Tatatatááááám! Sikertelen beszoktatások ide, pandémia oda, MA újra kezdtük az ovit.
De nem ám csak simán Pedritóval, aki eddig már számolni sem merem, hogy hányszor kezdte újra, hanem ma már kérem Zsombibombi is velünk tartott. Aki igencsak várta már ezt a pillanatot.
Mondjuk simán, szemrebbenés nélkül mesélt úgy március tájékán is arról, hogy ő miket SZOKOTT a barátaival és az óvónénikkel csinálni az oviban, de most úgy igazán belépett. Lett jele (házikó), szekrénye, papucsa (ami nem tetszett persze, mert nem pont olyan, mint Ambrusé, sőt, amióta én nagy lelkesen megvettem, már kicsit ki is nőtte), pizsamája, négy kiló pótruhája és törölközője. Ja az nem, mert a covid miatt betiltották a törölközőhasználatot (Biztosan nem olvasta a vonatkozó kormánybiztos a Galaxis útikalauzt).
Az utóbbi napokban nagyon édesen mesélte mindenkinek, hogy ő ám megy már óvodába, sajnos picit megtévedt ugyan, amikor azt gondolta, hogy Bogi is pont ide fog járni, merthogy ő is most kezd, csak Pozsonyban, de ennek köszönhetően legalább elméláztunk azon közösen, hogy mindenki a saját városának az ovijában kezdi majd az őszt.
A reggel vidáman, kedvesen indult. Felöltöztünk, fogat mostunk, megfésülték a vadiúj nagyvagány frizurájukat, aztán nekiindultunk. Ambrus közben mesélgette neki, hogy hogy mennek majd a napi dolgok és mit kell csinálni, amikor az óvónéni azt énekli, hogy "Dooooolgozni szaporán...". Tiszta idill.
Félúton jutott eszébe, hogy nem lehetne-e, hogy mégis ott maradok inkább én is egy kicsit.
Aztán odaértünk, átöltöztünk, és bementünk valahogy. Az óvónénik kommandósokat meghazudtoló ügyességgel lavíroztak a kitöltendő papírok és a szökni próbáló kisovisok, meg a meghatódottan videózó szülők között. Viszont mire kiértem a Süni csoportból, az én drága Pedritóm, látva a sok bömbölő kicsit, úgy nekikezdett a sírásnak, hogy az valami vigasztalhatatlan. Na de valahogy, ha megvigasztalni nem is sikerült, betuszkolni azért igen.
Majd megkönnyebbülten távoztam az egy szem maradék gyerekemmel meginni egy jól megérdemelt kávét egy szívroskadásig aggódó első gyerekes anyatárssal. Mert mára már tudom, amit akkor rég mondott is nekem az egyik bölcs barátnő: "Az oviban nagyon fontos dolgokat tanul a gyerek, akkor is, ha közben nem mindig érzi jól magát" (szó szerinti fordításban így hangzott: "akkor is, ha sz*r neki ott").
Nade. Délután. Jöttek háromra az aggódó szülők, szedték ki a Süni csoportból a fáradt, pirosra sírt arcú félbaba gyermekeiket, akiknél már csak az óvónéni arca volt leharcoltabb. Aztán egy fél óra átmeneti idő után magukhoz tértek a legkisebbek is.
És most jön a legjobb rész. A szokásos játszótéri plusz két óra után hazajöttünk, és akkor aztán igazán elkezdtek mesélni, vacsora közben. Meg aztán az esti odabújásnál is, altatáskor.
ZS: "Nagyon hiányoztál nekem, Anya. Meg a Matyi"
A: "De ilyenkor gondolj arra, Zsombi, hogy én is ott vagyok! Sőt, ha az étkezőben sírsz, akkor megengedik az óvónénik, hogy odagyere hozzám és megöleljelek. Vagy csak mondd nekik azt, hogy te átjössz ide ebédelni!"
ZS: "Holnap már nem akarok oviba menni, mert nagyon rossz nekem ott. Nagyon sokáig nem jöttél, Anya! Holnap menjünk Guszonára inkább!"
A: "Anya, nekem nem is hiányoztatok. Nem baj?"
Zs: "Amikor alvás volt, én csak csendben fetüttem az ágyamban. De az a sok sírás, attól nem tudtam pihenni!... Ha legtözelebb sír a Léna, majd medölelem. De a sírása attojis sütetít."
Kiderült még továbbá, hogy az ebéd rakott krumpli volt, ami csupán csak azért izgalmas, mert egy másik kislány ugyanabból a csoportból mögöttünk sétált kifelé és lelkesen magyarázta az anyukájának, hogy csirkecici volt rizzsel. Nem hiába mondja a nagy bölcs indián mondás, hogy az óvodai ebéd mibenléténél kevés nagyobb misztérium van a földi életben.
Meséltek még arról is, hogy hányféle játék van, hogy a babakonyhában van mikró, hogy az új daru a nagycsoportban távirányítós. És megtudtam azt is, hogy Zsombi senkinek sem akarta megfogni a kezét, amikor kettes sorban kellett menni. Viszont, amikor találkoztak az udvaron, Zsombi odament Ambrusékhoz és megölelték-megpuszilták egymást.
"És Zsombikám, ki mellett volt az ágyad, emlékszel a nevére? "
Zs: "Nem. Én csat az Erika nénit tudom. És ő tényleg kedves."
folytatása következik.
