Hát honnan is kezdjem. Talán a pomelótól. Ennek az édes, focilabdához szerethetően hasonlító gyümölcsnek mindig is kultusza volt a családunk téli estéin. Idén már végre Matyi is beszállt a buliba, értsd: rájött, hogy szereti. Mára már nem bírom elég gyorsan hámozni és nem mindig elég belőle az 1 db, hogy mindenki eleget kapjon (hátőizé nagycsalád helló).
A másik kulcsszereplőnk a piac. Ma végre megint eljutottunk, és mivel igazából semmi különös vásárolnivalónk nem volt a gyorsan elintézett hentes-kör után, sétáltunk Matyival egy kicsit. Aki, a drágám, különös ínyencséggel vonzódik az olyan déligyümölcsökhöz is, mint a Mangó és volt szerencséje a guszonai kétünnepközi látogatásunkkor is éppen pont mangót követelni múltkor.
Na de most a drágám, a sorban várakozó káposztafejeken akadt meg a szeme, amiről rögtön a pomeló jutott eszébe (valahogyan tudta, hogy otthon van egy a hűtőben). És akkor, a leghuncutabb mosolyával, hideg téli reggeli séta közben a következőt adta nekem elő (még nincs két és fél éves):
Otthon vár a pomeló engem, ott ül a hűtőben (nagy mosoly). Van neki szája (még nagyobb mosoly) és azt kiabálja: gyere haza Matyiiii énhozzám és hamm egyél meg engemet!
Hát nem tudom, cukikám, honnan tett szert ilyen nagy mesélőkére, de imádnivaló.
Ezen felüli csodálatos képességei közé tartozik még, hogy hellyel-közzel tudja fejből énekelni a Despacitót, illetve a Waka waka című hajdani focivébé-slágerdalt, amiket alkotói szabadsága teljében szokott összemixelni a Nótás Mikulás című dalocskával, vagy a standard templomi karácsonyi énekek bármelyikével.
Az alábbi videót szigorúan HANG NÉLKÜL ajánljuk megtekinteni, a hangeffektusok az idegrendszerre hathatós károsodást is okoznak.
A képi világ viszont...
lenyűgöző! És hűen tükrözi mindegyik egyermek zenei affinitását és egyben a stílusát is.
A háttérben meghúzódó, ámde huncutságtól csilligó szemű zongorista,
a született rocksztár középső, akinek még a szemöldöke is pont úgy kunkorodik, mint egy igazi, minden tinilány álma gitárosnak - jegyzem meg, mivel a hangot nem halljuk, az sem derül ki, hogy saját szerzeményt ad elő éppen a zenekarával
és a hangerőben mindenkit felülmúló legkisebb, akit csak úgy sodor magával az elementáris rockandroll, lábából sose fogy ki a bugi, és amúgyis bármilyen dallamot egy hallásra megjegyez, például a lambadáét (itt is éppen azt énekli, sajátos feldolgozásban: "sólamucifüüüüül")
Eszembe jutott ma este, ahogy néztem Matyit, aki éppen magának olvasott estimesét valamelyik Kipkopp könyvből és átvezetésképpen az Egyszer egy királyfi refrénjét énekelgette (hi-hi-hiiii, ha-ha-haa, tűpontos dallamvezetéssel tudja), hogy régebben sokszor mondtam: a másfél éves kisgyerekkor a legaranyosabb. Mert akkor már tud járni és nem kell cipelni mindenhová, tud beszélni annyira, hogy megértesse magát. Még nem dacol elviselhetetlenül, de már ért annyira, hogy rendkívüli örömmel tölti el, ha feladatot vagy instrukciót kap, amit el tud végezni (például: tegye be a tiszta zoknit a fiókjába, terítse ki a pelust a radiátorra stb.). Már eszik mindent, elalszik másokkal is, ott hagyható több órára Nagyiéknál és azt is meg tudja mondani, ha ki kell cserélni a pelusát.
És Matyi most pont másfél éves. A MosolyMatyi. És így is van vele, öröm az élet. Jár, beszél, tudja, melyik ruhát hova kell venni és mikor (de a nadrág a kedvence), az egész családban mindenkit néven szólít, még az ovis barátokat is. A fotókon bárkit felismer, saját magát is mondja már: Matyi vagy Baba és mutogat a kis ujjával magára. Ha magas helyekre szeretne feljutni, odaviszi a sámlit vagy odatolja a széket.
Kedvenc meséje a Torzonborz, amit a nagyokkal olvasunk (egyébként kisiskolásoknak való, de ki törődik az ilyen korlátozásokkal) - ez a szó a legjosszabb, amit ki tud mondani eddig.
Illetve mond valami olyasmit, mintha azt mondaná, hogy "nagynéni" - ezen óriásikat szoktunk kacagni a nagyokkal, ahogy megpróbáljuk kitalálgatni, hogy mi lehet az a szó, amit mond (ez esetben valószínűleg az, hogy mandarin :))
A másfél évesség egyik legnagyobb cukifaktora a kompetencia-tudat. Hogy márpedig ő TUDJA. Ért hozzá. Tudja, hogy hol van a cipőkanál és mikor kell idehozni (amikor valami begurult a kanapé alá), tudja, hogy alvás előtt fogat kell mosni és azt is tudja, hogy ha őt beültetem az etetőszékébe, akkor hívni kell a többieket (nagyon odahívós hangon tudja mondani, hogy Ambuuuuuus és Bomboooooor!). És ebben a kompetencia-tudatban a leggyönyörűbb, hogy társul hozzá egy járásmód, a bizonyos Intézkedős Járás, amit ő is pontosan úgy megtanult, mint a tesói. Ezt nehéz szavakkal leírni, de ÚGY megy, amikor éppen dolga van.
Imádnivaló módon tologat babakocsiban játékbabát, alváshoz pedig mostanában két kispajtása van: Fofó (egy malacka, a nevét valószínű a Röf-röf matyisított változatából kapta), és egy halacska, akinek a nevét úgy mondja ki, hogy cuppog a szájával. Őket hurcolja magával általában is, de alváshoz szinte mindig.
És. A két legcukibbat hagytam a legvégére. Az egyik, hogy ÉNEKEL. Konkrét dalokat énekel, négyet felismerhetően. Az egyik, a legelső volt a Queen We will rock you számának refréjne (esküszöm!) - számtalanszor kaptam már azon, hogy amíg én mosogatok, a kanapén böngészőzik és ezt énekli közben, volt, hogy alvásból felébredt és félálomban nyomta.
A másik ugye a fent említett Egyszer egy királyfi. A harmadik a Hóembernek se keze, se lába, de ezt még csak nyomokban. Viszont van néhány olyan rész a kedvenc meséiben, amihez dalocskát is szoktunk kötni, ezeknél a részeknél már előre mutogat és heves dülöngéléssel táncikál az ölemben, amikor odaérünk.
A negyedik pedig az egyik össz-gyereknépi zenélés alkalamával született CsabiDal, amelynek a refrénjéből énekli azt, hogy NagyiPapa, NagyiPapa - ma este például altatás gyanánt ezt énekelte nekem (igen, ő altatott engem, bár én aludtam volna, ha nem őt nézem, hogy milyen gyönyörű, de amikor megunta a próbálkozást, hogy elaludjon, felült és énekelt nekem egy kicsit, aztán visszafeküdt).
És végül. A hab a tortán. A non plus ultra. Amiért megéri szülőnek lenni. Hogy ő, a harmadik, immáron másfél évesen tudja mondani azt, hogy IGEN! És mondja is, sokszor. (jut eszembe, nemet nem is mond, csak integet a fejével, vitatkozás gyanánt meg mindenre azt válaszolja, amire mi nemet mondunk neki, hogy DEDEEE!).
Hát nem szép tőlem, de nem csak hogy egyéves is elmúlt, hanem mára hivatalosan is kijelenthetjük, hogy megtanult járni, én meg nem is írtam róla mindezek apropóján kimittud-posztot. Tónyó anya, mondanák a többiek, ő meg csapná oda a kis cukihusi tenyerét a puszilgatni való homlokához (Isssstenem, mi lesz, ha ezt a mondatot kamaszkorában elolvassa, agyoncsap).
Szóval elmúlt egy éves. Mosoly Matyi, Mászó Matyi, Matyi a Megállíthatatlan.
Alig múlt el egy éves, amikor elkezdte mondogatni az első szavakat: madár (DADÁÁÁR!), alma (ammmmmma), anya, apa (ataataata), traktor (tatto), vauvau, csipcsip, banán (Tadáá!), és persze cici. ja és persze GÓL, ma vettük észre, hogy azt is mondja, hogy "hajrá bayern", de tényleg.
Amióta advent van, azt is tudja énekelni, hogy ég-a-gyertya-éééég, és tud pápázni, puszit küldeni, tudja a dolgoknak a helyét, ahonnan kiszedi őket, de ha olyan kedve van, vissza is rakja. Tud fűnyírózni a cipőkanállal, ami nagyon fontos képesség a mi családunkban! És tud felmászni a világ tetejére, de tényleg, bárhova, bármilyen gátlások nélkül (a komolyságot leírandó mondom, hogy voltunk már a sürgősségi sebészeten agyrázkódás-gyanúval a konyhapultról való hanyatt lezuhanás következtében, nem vicces. de legalább megértettem, miért hívják azt az osztályt traumatológiának. mert akinek nem volt addig traumája, mire hazajön, biztosan visz magával néhányat az ott dolgozók viselkedésének következtében).
Imád könyvet olvasni, főleg böngészőket, de már rövidebb meséket is végigghalgat, közben a könyvben húzza a neki olvasó felnőtt ujját oda, akiről szeretne, ha mesélnénk. Irtócuki. Nagyon szereti, ha állathangokat utánozunk, az IÁt ő is tudja, összetéveszthetetlenül, néha a hápháp is megy, meg a kígyó ssssssszzzzzz.
Hatalmas taslikat tud osztani, de nem olyan régóta már a simizés tudományát is gyakorolja. Extra érzékeny szenzora van arra, hogyha Zsombi hozzám bújik (azonnal jön a világ másik végéről is és elkergeti onnan). Pár hónapja már ő is beszállt a játékokért való bunyóba (jippijájé!), de azért még alapvetően most is ő a nagytesói kedvence. Pedrito elképesztő kedvességgel tudja őt tanítgatni, vígasztalni, pátyolgatni. Mint például itt, ahol éppen az első lépéseihez asszisztál:
Ő az egyetlen gyermekem, aki zsenge kora ellenére is bármilyen anyai szigorral mondott határtartó mondatomra csupán egy huncut nevetéssel reagál, egyszerűen nem lehet vele ÚGY farkasszemet nézni, hogy megértse, hogy komoly a helyzet, mert neki sose komoly, minden játék és miiiiinden érdekes és a világ egy nagy kaland. És ő meg a legnagyobb napocska másfél éves, akivel valaha találkoztál.
Azt hiszem, sokszor, nagyon sokszor éreztem már magam úgy,
amióta anya vagyok, hogy nagyon, nagyon távol kerültem attól, amilyen anyának
valaha megálmodtam magam, mert sokkal nehezebb, komplexebb és színesebb minden
(az álmaimban, azt hiszem, minden rózsaszín volt és csillámporos).
És ma este úgy érzem, hogy valami olyanná formálódott, úgy
sikerült, mint ahogyan álmodni sem mertem volna.
(igen, közben korrigáltam az aktuális álmaimat, reálisabbra,
a vállalásaimat kisebbre, a hozzáállásomat elfogadóbbra).
Advent első vasárnapja van, kb két napja elkezdtünk
készülődni - volt családi koszorúkészítés, tegnap egész nap takarítottam,
lomtalanítottam, szépítgettem és elkészítették az angyalkák a Fiúknak varázsolt
adventi naptárt is. Meg sok-sok fényt, füzérek meg csillagok formájában.
Tegnap Nagyiéknál aludtak a nagyok, így volt idő az
angyaloknak mindent előkészíteni. És mivel ott is ebédeltünk közösen, amire egy
szép családi vasárnap után nagy nyűgösen hazaértünk, már el is felejtették,
hogy ők mennyire várták az advent kezdetét, meg persze a kicsi számozott
csomagokat.
Ambrus vette észre először, aztán Zsombi is beszaladt,
boldogan fedezték fel a meglepetéseket, ugrándozva-ujjongva köszönték az
Angyalkáknak, hogy hoztak nekik ilyen szép ajándékot. Elolvastuk a levelet,
amit írtak, aztán odaültünk az asztal köré, meggyújtottuk a gyertyát a koszorún
és a fiúk által készített díszeken is (erre külön büszke vagyok, hogy milyen
szépek lettek),
és imádkoztunk, és énekeltünk és koccintottunk céklalével
meg vörösborral
és csak ültünk ott és beszélgettünk csendesen, hálásan.
Csupa béke volt minden, Matyi meg majszolta az áfonyát.
És aztán az jutott eszükbe, hogy hálából ők is szeretnének
adni valamit az angyalkáknak. Zsombi elkérte a varázsló-felszerelést és belemondta
a varázsigéjébe, hogy "nem magunknak kérjük, hanem az angyalkáknak",
és Ambrus rajzolt egy gyönyörűt és írt (diktált) egy csudakedves üzenetet az
angyaloknak, pontos instrukcióval ellátva, hogy amit az ablakba kiraktak nekik,
azt bizony elvihetik.
Aztán persze Zsombi úgy döntött, hogy a szőlőcukrot inkább
visszaveszi, nehogy az angyalok elvigyék, de a narancs meg a rajz maradt.
És ez olyan gyönyörű. A gyermeki hit a varázslatban, a hála,
a viszonzás, az önzetlen szeretet
és még egyszer, a varázslat.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában,
nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen
ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."
Jajjj hát rengeteg mondanivalóm lenne, csak nem győzöm leírni.
De most, ez egy olyan, amit muszáj, mert ha nem örökítem meg, elrepül. Pedig szeretném, ha minden nap elhangzana a szívemben, hogy tudjam, hogy mindenek ellenére és mindenek mellett apalvetően így van ez.
Pedrito odasündörög hozzám ebéd előtt (előzmény: voltak misén Apával).
"Anyuci. Teneked az a neved, hogy Kriszta. És Jézust is Krisztusnak szokták hívni. És te abban hasonlítasz rá, hogy olyan szép is vagy és olyan kedves is, mint ő."
A legkedvesebb hangján. Aztán megölel, megsimiz, megpuszil, hozzám bújik.
Tatatatááááám! Sikertelen beszoktatások ide, pandémia oda, MA újra kezdtük az ovit.
De nem ám csak simán Pedritóval, aki eddig már számolni sem merem, hogy hányszor kezdte újra, hanem ma már kérem Zsombibombi is velünk tartott. Aki igencsak várta már ezt a pillanatot.
Mondjuk simán, szemrebbenés nélkül mesélt úgy március tájékán is arról, hogy ő miket SZOKOTT a barátaival és az óvónénikkel csinálni az oviban, de most úgy igazán belépett. Lett jele (házikó), szekrénye, papucsa (ami nem tetszett persze, mert nem pont olyan, mint Ambrusé, sőt, amióta én nagy lelkesen megvettem, már kicsit ki is nőtte), pizsamája, négy kiló pótruhája és törölközője. Ja az nem, mert a covid miatt betiltották a törölközőhasználatot (Biztosan nem olvasta a vonatkozó kormánybiztos a Galaxis útikalauzt).
Az utóbbi napokban nagyon édesen mesélte mindenkinek, hogy ő ám megy már óvodába, sajnos picit megtévedt ugyan, amikor azt gondolta, hogy Bogi is pont ide fog járni, merthogy ő is most kezd, csak Pozsonyban, de ennek köszönhetően legalább elméláztunk azon közösen, hogy mindenki a saját városának az ovijában kezdi majd az őszt.
A reggel vidáman, kedvesen indult. Felöltöztünk, fogat mostunk, megfésülték a vadiúj nagyvagány frizurájukat, aztán nekiindultunk. Ambrus közben mesélgette neki, hogy hogy mennek majd a napi dolgok és mit kell csinálni, amikor az óvónéni azt énekli, hogy "Dooooolgozni szaporán...". Tiszta idill.
Félúton jutott eszébe, hogy nem lehetne-e, hogy mégis ott maradok inkább én is egy kicsit.
Aztán odaértünk, átöltöztünk, és bementünk valahogy. Az óvónénik kommandósokat meghazudtoló ügyességgel lavíroztak a kitöltendő papírok és a szökni próbáló kisovisok, meg a meghatódottan videózó szülők között. Viszont mire kiértem a Süni csoportból, az én drága Pedritóm, látva a sok bömbölő kicsit, úgy nekikezdett a sírásnak, hogy az valami vigasztalhatatlan. Na de valahogy, ha megvigasztalni nem is sikerült, betuszkolni azért igen.
Majd megkönnyebbülten távoztam az egy szem maradék gyerekemmel meginni egy jól megérdemelt kávét egy szívroskadásig aggódó első gyerekes anyatárssal. Mert mára már tudom, amit akkor rég mondott is nekem az egyik bölcs barátnő: "Az oviban nagyon fontos dolgokat tanul a gyerek, akkor is, ha közben nem mindig érzi jól magát" (szó szerinti fordításban így hangzott: "akkor is, ha sz*r neki ott").
Nade. Délután. Jöttek háromra az aggódó szülők, szedték ki a Süni csoportból a fáradt, pirosra sírt arcú félbaba gyermekeiket, akiknél már csak az óvónéni arca volt leharcoltabb. Aztán egy fél óra átmeneti idő után magukhoz tértek a legkisebbek is.
És most jön a legjobb rész. A szokásos játszótéri plusz két óra után hazajöttünk, és akkor aztán igazán elkezdtek mesélni, vacsora közben. Meg aztán az esti odabújásnál is, altatáskor.
ZS: "Nagyon hiányoztál nekem, Anya. Meg a Matyi"
A: "De ilyenkor gondolj arra, Zsombi, hogy én is ott vagyok! Sőt, ha az étkezőben sírsz, akkor megengedik az óvónénik, hogy odagyere hozzám és megöleljelek. Vagy csak mondd nekik azt, hogy te átjössz ide ebédelni!"
ZS: "Holnap már nem akarok oviba menni, mert nagyon rossz nekem ott. Nagyon sokáig nem jöttél, Anya! Holnap menjünk Guszonára inkább!"
A: "Anya, nekem nem is hiányoztatok. Nem baj?"
Zs: "Amikor alvás volt, én csak csendben fetüttem az ágyamban. De az a sok sírás, attól nem tudtam pihenni!... Ha legtözelebb sír a Léna, majd medölelem. De a sírása attojis sütetít."
Kiderült még továbbá, hogy az ebéd rakott krumpli volt, ami csupán csak azért izgalmas, mert egy másik kislány ugyanabból a csoportból mögöttünk sétált kifelé és lelkesen magyarázta az anyukájának, hogy csirkecici volt rizzsel. Nem hiába mondja a nagy bölcs indián mondás, hogy az óvodai ebéd mibenléténél kevés nagyobb misztérium van a földi életben.
Meséltek még arról is, hogy hányféle játék van, hogy a babakonyhában van mikró, hogy az új daru a nagycsoportban távirányítós. És megtudtam azt is, hogy Zsombi senkinek sem akarta megfogni a kezét, amikor kettes sorban kellett menni. Viszont, amikor találkoztak az udvaron, Zsombi odament Ambrusékhoz és megölelték-megpuszilták egymást.
"És Zsombikám, ki mellett volt az ágyad, emlékszel a nevére? "
Zs: "Nem. Én csat az Erika nénit tudom. És ő tényleg kedves."
Hála Istennek, madarakban gazdag környéken lakunk. A park, főleg így tavasszal, csupa madárcsicsergés.
Amikor még nem lehet kimenni reggelente (mert mondjuk olyan korán van), az ablakból is komoly madármegfigyeléseket lehet véghezvinni.
Például mostanában végignézték a fiúk, ahogyan fészket raknak a galambok az ablakunk alatt lévő fán, és Zsombinak minden reggel az volt az első (na jó, néha a második a kukások után), hogy megnézze, ott ül-e még a galambmama a tojásokon.
De figyeltünk már korábban fakopáncsot munka közben. Valóban gyönyörű madár. Akkoriban még egy kicsit a mostaninál is nehezebb volt Zsombibombit ágyba terelgetni, és volt egy este, amikor éppen a felsoroljuk-hogy-ki-mindenki-alszik-már technikát alkalmaztam. Mondtam neki, hogy már elment aludni a fakopáncs iiiiiiiiiis...
Erre ő: "Először lezuhanyozoooooottttt, ...." (mutatva, ahogyan mossa a hónalját)
A legutóbbi pedig egy sérült madárka volt, akit hosszan figyeltek a fiúk. Egy varjú. Hát ő ugye nem a legszebb fajta, de a gyermekek még Isten tekintetével néznek minden élőlényre. Azonnal a szívükbe zárták, nagyon esetlen volt szegény, ahogy a sánta lábával bicegett a füvön és felrepülni sem tudott, de ha közeledtek hozzá, nagy ijedten próbált elmenekülni. Néztük hosszan, aztán valami mesét kerekítve jövőjéről, sorsára hagytuk.
Altatáskor az esti imában előhozta Zsombi a mit sem sejtő Apának, kézzel-lábbal elmutogatva, hogy pontosan hogy is mozgott a szegény madár. Aztán imádkoztak érte, hogy meggyógyuljon.
Aztán másnap meséli Nagyikának a drága kicsi madármentő:
"Képzeld el, Nagyi! Láttunk egy madarat, el volt törve a lába, ííííííígy tudott csak menni (mutatja). De már imádkoztunk érte. Úgyhogy biztosan megcsinálta már a lábát a Jóisten."
Biztosan megcsinálta.
Madárlesős tavasz mindenkinek! És közben (is) hallgassátok a Kaláka Muzsikáló Madárház című albumát, gyönyörűséges (és a fiúk tudják az összes dalt fejből).
Nagy elégedettséggel nyugtáztam a minap, hogy bizonyos korszakokhoz köthető bizonyos fejlődéslélektani sajátosságok akkor is utolérik az ember gyerekét, ha nem jár óvodába.
Például a takonybányászás és a család felnőtt tagjainak ijesztgetése az ily módon fellelt, orrból származó kincsekkel. ("Apaaaa! Nézd, milyen meglepetést adok nekeeeeeed?!" - és aztán kacag, elégedetten, gurgulászón, abbahagyhatatlanul)
Vagy a nemi szervekkel való ismerkedés, ami ugye ekkortájt (4-5 évesen) abszolút aktuális, normális, egészséges. Gyerekszemmel nézve vicces.
Így születik például a Lengemesék főszereplőnek nevéből (Füttyös Vilkó) az esti átöltözési rutin közepén, meztelenszaladgálós résznél a FütyKös Vilkó, ebből pedig a másik, jól ismert mese fordulatát kölcsönző "Fütyköm-fütyköm, mondd meg nékem, ...!" kezdetű, féktelen röhögésbe fulladó rigmus.
Vagy így ismeri fel a nagyon okos nagytesó, aki bármilyen kérdésre tudja a megoldást, a kisbaba testvérének hogylétét, mely szerint: "Anya, fázik a Matyi". Miért? "Mert össze van csigásodva a fütyije"
Ha a legnagyobb annyi éves, mint amennyi hónapos a legkisebbik, és a középső pedig ennek a fele, években, akkor milyen színű szeme van a Matyinak?
A válasz, hogy BARNA. Lám, ő az egyetlen barnaszemű szöszi. Sokak szerint tisztaanyja, de amikor valaki ezt mondja róla, sosem tudom eldönteni, hogy a valóság mondatja-e vele vagy a szánalom, mármint az irántam érzett megszánás, hogy szegény assssssszony, ha már nem született lánya harmadikra sem, hadd higgye, hogy legalább valamelyik fiú őrá is hasonlít.
Mindegy is.
Pedrito kérem ÖT ÉVES lett. Az már olyan nagyfiús. Szerinte is, és szerintünk is.
Például el tudja mondani a hét napjait egymás után, vissza tud számolni tíztól zéróig (utána indulás!), teljesen egyedül fel tud öltözni (ha akar), le tudja írni a nevét (néha visszafelé), le mer ugrani a kanapé karfájáról a szőnyegre (és a tesóját is edzi ez irányba, egyelőre nagy intenzitással, választékos motiváló mondatokkal, és kevesebb sikerrel), és olyat is tud, hogy a kanapéról nagy lendülettel ráugrik a fittlabdára és a másik felén egy szabályos előre bukfenc után ér földet (na ez az, amit Zsombi nem tud, ellenben csinálja utána). Van igazi, felnőttek számára is vicces humora, hatalmas átéléssel bír elmesélni mindent (a munkásbácsikról), érdeklődése másik középpontjában a világűr és a Mennyország összefüggései állnak és olyan ügyesen biciklizik, mint a szél!
Zsombi, a kétésféléves, maga az önállóság. MINDENT tud egyedül, teljesen készen áll az ovira (néha azt gondolom, az iskolára is), nagyon-nagyon ügyesen öltözik, eszik, érvel, ellenkezik. Lényeglátó, hatalmas szíve van és a szeme se áll jól. Ez utóbbi tény, amelyet olyan empirikus tapasztalatok is megerősítenek, mint például hogy képes kienni Ambrus babakonyha sütőjébe elrejtett dugicsokiját anélkül, hogy bárki észrevenné, vagy teljes hitelességgel kiküldeni a szobából az őt altató Papát, hogy most már menjen, minta éppen készülne elaludni, miközben esze ágában sincs. Vannak kedvenc szavaink, amit és ahogy mond, például azt, hogy zsifász (zsiráf) vagy hogy olibogyió (olivabogyó). Remekül megtanult futóbiciklizni, fejből fúj verseket és dalokat, és az a terve, hogy ha már ő is ovis lesz (mivel már nincsen pelusa), Ambrussal csak ők ketten fognak járni reggelente. Nagyon nagy szerencséje az, hogy a végtelen szeretetreméltósága és a lenyűgöző mosolya okán nem lehet rá haragudni egy percnél tovább.
És végül MosolyMatyi, aki már majdnem féléves, a család legkisebb és legszerencsésebb tagja, maga a gombócba formált boldogság. Minden aggodalmunk ellenére megtanult szépen átfordulni minden irányba, ölben ültetve profin lovagol, esti altatáskor jiddis népdalokat énekel, utánozhatatlan lendülettel kacag és végtelen, gyógyító mosollyal jutalmaz mindenkit, aki kommunikál vele. Határozott érdeklődést mutat az ételek iránt, amit egyelőre a családi szigor megtagad tőle (de már nem sokáig), áhitatos boldogsággal figyeli a nagytesóit, akik, ha nincsenek itthon, nagyon hiányoznak neki. Töménytelen nyálmennyiségével megjelöl minden helyet, amerre csak "járt". Az illata még mindig csodálatos, főleg a feje tetején (enyhe őszibarack-illatú), kivéve a füle mögött, mert ott büdös kéremszépen (a sok odafolyt és ki nem törölhető böfitől).
Velük kerek a világ, általuk szép az élet, hála értük, ámmmmmmmen.
Vvvégre alszik a két kicsi, Pedrito, aki szintén álmos, de nagyfiú, megérkezik és leheveredik a hálószobában.
- Anya, ki volt az az István vitéz, akinek a kezét két katona őrzi?
- Hogy micsodakicsoda?
- Hát valami István, úgy innentől le van vágva a keze és katonák vigyáznak rá. Ő már meghaaaaalt?
- ...???.... (kérem, jelezze kommentben, aki ennél a pontnál tudja, hogy kiről van szó)
- Jaaaaa! Szent István Király! Akinek a jobb keze megmaradt és őrzik, meg néha körbeviszik a városon. De te hol láttad az ő kezét?
- Hát a misén.
- MILYEN misén?
- Hát Nagyikánál Guszonán a tévében.
- Jaaaaaa... Az augusztus 20. lehetett, a Szent Jobb Körmenet.
(rövid mese arról, hogy István volt az államalapító királyunk, akit a magyarok nagyon tisztelnek. A pogányságról és kereszténységről, az ereklyék jelentőségéről, arról, hogy egy templom mikor bazilika és mikor nem, és mi a szöszért kell katonáknak vigyázni egy régi király megmaradt kezére, ha nem azért, mert valaki el akarja lopni)
- És Anya! Kik voltak azok a törökök, akik Jézust keresztre feszítették?
- Jézus még Szent Istvánnál is sokkal-sokkal régebben élt, és tudod, tanította az embereket, hogy hogyan kell élni... És akiknek ez nagyon nem tetszett, azok meggyőzték az uralkodót, hogy fogja el Jézust és végezze ki.
- De Jézus jó volt, nem?
- Igen, jó volt, de ők azt hazudták, hogy gonosztevő és akkoriban a gonoszoknak volt, hogy az volt a büntetése, hogy megölték őket.
stb. stb.
- És aztán feltámadt?
- Igen, három napig volt a sírban, aztán feltámadt, még egy ideig a barátaival volt, aztán fölment a Mennybe és azóta is ott van.
- És ott hideg van vagy meleg?
- hmm (gondolkodom, hogy ha azt hiszi, hogy a pokolban meleg, akkor a mennyben biztos hidegnek kell lenni)... Szerintem olyan pont jó idő van!
- És Isten látja, hogy megölik az állatokat?
- Igen, látja.
- És szerinted szomorú ettől?
- Szerintem igen.
- És ő nagyon erős, ugye?
- Igen.
- És hogy tudott ennyire megerősödni, ha nem eszik húst?
- Hát Isten ereje mindennél hatalmasabb és nem azért van, mert eszik húst vagy sem. Isten ereje a szeretet és az erősebb mindennél.
- De azért annyira nem erős, hogy felemljen egy dínót a kisujjával?
- Hát azt én nem tudom, hogy mekkora Isten kisujja, de az is az ő akaratából történt, hogy a dínók kihaltak.
- Miért?
Aztán rövid értekezések következnek a dínók kihalásáról, a klímaváltozásról, a működő és nem működő vulkánokról és a vulkánokat megfigyelő tudós emberekről.
Aztán kimegyek a konyhába kávét főzni. Habos tejjel kérem. Megérdemlem, azt hiszem.
- Nézd, Zsombi, neked meg milyen szép ÚJ pizsamád van idekészítve!
- Ezt ki kinőtte?
Vagyis ki nőtte ki.
Kristóf nőtte ki.
Szóvalhogy neki az a természetes már, hogy ha valami ÚJ dolgot kap, akkor azt valaki már KINŐTTE. Szívemszakadmeg. (Szerencsére neki nem)
Hozzá is tette rögtön, hogy majd megírja a Jézuskának, hogy neki is hozzon egy új, nagyfiús gumicsizmát a szülinapjára. (erre Pedrito: "De Zsombi! A Jézuska karácsonykor jön, szülinapkor nem. Csak ha meghívjuk, ugye, Anya?")
Szerencse, hogy a fejmérete ugyanakkora, mint a bátyjának, így azért vadiúj sapkát lehet neki rendelni.
Pár nappal korábban még elmentünk a fiúkkal a könyvtárba,
felfrissíteni a készletet. Ágival futottunk ott össze – „még túl sok minden van
a szülésig megcsinálni – listámon, szükségem lenne még legalább egy hétre” –
mondtam. Mint mindenki másnak is. Nem tudtam tippelni, hogy mennyi időm van
még, a papírforma szerint akár két hét, mégis már hetek óta úgy éltem a
napokat, hogy nem tudom, mennyi van még belőlük.
Akárcsak Zsombinál, hajnalban elkezdett folyni a
magzatvizem. Nem loccsanóan, de azért jelentőségteljesen. A dúlám
Horvátországban nyaral, felhívom, „vagy megvársz engem, vagy nem” – mondja, az ő
lebegő szellős létformájában. Tudtam, hogy nem fogom.
A bábámmal arról egyeztettünk az elmúlt napokban, hogy van
egy kellék, amit nem tudok beszerezni. Ő tud hozni, mondja, de csak jövő
szerdán. Azt még biztos meg tudom várni, válaszolom, aztán másnap hívom, hogy
mi van a vízzel. Szerinte ez még korai, lehet, hogy nem is magzatvíz, azt
tanácsolja, hogy viselkedjek úgy, kívül és belül is, hogy még ez nem az –
tegyem a dolgom, mintha éppen nem szülnék. Jó, mondom, és megfőzöm az ebédet,
kimegyünk a fiúkkal, lebeszélek egy találkozót délutánra, hogy azért ne legyek
teljesen egyedül. Peti meg nekifog a saját „szüléselőttmecsinálni” listáján
azon pontoknak, amik még elintézhetők.
Négykor megyünk fagyizni a Klapka-térre, a legcsinibb kánikulás
kismamaruhámban, valami esemény van, millió emberrel találkozunk. Van, akinek
jól esik az ölelése, van, akit észre sem veszek. A figyelmem egyre fordul
befelé. Hatkor hívom Petit, hogy most már jöjjön haza, mert nem nagyon bírom a
fájások közben tolni a babakocsit. Hívom Aput is, hogy visszük hozzájuk a
fiúkat – mire egyet megcsörren a telefonja, látom, hogy ott áll mellettem, a
fiúk meg Bodrit kergetik. Hihetetlen, mint a mesében. Éppen ERRE sétált, éppen
MOST.
Elvisszük a fiúkat, kb. fél8ra érünk haza. Ahogy becsukjuk
magunk mögött az ajtót, elkap a boldogság – végre kettesben, idejét sem tudom
megmondani, mikor volt utoljára ilyen. A buli kezdődik! Tényleg, mintha egy
randi-esténk lenne. Zsombi születése óta talán ez vésődött be a legerősebben: a
legjobb, amit tehetünk, hogy mindent megteszünk azért, hogy nagyon jól érezzük
magunkat. Gyertyát gyújtunk, imádkozunk, iszunk egy pohár bort, betesszük a
kedvenc sorozatunkat. Peti elkap, átölel és azt mondja, ez most olyan lesz,
mint egy igazi tangó! Akkor még nem tudta, milyen igazat beszél.
A bábával megbeszéljük, hogy mi a helyzet, ő akkor gyorsan
alszik, és ha kell, indul, a dúla helyett hív maga mellé valakit. Letesszük. Megy
előre az időtlen idő. Zuhanyzok, énekelek, megint zuhanyzok. Elég erősen fáj,
de nem tudok visszaemlékezni, hogy „legutóbb” melyik fázisban fájt ennyire. Az
áldott hormonok, amelyek kitörlik a fájdalom emlékét! Próbálom írni a fájások
idejét és időtatamát, nincs benne rendszer. Még nincs. Akkor még nem tudtam,
hogy nem is lesz. Mint egy igazi tangó – első ránézésre ritmustalan, közben
pedig lüktet, mint az élet maga.
Kilenc után valamivel hívom megint a bábát, hogy szerintem
induljon el, mert nem akarok teljesen egyedül maradni. Illetve van egy ilyen
nagyon belső képem, hogy egyedül fogok, hogy ez egy ilyen szülésnek van
megírva, de próbálkozom kapaszkodni és mindent megtenni azért, hogy ne így
legyen. Azt kérdezi, mi is van velem. Az igazi bajom az, hogy még úgy érzem,
túl korán van. Hogy nem vagyok erre felkészülve. Onnantól fogva, hogy ezt a
babát egy évvel későbbre terveztük, hogy a szülést két héttel későbbre vártuk,
de ha már mindenképp ma lesz, akkor se mostazonnal, legalább hajnalig várhatna.
Petit hívom, hogy beszélgessen velem erről, és felrémlik, hogy a szülés
folyamatában van egy pont, ahol a félelmek bekapcsolnak. Akkor ez lehet az,
gondolom, odabújok Petihez, aztán megyek tovább zuhanyozni. (Csak épp arra
emlékeztem rosszul, hogy ez már a nyolc centis kapu. Akkor még mit sem
sejtettem arról, hogy alig több mint egy óra múlva már a kezemben is tartom a
kisbabámat…).
Az már egészen ismerős, hogy nem bírok ülni vagy feküdni egy
percet sem. Most a zuhanyból sem igazán esik jól kijönni, azért néha
megpróbálom. Hallok valamit abból, hogy valaki bekopog (a szomszéd volt, hogy áztatjuk
el őket. Méghogy mi…), látom fél szemmel, hogy Peti a földön ül és pakolgatja a
játékokat a gyerekszobában (pont most jut eszébe legózni…), aztán megint
visszamegyek a forró víz alá.
És akkor egyszer csak hopp, mintha a kis táncos odabent
elrugaszkodna egy határozott mozdulattal – belém nyilall a fájdalom,
négykézlábra ereszkedem a fürdőszobaszőnyegen. Ez vitathatatlanul egy
tolófájás, nem is akármilyen. Peti hívja a bábát, bekiabálom, hogy most aztán
tényleg gyere, mert tolófájásom van, és onnantól egyszerre vagyok nagyon mélyen
legbelül és nagyon éles figyelemmel a kapitány szerepében. Ki kell jutnom innen,
mert a fürdőszobában nem férnek hozzám – mondom magamnak és kimegyek a
kanapéig. Közben a kezemmel érzem, hogy már ott van a feje egészen közel ahhoz,
hogy kibújjon. Petinek diktálom, hogy mit hozzon és honnan – vatta, olaj,
törölköző. Mint egy jól megszervezett kommunikációs helyzetgyakorlatban,
igyekszem tűpontos instrukciót adni a dolgok hollétéről (fürdőszoba, alsó fiók,
jobbra) – mosolygok magamon, közben megyek szép csöndben még még még befelé.
Érzem, gyönyörűen és pontosan, hogy hogyan halad a baba
kifelé, mondom azért neki is, hogy lassan jöjjön. Boldizsár! – kiáltom, mert
nyolc óra tájban ott tartottunk a névkeresésnél, hogy a Boldizsár is milyen jó
név lehetne. Akkor még nem tudtam. Hogy mire a zuhanyból visszatérek, az
édesapja már Mátyásként fogja a karjaiban. De mára már tudom. A mi családunkban
az apjuk nevezi el a gyerekeket.
22.22-kor, hat perccel a nekirugaszkodás után már kint is
van a gyönyörű harmadik fiunk. Persze akkor még nem gyönyörű, de cserébe véres
és magzatmázas, pici kedves hangon felsír – betakarjuk, és felmegyek vele a
kanapéra. És hogy eufória van-e? Nem, nem az van. Döbbent csend talán, és
óriási harmónia. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát tettem volna. Mert azt
tettem. A világ. Legtermészetesebb.
A tangóban vezető és követő van. A vezető választ – cabeceo,
így hívják. A szemével keres, ránéz a választottjára, és a követő egy enyhe
igen jelzéssel válaszol, ami talán mintha csak annyi lenne, hogy megtartja a
szemkontaktust, hogy nem mond nemet. És akkor a vezető egy határozott lépéssel
elindul, odalépdel hozzá, s már táncolnak is. (A követő áll és megvárja, legalábbis én így tudom. Ez most fontos)
Matyi valahogy így érkezett. Választott, és jött. Határozott
lépésekkel táncol, igazi vezető. Olyan, akit jó követni. Aki tiszteletet
parancsol, járja a saját útját, és cserébe a végtelen kedvességével ölel át.
Néha zavarban érzem magam, mert a testvéreit még a fogantatásuk előtt olyan
nagy szeretettel hívogattuk, ő pedig meglepetésként érkezett, hogy szóhoz is
alig jutottam. De aztán eszembe jut, hogy a tangó egy ölelés, és a jó vezetőt
óriási élvezet követni.
Édes Mátyás, nagyon jó, hogy minket választottál.
Megtanítasz sok mindenre, már most tudom. A konfortzónámból kilépni, félelmek
helyett a belső erőt észrevenni, spontán élvezettel táncolni, elhagyni sok-sok
magammal cipelt vélekedést gyengeségeimről, muszáj-szerepeimről.
Három fiú anyjának lenni, ennyi férfi között élni minden
nap, ennyi kérdésre válaszolni, ennyi éhes szájat megetetni, ennyi szív
szeretetét befogadni, és még sorolhatnám…
És most ide egy tangó-zene kéne nagyon (Piazzolla Libertangója például, de arról jó videót nem találtam),
de nem tehetek róla, az utóbbi napokban ennek a dalnak az egyik sora, ami leginkább kifejezi, hogy hogy van ez...
Ennek a posztnak az is lehetne a címe, hogy A Legcukibb Kor, mert sokáig azt gondoltam ugyan, hogy a másfél éves gyerekek a legimádnivalóbbak (már tud járni és kommunikál DE még nem lépett be a dackorszakba), de ahogyan mostanában hallom Zsobink nyelvi bravúrjait, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis a beszédfejlődés ezen korszaka a legaranyosabb.
Merthogy.
1. Mindent utánoz, a legbonyolultabb szófordulatokat is, és azonnal megtanulja őket nem csak használni, hanem teljesen korrekt módon ragozni és mondatba foglalni is. Beleértve ide az oviból hazacsöpögtetett gyerekbeszédes csúfolódós témákat ("Ugye, Apa, én nem vadok tyutya kaki?!") és a felnőttektől sajnos az utóbbi nehéz időkben (gyermekágy plusz bárányhimlő kombó, illetve a várandósságom utolsó nehéz, valóban terhes, ideges és türelmetlen napjai) kifülelt tényleg csúnya kifejezéseket is.
A sztori a következő. Szaladgál a nappaliban egy zsírkrétával, sokszor megbeszéltük már, hogy csak a papírra szabad rajzolni, tudja is jól, de mégis, elszalad az asztal mellett és odafirkál, majd visszakiabál huncutul, hogy "Oda fijtáltam!" Mondom neki válaszul azért félig vicces hangsúllyal, hogy "Ne fikálgass mindenhova, Zsombi, rácsapok a kezedre, ha rosszalkodsz!" (persze nem csapok rá). Erre beszalad a gyerekszobába, onnan jelentőségteljesen kicsapja az ajtót, kinéz összeráncolt szemöldökkel és azt mondja: "A tujva éjetbe! Nem rácsapsz a kezemre!"
Hát igen, meg is igértem magamnak pár napja, hogy a manók füléről és cicák farkáról fogok kitalálni válogatott cifraságokat arra az esetre, ha ezentúl mérges leszek és bízva bízom benne, hogy az ugyanolyan hamar rájuk ragad majd, mint a tujvaéjet. Meacupla.
2. Nagyon sok mindent el tud mondani, de ami nem jut épp eszébe, azt gyönyörűen körbe tudja írjni. Például. Teafőzés közben történt a következő, amíg vártunk rá, hogy a víz felforrjon.
"Papának van nagyon csípős növénye. Azt meg főzi. Meg issza, attól gyógyul." A csalánra gondolt, csak nem jutott eszébe. Aztán még azt is elmesélte, hogy hogyan szokták a papával a kertben lenyissznyasszolni.
3. Megtanul pozitív szófordulatokat is, és nagyon szépen, nagyon pontosan alkalmazza őket.
Például, ma délután készülődtünk alváshoz, ez mindig necces folyamat a két kis pelenkással, mert amíg a nagyobbat átöltöztetem és tisztába teszem, a kicsit tuti le kell rakni, amit kétségbeesett és nagyon hangos, sürgető sírással viszonoz, tehát vagy ide-oda szaladgálok, vagy pár percre hagyom sírva, nem tudok jobbat (a hordozás nem jó, mert ha elöl hordozom, nem tudok lehajolva öltöztetni). Most is, hogy időt nyerjek a kicsinek, mondom Zsombinak, hogy rakodja el a földről a legókat. Mire visszaérek, látom ám, hogy a felépített legóházban lévő két ágyikóba lefektette a lakókat és a következőt mondja:
"Látod? Ő is alud. Vigyáz rá a Jóisten."
4. És végezetül. Megtanul fejből verseket és meséket. Ezt annyira vártam már!
Mostanában sokszor eszembe jutott, hogy azt mondják, hogy felnőttként kb. a négyéves korunk körül történt dolgokra emlékszünk vissza mint legkorábbi emlékeinkre. Szóval Pedritóval kapcsolatban már érvényes, hogy igazán nagy a tét, mert amik mostanában történnek, azokra örökké emlékezni fog.
Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy még annál is nagyobb, mint gondoltam.
"Emlékszem arra, anya, amikor még engem is szoptattál. Itt ültünk nagyon sokszor a kanapén. És olyan szegényes ruhában voltál..." (bölcs pofit vág)
Nna ekkor határoztam el, hogy mostantól inkább a rég-nem-látott és sose-lesz-már-alkalmam-fölvenni kategóriába tartozó esélyi ruháimat fogom itthonra hordani. Hiszen úgyis csak szomorkodnak a szekrényben. Sőt. A szatén anyagról még a büfiket is sokkal könnyebb letörölgetni, hiszen az a hülye pamut mind beissza!
Igaz is. Aki három fiú anyja, az legyen nap mint nap királynő.
Egy másik alakommal meg.
"Már lelapult a hasad, anya! Jobb is, mert néha már amikor nagy volt a pocakod, azt hittem, hogy a ruhák szét fognak szakadni rajta..."
Hát ami igaz, az igaz, de azért szólhattál volna, fiam... Hogy is néztem volna ki egy köldök-tájon kettéhasadt pólóban sétálgatva a klapka-téren...
Mátyás, a Jégtörő. Vagy, ha a születését nézzük, azt is mondhatnám, Mátyás, a Tűzgolyó.
"A harmadik gyerek, az olyan, mint a JézusKrisztus. Nem kérdez, csak jön." - mondta Anita, a dúlám egyszer (öt gyerek anyukája). Így is van. Nem kérdezett. JÖTT.
Mátyás. Isten ajándéka. Lásd eggyel feljebb.
Mátyás, az Igazságos. Ez majd még később kiderül. De az már sejthető most is, hogy elég jófej, mert az érkezésekor hozzott a tesóinak egy óriási kukásautót.
Teljes nevén Mátyás Boldizsár. Erről részletesen később.
Szentimentális és naturalisztikus, hosszú és részletes születéstörténet szintén később várható. Most éppen hogy csak a túlélésre törekedünk az itt-és-mostban éljük a mindennapjainkat.
Addig is legyen elég Zsombi összefoglalója: Kicsi. Baba. Meg. Szüjetett. Ő. Onnan (mutat a pocakomra). Ki. Ugjott! (ő onnan kiugrott).
Valahogy így. Azóta is itt van velünk a maga édesbaba módján, csendes és figyelmes, hangos és ellentmondást nem tűrő, türelmes és alkalmazkodó. Az illata pedig egyszerűen ellenállhatatlan. Aki nem hiszi, járjon utána!
- Anya, én most már igazi nagyfiú vagyok, úgyhogy reggelente egyedül fogok felöltözni ÚGY, hogy a ruhámat is én választom ki a szekrényből! Csak mutasd meg, hogy mi hol van...
Woww.
Mindemellett 4 napot volt távol Csak Apával Guszonán, ahol komoly nagy munkálatokat végeztek el, és ilyen sokat még nem volt külön (tőlem), és minden, de minden gördülékenyen ment (egy valahol elveszett fürdőnadrágot és n-1 bepakolt tisztán hazahozott bugyit, meg egy teljesen érintetlenül maradt fogkefét leszámítva).
A Kisebbik:
- Ami eeevitte összes csitututu Dudujára (Ambrus elvitte az összes kisfonatot Guszonára). Én ettő szomorú lettem.
Egyemaszivét szomorú lett. Érzelmeket nevez a nevén. Egész mondatokban kommunikál. Énüzeneteket.
Egyébként meg ő is mindig Dudujára akar menni, vannak napok, hogy már egy délelőtt alatt is háromszor nekiindul, bepakol a hátizsákjába, felveszi a szandál-napszemüveg-szalmakalap kombót és megy. Rendíthetetlenül.
- Zsombikám, de mit szeretnél olyan nagyon most azonnal Guszonán csinálni? Kint játszani az udvaron?
Mivel tudja megajándékozni az Anyukáját a Kétéves, beszédfejlődésben éppen megindult gyermek?
Rám néz, a leggyönyörűbb bájos tekintetével és azt mondja:
- Anya! ÉdesAnya!
És az apukáját? Amikor hazaér, Apaapaapa kiáltásokkal szalad elé, majd azt skandálja, hogy:
- BábenMünnyen! BábenMünnyen! (Bayern München)
Bónusztrekk a szociológus Anyának:
A szülinapja délelőttjén levesz egy könyvet a polcról "Naaagy Könyv!" felkiáltással, szakértő módon olvasgatni kezdi, amelyről kiderül, hogy nem más, mint A társadalmi rétegződés komponensei.
Cöcc, mit nekem böngészők!
Isten Éltessen, Édes KicsiNagy Zsombi,
részletes beszámoló az éppen-mit-tud témáról később.
