fejből fúj verseket és dalokat, és az a terve, hogy ha már ő is ovis lesz (mivel már nincsen pelusa), Ambrussal csak ők ketten fognak járni reggelente. Nagyon nagy szerencséje az, hogy a végtelen szeretetreméltósága és a lenyűgöző mosolya okán nem lehet rá haragudni egy percnél tovább. 

És végül MosolyMatyi, aki már majdnem féléves, a család legkisebb és legszerencsésebb tagja, maga a gombócba formált boldogság. Minden aggodalmunk ellenére megtanult szépen átfordulni minden irányba, ölben ültetve profin lovagol, esti altatáskor jiddis népdalokat énekel, utánozhatatlan lendülettel kacag és végtelen, gyógyító mosollyal jutalmaz mindenkit, aki kommunikál vele. Határozott érdeklődést mutat az ételek iránt, amit egyelőre a családi szigor megtagad tőle (de már nem sokáig), áhitatos boldogsággal figyeli a nagytesóit, akik, ha nincsenek itthon, nagyon hiányoznak neki.  Töménytelen nyálmennyiségével megjelöl minden helyet, amerre csak "járt". Az illata még mindig csodálatos, főleg a feje tetején (enyhe őszibarack-illatú), kivéve a füle mögött, mert ott büdös kéremszépen (a sok odafolyt és ki nem törölhető böfitől). 

Velük kerek a világ, általuk szép az élet, hála értük, ámmmmmmmen.