Hát honnan is kezdjem. Talán a pomelótól. Ennek az édes, focilabdához szerethetően hasonlító gyümölcsnek mindig is kultusza volt a családunk téli estéin. Idén már végre Matyi is beszállt a buliba, értsd: rájött, hogy szereti. Mára már nem bírom elég gyorsan hámozni és nem mindig elég belőle az 1 db, hogy mindenki eleget kapjon (hátőizé nagycsalád helló).
A másik kulcsszereplőnk a piac. Ma végre megint eljutottunk, és mivel igazából semmi különös vásárolnivalónk nem volt a gyorsan elintézett hentes-kör után, sétáltunk Matyival egy kicsit. Aki, a drágám, különös ínyencséggel vonzódik az olyan déligyümölcsökhöz is, mint a Mangó és volt szerencséje a guszonai kétünnepközi látogatásunkkor is éppen pont mangót követelni múltkor.
Na de most a drágám, a sorban várakozó káposztafejeken akadt meg a szeme, amiről rögtön a pomeló jutott eszébe (valahogyan tudta, hogy otthon van egy a hűtőben). És akkor, a leghuncutabb mosolyával, hideg téli reggeli séta közben a következőt adta nekem elő (még nincs két és fél éves):
Otthon vár a pomeló engem, ott ül a hűtőben (nagy mosoly). Van neki szája (még nagyobb mosoly) és azt kiabálja: gyere haza Matyiiii énhozzám és hamm egyél meg engemet!
Hát nem tudom, cukikám, honnan tett szert ilyen nagy mesélőkére, de imádnivaló.
Ezen felüli csodálatos képességei közé tartozik még, hogy hellyel-közzel tudja fejből énekelni a Despacitót, illetve a Waka waka című hajdani focivébé-slágerdalt, amiket alkotói szabadsága teljében szokott összemixelni a Nótás Mikulás című dalocskával, vagy a standard templomi karácsonyi énekek bármelyikével.
Az alábbi videót szigorúan HANG NÉLKÜL ajánljuk megtekinteni, a hangeffektusok az idegrendszerre hathatós károsodást is okoznak.
A képi világ viszont...
lenyűgöző! És hűen tükrözi mindegyik egyermek zenei affinitását és egyben a stílusát is.
A háttérben meghúzódó, ámde huncutságtól csilligó szemű zongorista,
a született rocksztár középső, akinek még a szemöldöke is pont úgy kunkorodik, mint egy igazi, minden tinilány álma gitárosnak - jegyzem meg, mivel a hangot nem halljuk, az sem derül ki, hogy saját szerzeményt ad elő éppen a zenekarával
és a hangerőben mindenkit felülmúló legkisebb, akit csak úgy sodor magával az elementáris rockandroll, lábából sose fogy ki a bugi, és amúgyis bármilyen dallamot egy hallásra megjegyez, például a lambadáét (itt is éppen azt énekli, sajátos feldolgozásban: "sólamucifüüüüül")
Eszembe jutott ma este, ahogy néztem Matyit, aki éppen magának olvasott estimesét valamelyik Kipkopp könyvből és átvezetésképpen az Egyszer egy királyfi refrénjét énekelgette (hi-hi-hiiii, ha-ha-haa, tűpontos dallamvezetéssel tudja), hogy régebben sokszor mondtam: a másfél éves kisgyerekkor a legaranyosabb. Mert akkor már tud járni és nem kell cipelni mindenhová, tud beszélni annyira, hogy megértesse magát. Még nem dacol elviselhetetlenül, de már ért annyira, hogy rendkívüli örömmel tölti el, ha feladatot vagy instrukciót kap, amit el tud végezni (például: tegye be a tiszta zoknit a fiókjába, terítse ki a pelust a radiátorra stb.). Már eszik mindent, elalszik másokkal is, ott hagyható több órára Nagyiéknál és azt is meg tudja mondani, ha ki kell cserélni a pelusát.
És Matyi most pont másfél éves. A MosolyMatyi. És így is van vele, öröm az élet. Jár, beszél, tudja, melyik ruhát hova kell venni és mikor (de a nadrág a kedvence), az egész családban mindenkit néven szólít, még az ovis barátokat is. A fotókon bárkit felismer, saját magát is mondja már: Matyi vagy Baba és mutogat a kis ujjával magára. Ha magas helyekre szeretne feljutni, odaviszi a sámlit vagy odatolja a széket.
Kedvenc meséje a Torzonborz, amit a nagyokkal olvasunk (egyébként kisiskolásoknak való, de ki törődik az ilyen korlátozásokkal) - ez a szó a legjosszabb, amit ki tud mondani eddig.
Illetve mond valami olyasmit, mintha azt mondaná, hogy "nagynéni" - ezen óriásikat szoktunk kacagni a nagyokkal, ahogy megpróbáljuk kitalálgatni, hogy mi lehet az a szó, amit mond (ez esetben valószínűleg az, hogy mandarin :))
A másfél évesség egyik legnagyobb cukifaktora a kompetencia-tudat. Hogy márpedig ő TUDJA. Ért hozzá. Tudja, hogy hol van a cipőkanál és mikor kell idehozni (amikor valami begurult a kanapé alá), tudja, hogy alvás előtt fogat kell mosni és azt is tudja, hogy ha őt beültetem az etetőszékébe, akkor hívni kell a többieket (nagyon odahívós hangon tudja mondani, hogy Ambuuuuuus és Bomboooooor!). És ebben a kompetencia-tudatban a leggyönyörűbb, hogy társul hozzá egy járásmód, a bizonyos Intézkedős Járás, amit ő is pontosan úgy megtanult, mint a tesói. Ezt nehéz szavakkal leírni, de ÚGY megy, amikor éppen dolga van.
Imádnivaló módon tologat babakocsiban játékbabát, alváshoz pedig mostanában két kispajtása van: Fofó (egy malacka, a nevét valószínű a Röf-röf matyisított változatából kapta), és egy halacska, akinek a nevét úgy mondja ki, hogy cuppog a szájával. Őket hurcolja magával általában is, de alváshoz szinte mindig.
És. A két legcukibbat hagytam a legvégére. Az egyik, hogy ÉNEKEL. Konkrét dalokat énekel, négyet felismerhetően. Az egyik, a legelső volt a Queen We will rock you számának refréjne (esküszöm!) - számtalanszor kaptam már azon, hogy amíg én mosogatok, a kanapén böngészőzik és ezt énekli közben, volt, hogy alvásból felébredt és félálomban nyomta.
A másik ugye a fent említett Egyszer egy királyfi. A harmadik a Hóembernek se keze, se lába, de ezt még csak nyomokban. Viszont van néhány olyan rész a kedvenc meséiben, amihez dalocskát is szoktunk kötni, ezeknél a részeknél már előre mutogat és heves dülöngéléssel táncikál az ölemben, amikor odaérünk.
A negyedik pedig az egyik össz-gyereknépi zenélés alkalamával született CsabiDal, amelynek a refrénjéből énekli azt, hogy NagyiPapa, NagyiPapa - ma este például altatás gyanánt ezt énekelte nekem (igen, ő altatott engem, bár én aludtam volna, ha nem őt nézem, hogy milyen gyönyörű, de amikor megunta a próbálkozást, hogy elaludjon, felült és énekelt nekem egy kicsit, aztán visszafeküdt).
És végül. A hab a tortán. A non plus ultra. Amiért megéri szülőnek lenni. Hogy ő, a harmadik, immáron másfél évesen tudja mondani azt, hogy IGEN! És mondja is, sokszor. (jut eszembe, nemet nem is mond, csak integet a fejével, vitatkozás gyanánt meg mindenre azt válaszolja, amire mi nemet mondunk neki, hogy DEDEEE!).
Hát nem szép tőlem, de nem csak hogy egyéves is elmúlt, hanem mára hivatalosan is kijelenthetjük, hogy megtanult járni, én meg nem is írtam róla mindezek apropóján kimittud-posztot. Tónyó anya, mondanák a többiek, ő meg csapná oda a kis cukihusi tenyerét a puszilgatni való homlokához (Isssstenem, mi lesz, ha ezt a mondatot kamaszkorában elolvassa, agyoncsap).
Szóval elmúlt egy éves. Mosoly Matyi, Mászó Matyi, Matyi a Megállíthatatlan.
Alig múlt el egy éves, amikor elkezdte mondogatni az első szavakat: madár (DADÁÁÁR!), alma (ammmmmma), anya, apa (ataataata), traktor (tatto), vauvau, csipcsip, banán (Tadáá!), és persze cici. ja és persze GÓL, ma vettük észre, hogy azt is mondja, hogy "hajrá bayern", de tényleg.
Amióta advent van, azt is tudja énekelni, hogy ég-a-gyertya-éééég, és tud pápázni, puszit küldeni, tudja a dolgoknak a helyét, ahonnan kiszedi őket, de ha olyan kedve van, vissza is rakja. Tud fűnyírózni a cipőkanállal, ami nagyon fontos képesség a mi családunkban! És tud felmászni a világ tetejére, de tényleg, bárhova, bármilyen gátlások nélkül (a komolyságot leírandó mondom, hogy voltunk már a sürgősségi sebészeten agyrázkódás-gyanúval a konyhapultról való hanyatt lezuhanás következtében, nem vicces. de legalább megértettem, miért hívják azt az osztályt traumatológiának. mert akinek nem volt addig traumája, mire hazajön, biztosan visz magával néhányat az ott dolgozók viselkedésének következtében).
Imád könyvet olvasni, főleg böngészőket, de már rövidebb meséket is végigghalgat, közben a könyvben húzza a neki olvasó felnőtt ujját oda, akiről szeretne, ha mesélnénk. Irtócuki. Nagyon szereti, ha állathangokat utánozunk, az IÁt ő is tudja, összetéveszthetetlenül, néha a hápháp is megy, meg a kígyó ssssssszzzzzz.
Hatalmas taslikat tud osztani, de nem olyan régóta már a simizés tudományát is gyakorolja. Extra érzékeny szenzora van arra, hogyha Zsombi hozzám bújik (azonnal jön a világ másik végéről is és elkergeti onnan). Pár hónapja már ő is beszállt a játékokért való bunyóba (jippijájé!), de azért még alapvetően most is ő a nagytesói kedvence. Pedrito elképesztő kedvességgel tudja őt tanítgatni, vígasztalni, pátyolgatni. Mint például itt, ahol éppen az első lépéseihez asszisztál:
Ő az egyetlen gyermekem, aki zsenge kora ellenére is bármilyen anyai szigorral mondott határtartó mondatomra csupán egy huncut nevetéssel reagál, egyszerűen nem lehet vele ÚGY farkasszemet nézni, hogy megértse, hogy komoly a helyzet, mert neki sose komoly, minden játék és miiiiinden érdekes és a világ egy nagy kaland. És ő meg a legnagyobb napocska másfél éves, akivel valaha találkoztál.
Azt hiszem, sokszor, nagyon sokszor éreztem már magam úgy,
amióta anya vagyok, hogy nagyon, nagyon távol kerültem attól, amilyen anyának
valaha megálmodtam magam, mert sokkal nehezebb, komplexebb és színesebb minden
(az álmaimban, azt hiszem, minden rózsaszín volt és csillámporos).
És ma este úgy érzem, hogy valami olyanná formálódott, úgy
sikerült, mint ahogyan álmodni sem mertem volna.
(igen, közben korrigáltam az aktuális álmaimat, reálisabbra,
a vállalásaimat kisebbre, a hozzáállásomat elfogadóbbra).
Advent első vasárnapja van, kb két napja elkezdtünk
készülődni - volt családi koszorúkészítés, tegnap egész nap takarítottam,
lomtalanítottam, szépítgettem és elkészítették az angyalkák a Fiúknak varázsolt
adventi naptárt is. Meg sok-sok fényt, füzérek meg csillagok formájában.
Tegnap Nagyiéknál aludtak a nagyok, így volt idő az
angyaloknak mindent előkészíteni. És mivel ott is ebédeltünk közösen, amire egy
szép családi vasárnap után nagy nyűgösen hazaértünk, már el is felejtették,
hogy ők mennyire várták az advent kezdetét, meg persze a kicsi számozott
csomagokat.
Ambrus vette észre először, aztán Zsombi is beszaladt,
boldogan fedezték fel a meglepetéseket, ugrándozva-ujjongva köszönték az
Angyalkáknak, hogy hoztak nekik ilyen szép ajándékot. Elolvastuk a levelet,
amit írtak, aztán odaültünk az asztal köré, meggyújtottuk a gyertyát a koszorún
és a fiúk által készített díszeken is (erre külön büszke vagyok, hogy milyen
szépek lettek),
és imádkoztunk, és énekeltünk és koccintottunk céklalével
meg vörösborral
és csak ültünk ott és beszélgettünk csendesen, hálásan.
Csupa béke volt minden, Matyi meg majszolta az áfonyát.
És aztán az jutott eszükbe, hogy hálából ők is szeretnének
adni valamit az angyalkáknak. Zsombi elkérte a varázsló-felszerelést és belemondta
a varázsigéjébe, hogy "nem magunknak kérjük, hanem az angyalkáknak",
és Ambrus rajzolt egy gyönyörűt és írt (diktált) egy csudakedves üzenetet az
angyaloknak, pontos instrukcióval ellátva, hogy amit az ablakba kiraktak nekik,
azt bizony elvihetik.
Aztán persze Zsombi úgy döntött, hogy a szőlőcukrot inkább
visszaveszi, nehogy az angyalok elvigyék, de a narancs meg a rajz maradt.
És ez olyan gyönyörű. A gyermeki hit a varázslatban, a hála,
a viszonzás, az önzetlen szeretet
és még egyszer, a varázslat.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában,
nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen
ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."
