Témák, amiket mindenki tudni akar, avagy a kisgyermekes lét fémdetektorai

Reptereken vannak azok a bizonyos biztonsági kapuk, amelyeken keresztül az utas bejut abba a térbe, ahonnan már néhány fölöslegesen megvásárolt duty-free cucc után szállhat is a gépére felfele. De előtte kivár egy hosszú sort, kipakolja a táskájából a laptopját, a kozmetikumait, leveszi az övét, derékszíját, kirakja a kulcsait és minden egyéb hasonló veszélyes holmit, aztán átsétál a bizonyos biztonsági kapun, és jobb esetben motozás nélkül megúszva pakolászhatja mindezt vissza, tudván, hogy átengedték.

Ez a folyamat jut eszembe mindig, amikor bárki és mindenki fölteszi az első két kérdést.
1. "És? Szoptatja?"

(A válasz igen, mehetünk a következőre. És most figyelj, a második teljesen váratlan. Legalábbis nekem.)

2. "És? Minden nap fürdetik?" (variáció: "UGYE minden nap fürdetik?")

Nem. Kétnaponta fürdetjük. De nem is ez a lényeg.
Hanem hogy a csecsemők fürdetése egy olyan témának látszik, mint a magyar foci: mindenki ért hozzá. Vannak a radikális mindennap fürdetősök, akik megvető hangsúllyal emlékeznek meg a másik irányzatról, akik pedig - nem nehéz kitalálni - a nem-szükséges-mindennap-fürdetni jelszó skandálói. Utóbbiak lazábban, általában nem minősítik az oldschool irányzat nézeteit.

És ez még csak a kezdet. Hogy milyen további kérdések jönnek még, arra várjuk a tippeket kommentben.
A következőket már sejtjük:
És? Végigalussza már az éjszakát? Eszik-e már szilárd táplálékot? Külön szobában alszik-e? Tud-e már olvasni?
Na meg persze, hogy mikor jön MÁR a kistestvér.

Kreatív, és kevésbé elvárásokkal terhelt kérdések beküldőit külön Pedrito-utalvánnyal jutalmazzuk!

Hajrá Bájrem!

Apa, 2:2? Kettő-kettő? Hogy? Mi? Ki? Mikor? Jó, elismerem, valóban bealudtam a 40. perc környékén (vagy picit hamarabb), de ismerd el, uncsi volt az egész. Majd felbillent a pálya. A pirosak, akiknek drukkoltunk (nem bírom megjegyezni a nevüket, de valami Bájrem, ha jól emlékszem), úgy támadtak, mintha kézilabdáznának. Mondtad is, hogy most szépen beárazzuk az olasz bajnokot (valami Juventa vagy mi, de lehet, hogy mással keverem) meg az egész olasz bajnokságot. Hát, én elpilledtem egy kicsit. Meg kell néznem majd valami összefoglalót, mert elég hihetetlen számomra, hogy ezek a fekete-fehérek eljutottak a mi kapunkig, ráadásul gólt is rúgtak. Te, Apa, nem lehet, hogy ezek mégis jobbak, mint gondoltad? Vagy a Bájrem nem olyan erős? Hogy lehet egy kétgólos előnyt így kiengedni? Nézd meg a Barcát, nagyapi mondta, hogy ők bezzeg nyertek kettő nullra. Nem akarlak felidegesteni, de nem így kellett volna a Bájremnek is? Jó-jó, tudom, lesz visszavágó, s az már odahaza, akkor még erősebbek leszünk... Legyen úgy, Apa, legyen úúúúúgy! Hajrá Bájrem! :)

Hazaérkezés

Az egész úgy kezdődött, hogy eljött az ötödik nap, amikor haza szokták engedni a babákat a kórházból. De minket nem akartak. Amit nem is értettünk, mert rólam is csupa jókat mondott a zordon gyerekdoktornéni, meg Anyáról se mondott túl sok rosszat a félelmetes főorvos bácsi, csak annyit, hogy majd később megyünk haza (Anya szerint így akarta kiegyenlíteni a főorvos azt, hogy Anya nem akart csak úgy korábban befeküdni, hogy mégiscsak megleckézteti és ott tartja plusz pár napig, de hogy mi volt az igazság, azt már sosem fogjuk megtudni).
De mivel Anya szereti tudni a miérteket, aznap mindenkitől megkérdezte, hogy vajon miért nem engednek minket, mire - mivel a nővérkék sem tudták a választ - mindenki fel-le járkált és kérdezgették egymást, hátha valaki tudja a megoldást. Aztán jött a legkarakánabb, legfiatalabb szöszi doktor néni, aki pontot tett a dolog végére és megbeszélte mindenkivel, hogy márpedig hazamegyünk.
No, erre a hírre felbolydult minden, Anya engem villámgyorsan beöltözetett az összes puha meleg ruhába, ami a keze ügyébe került, Apa mindent előkészített otthon, aztán eljött értünk és indiánszökdelésben, elvarázsoltan, örömkönnyek és ölelések közt, leléptünk az egyébként nagyon kedves nővérkék és szobatársak közül.
Itthon jó. Sokkal jobb. Ezt hallottam előtte is, de amikor megérkeztünk, rögtön tudtam, hogy Anya igazat beszélt. Aludtam is egy jó nagyot az óriási pihepuha ágyunkon, amíg a boldogságtól megkergült szüleim nézegettek, meg körém feküdtek mindenféle vicces pózokban, hogy le tudjanak minket hármasban fényképezni.
És az itthoni jóságban az volt a legeslegjobb, hogy végre Apához is odabújhattam, akit nem láttam már egy csomó ideje, ő meg ölelgethetett és ringatgathatott végre annyit, hogy bepótoljuk ezt a sok-sok külön töltött időt. Nem is hagytuk magunkat, ott aludtam el a mellkasán, az azóta is kedvenc ringatópólónkban és úgy aludtunk több, mint öt órát szépen összebújva, hogy ő ült a sárga fotelben, én meg aludtam rajta, aztán már ő is aludt, anya meg időnként odatett néhány újabb párnát Apa háta mögé, lába alá, vagy máshová, hogy kényelmesebb legyen, én meg ne guruljak le. Nagyon boldogságos volt ez mindkettőnknek még Apa zsibbadt derekával együtt is.
Hát így zajlott az én második megérkezésem, amelyből mindenki megtudhatja, hogy összebújni jó.

Január 20. vagy 29.?

Tudjátok mi a közös Anton Pavlovics Csehovban, Mádl Ferencben, Romain Rollandban, Vámos Miklósban meg bennem? Hogy mindannyian ugyanazt a a napon választottuk a világrajövetelre: január 29-ét.  Nem tudom, hogy náluk ez hogy volt, de nálam az orvosok sokkal hamarabbra vártak, már január 20-ra. Úgyhogy nagyon izgultam, Anya meg Apa vajon kire hallgat majd: rám vagy rájuk. Szerencsére nekem szavaztak bizalmat: 27-én már kórházba akartak minket utalni - s annak, ugye, tudjuk, mi lett volna a vége -, de Anya úgy döntött, hogy saját felelősségre hazajön. Jól tette. 28-án aztán megünnepeltük nagyi szülinapját, amitőt rendesen kedvet kaptam a születéshez. Az éjfélt azért megvártam, hogy jelezzem Anyának, készülhet, hajnali négy körül Apának is szóltunk, nehogy lemaradjon róla, s fél hatkor döntöttünk úgy, hogy akkor jöhet az a kórház, most már mi is elérkezettnek látjuk az időt. És hétkor már kinn is voltam Anya kebelén.
Mindenki csodálkozva gratulál, hogy milyen gyorsan ment. Hát, be kell valljam, nem engem illet a gratuláció: én a szívem szerint lassabban csináltam volna, de ezek az orvosok olyan türelmetlenek, mindent azonnal és gyorsan, és ott  már az övék volt a teljes hatalom.
Becsületükre legyen mondva, hogy aztán nagyon jól bántak velem: Anya cicijén pihenhettem, Apa is felfoghatott, s gyorsan bekerültem Anyához a szobába úgyhogy együtt töltöttük a kórházi napokat.
Most meg már Anya meg Apa közt fekszem az ágyukban. Szigorúan csak a hasamon. Nem is értem, Anya hogy tud a hátán aludni. Ez biztos ilyen női dolog, mert Apa is ugyanúgy alszik, mint én. Szerintem utánoz. De nem baj, így legalább nem horkol.