Tesó EGY ÉVES

Már egy éve velünk van és még egyetlen szó sem esett róla. Csak róla.
Zsombi, az örökmozgó, az napsütés mosolyú békesség. A világ legédesebb és leghuncutabb egyévese, aki még nem tud járni, de a szekrényfogantyúkon és bármilyen létrán felmászni már igen.
Akinek már csak nem is a NEM az első szava, hanem az, hogy DE!
Aki itthon született, és akinek a születéséről, még nem raktam ki ide semmit, "hivatalosan", de most már tényleg itt az idő.

Az alábbi történet egy novellapályázatra íródott, Zsombi születése után néhány héttel.
A valóságot írja le, a mi történetünket.
Fogadjátok szeretettel.

Az utam hazáig

Világéletemben érdekelt a nőiség. Az anyaság, a szülés, a nővé válás, minden, ami ezzel kapcsolatos. Önismerettel, emberekkel, csoportokkal foglalkoztam, amióta az eszemet tudom. Volt saját utam, voltak megharcolt témáim, volt karrierem. Nagy kaliberű nőnek tartottam magam, sokat tettem érte, hogy azzá váljak. Stabilan álltam a két lábamon, tudtam teret adni és segíteni másoknak is.

Aztán megszületett az első gyerekem. És ott, mintha valami eltört volna. Örömmel, nyitott szívvel, teljes tájékozottsággal és a maximális tudatossággal készültem a szülésre. Mindent tudtam a testi és lelki folyamatokról, és minden bizalmammal hittem, hogy ez megalapozza, hogy olyan szülésem legyen, amilyet megálmodtam – kis városunk szülészete az országos ranglisták egyik legjobbja, így hát, elvileg, jó esélyekkel indultam. És nem úgy lett. Elvették tőlem a szülésélmény leglényegibb részét, a szülőszobába belépve elveszítettem minden hatalmamat és önrendelkezésemet, kiszakították belőlem a gyerekemet és vele együtt kitéptek valakit abból is, aki voltam azelőtt.

Aztán egy új élet indult: ott álltam az anyaságom kezdetén, és azt éreztem, hogy minden, amit az identitásomból az eddigi évek kemény munkájával megépítettem, haszontalan. Volt sok tudásom, voltak gondosan megválogatott gyereknevelési elveim, volt stabil párkapcsolatom és támogató családi hátterem, időnként még meg-megvillant az önbizalmam és a humorom is, de mindezek olyan labilisak voltak, mint ahogyan egy újszülött őzike próbál kisze-kusza lábaira állni az első percekben. Egy gyermek születése identitásválság, összegeztem magamban, és hittem még nagyon sokáig, hogy ez normális. Mint ahogy az is, amiről egyébként szinte soha nem beszélnek, hogy az első napokban egyáltalán nem tudsz úgy tekinteni újszülött gyermekedre, mint egy lényre, akivel szimbiózisban vagytok, hanem sokkal inkább, mint idegenre, akivel még sok-sok időn át ismerkedni kell. Azt hittem, hogy ez normális. Még nagyon sokáig.

Aztán jött egy második terhesség. Aztán el is ment. Nem voltam még elég erős hozzá. Köszönöm, hogy jöttél, és köszönöm, hogy nem jöttél – mondtam neki jóval később, amikor egy újabb magzattal a méhemben, úgy éreztem, hogy búcsút kell vennem tőle.

Aztán jött egy harmadik. Örültünk neki, bejelentettük, várakozásra állítottuk a lelkünket, egy dologról azonban nem beszéltünk nagyon sokáig. A szülésről. Talán azzal a reménnyel, hogy anélkül is megérkezhet hozzánk ez a gyerek. Tudtam, minden sejtemmel, hogy annak a teremnek, a szülőszobának, nem akarom még egyszer átlépni a küszöbét. Aztán egy újévi tervezés alkalmával mondtam ki magamnak (újra), hogy az ezévi bakancslistámon egy otthonszülés szerepel. Mert igen, vagyok akkora nagy nő, egy olyan sorba akarok tartozni, mint a PalyaBea, meg sokan mások a környezetemben, példaképeim, szabadságharcosaim, akiknek ennyi jár. Nekem is jár ennyi. Aztán következett az eddigi életünk legnehezebb beszélgetése a férjemmel, akiben, mint kiderült, legalább annyi trauma és félelem élt az első fiunk születése óta, mint bennem, aztán amikor már kifelé keveredtünk a beszélgetés mélypontjából, elhangzott tőle az egyik leginspirálóbb mondat ezen a hazafelé vezető utamon: „Az a nő, akit én ismerek, nem az, aki csak ül és siránkozik, hogy nem lehet. Az a nő elhatározza és megy a vágyai után, mint egy anyaoroszlán, és ez után a nő után besorakoznak az emberek. Én is.”

Aztán újabb hosszú hallgatás következett, és szépen lassan megértettem mindent, aminek el kellett érkeznie hozzám. Először azt, hogy nincsen köztes út. Nincsenek szelídített kórházi körülmények, nincs olyan, hogy képviselem a szülési tervemet, nincs olyan, hogy előre megismerkedek mindenkivel a kórházból annak reményében, hogy hagynak majd úgy szülni, ahogy én akarok. Nincs. Ha kórházba megyek, övék a hatalom. Ha meg akarom tartani a hatalmamat, más az én utam.

Aztán azt, hogy ez nem olyan döntés, amelyet külső engedélyek alapján kell meghozni – miért is gyűjtenék bólogatásokat és kitől is várnám? Ja igen, azért, mert a fent részletezett jól sikerült identitásválságom előhozta belőlem a generációkon át öröklődő összes szubmisszív hajlamot és mártír női mintát. Csak külső engedélyek alapján léteztem. Aztán szépen lassan megérkezett hozzám, hogy ez az út lehet az én kései lázadásom, életem nagy vagánysága, gyógyítva a múltam minden fölösleges és túlzott jókislányságát, és visszaadva a saját önrendelkezésemet.

Aztán a romantikus vágyképből szépen lassan érett és felvállalt döntés kerekedett, amely nyomán összerendeződtek találkozások, információk, lehetőségek, tér és idő. Megérkezett a döntésemhez a férjem is, teljes biztonsággal és támogatással, lett dúlám, bábám, és később, a babánk megszületése után szinte kérdés és ellenszegülés nélkül kapcsolódott a gyerekorvosunk és a nőgyógyászom is. Utóbbi kettő talán csak azért fontos, mert az ő példájuk is mutatja, nem engedélyt kértem, hanem döntöttem és ehhez a döntéshez lehet csatlakozni.

A szülés előtt még eljutottam egy kismama útrabocsátó szertartásra, megkaptam az égiek áldását, igent tudtam mondani arra, hogy bármikor jöhet. És az első szülés előttihez hasonló készültséggel, de az életbe vetett sokkal nagyobb bizalommal és ráhagyatkozással álltunk a nagy nap előtt. A kiírt időpontnál kilenc nappal hamarabb érkezett, egy felszabadult és jókedvű, házibulihoz hasonló vajúdás után. Óriási élmény volt, hogy nem azon kell szoronganom, képes leszek-e egyenrangú vagy egyáltalán bármilyen kommunikációra az orvosokkal vagy a kórházi személyzettel. Hanem szeretetteljes, engem ismerő és támogató, minden szakértelmet birtokló segítők vesznek körül, akik ismerik és követik a testi és lelki folyamataimat. Látnak engem, látják a férjemet és minden tudásukkal azon vannak, hogy a mi biztonságunkat és a gyermekünk megszületését támogassák. Szavak nélkül is értenek, nem utasítanak, hanem követnek minket. Hogy bármit megtehetek, amit éppen hoz az intuíció vagy az ősi ösztön, hogy kiengedhetem a hangomat, lehetek bátor és félhetek is, hogy nem ők tudják jobban, hanem én. „B. mondjál már valamit!” – szólítom meg a bábát egy erős pillanatban. „Mit mondjak? Te jobban tudod, hol tart az a baba…” És igen. Én tényleg jobban tudom.

Egyetlen ponton szólalt meg az első szülésem lenyomata, talán ez volt számomra az utolsó kapu. Amikor a kitolás előrehaladt fázisában megéreztem az egyik régi varrat (és a varrat után keletkezett, később műtéti úton eltávolított kinövések) helyét, és megérintett egy óriási félelem, hogy az most újra fel fog szakadni és ugyanúgy szétszakad mindenem, mint akkor. És azon a ponton dönthettem, hogy a félelemnek engedek teret, vagy a bizalom útjára lépek, és ezzel végleg átengedem magam a születés ősi folyamatának, elengedve a saját agyam által diktált kontrollt. És döntöttem. Nemet mondtam a félelemre, igent az ősi erőknek. És megszületett Zsombor.

Békés baba, ahogyan a születése is az volt. Kerek neki a világ.

Még csak két hét telt el azóta, amikor ezeket a sorokat írom. De már tudom, hogy a szülés utáni összetörtség, identitásválság és idegenség-érzet nem normális. Az nem az élet része, hanem az elszakítottság hatása. Amikor elszakítanak a természettől, magunktól és a gyerekünktől is.

Most itt vagyok, a korai gyermekágy végén, fizikailag jobban, mint az első szülés után fél évvel. Lelkileg stabilabban, mint az anyaságom bármely eddigi pontján. Még érzem az orromban a muskotályzsálya illatát, még velünk van a szülés eufóriája. Már megérkezett hozzánk az első napok kialvatlansága is, már tapasztaljuk a négyfős családi élet mindennapi kihívásait, halljuk az újszülöttsírást éjjelente és a felerősödött dackorszakot napközben. De boldogok vagyunk, boldogabbak, mint valaha.

Vagyok. Anya vagyok, nő vagyok, az a nő, a legjobb, aki itt és most lehetek.

Édes baba Zsombi, köszönöm, hogy minket választottál, hálás vagyok azért, amit tanítasz nekünk és nekem. Legyél mindig ilyen fényesség, akihez jól esik csak egy pillanatra is kapcsolódni.
Isten éltessen, kisebbikem!

A nagyfiús ágy

Pedrito mostanában egyre barátkozik a gondolattal, hogy a gyerekszobában kéne aludnia a "nagyfiús" ágyában. Meg hát azzal is főleg, hogy az az Ő szobája. Különösen akkor, hogyha hallja, hogy más barátai hogyan alszanak el (a nap bármely pontján képes feltenni erre vonatkozó kérdéseket, például, hogy Ábelnek mikor volt még rácsos ágya). Vagy ha ittalvós vendégek vannak nálunk, ami azért elég ritka, de épp tegnap volt ilyen ("Anya! Miért alszanak felnőttek azokban az ágyakban, mikor az GYEREKszoba?").
Ma! Fordult a kocka, és amikor elérkezett a délutáni alvásidő, épp a tesót pelenkáztam, ő meg fogta magát, közölte, hogy a nagyfiús ágyában alszik, átvonult a pizsamájával a kezében a gyerekszobába, egyedül! átöltözött, olvasott magának egy mesét, fogott egy plüssöt és lefeküdt.
Aztán nekem is kellett mesélnem persze, és az után pedig közölte, hogy most menjek ki a szobából. Öröm, puszi, búcsúzás, én ki, ajtó becsuk. Már éreztem, hogy megvan.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó, bújik ki az álmos szemű kócos buksi:
- Anya! Csak azt akarom kérdezni, hogy háromat aludjak vagy ötet?

A szeretés

Esti ima.

- Pedrito, mit köszönjünk meg a mai napból a Jóistennek?
- Aaaazt, hogy vigyázott rám. Hogy nem sírtam hajmosás közben. És hogy csak egy kicsit sírtam az oviban. Szóljunk neki, hogy holnap már ne sírjak.
- Jó-jó.
- És ha valaki elmegy tőlünk messze-messze országba, akit szeretünk, akkor ott vannak az őrangyalok és visszajön.
...
...
- Most tudod mennyire szeretlek, Anya? Annyira szeretlek, hogy az egész szobát betemettye a szeretés. És Apát akkor is szeretem, ha nem vagyok vele. És a Papát is akkor is szeretem, ha nem vagyok ott vele.
...
És a Nagyi a legjobb barátom. Mert ő sosem mérges. És nem sír. Sose.

...

A társadalmi felelősség fontosságáról

A gyerekek életének a legfontosabb részét nem a változatosság képezi, hanem az állandóság. Mondja ezt bennem ma délelőtt a coelho-automata.
Például az, hogy amikor Pedrito kiszabadul az oviból, akkor motorra pattanhasson és elsuhanhasson a fagyizóhoz, ahol egy gombóc édes vaníliával hűsítheti le a napi megpróbáltatások nyomát.
Mindezt a sétálóutcán végig. Merthogy az otthonunk meg az ovi között egy merő sétálóutca az egész. SÉTÁLÓ. utca.
Gondoltuk ezt mi sokáig.
De az utóbbi időben viszketegségig idegesítő mértékben megszaporodtak az autósok errefelé, olyan mértékben, hogy szinte minden nap akad egy veszélyes, vagy legalábbis ijesztő helyzet boldogan száguldó hároméves vs sétálóutcában repesztő gépjármű között.

Ma megint volt egy. Pedrito megijedt, motorozott vissza hozzám, én meg méltatlankodva mesélem az épp mellénk guruló másik ovis anyukának, hogy ez milyen már, és hogy már intézkedtem, illetve próbáltam a problémát felvetni egy helyi képviselőnek, aki mit válaszolt az üzenetemre satöbbi.
És itt megindul a gyerekben az éles eszű problémamegoldó.
- Anya! Én beszélni fogok a rendőrbácsikkal! Sőt! Hívom a munkásbácsikat, és szólok nekik, hogy jöjjenek ide, és akkor (átvált munkásbácsi-üzemmódba) ÜLTETÜNK IDE EGY HATALMAS NAGY FÁÁÁÁT! És akkor majd az autósok jól nekimennek és nem tudnak bejönni!

Hát ez. Nem gyönyörű?! Egyszerre menti meg a földet és a sétálóutcát!
Iszonyú büszke voltam.
Mondtam is nekik, hogy ha ez a terv nem sikerülne, akkor is azért mindenesetre szervezünk a főtérre egy nagy gyerek-tüntetést, és eltorlaszoljuk a bejáratokat legóból épített kordonokkal...

Válasz a találós kérdésre

Akkor tisztázzuk: én nem markolászom bele a tortákba. Senkiébe. Igaz, hogy gyorsan leloptam most róla a 3 kókuszgolyót, meg lecsipegettem az oldaláról a mandulaszirmokat, de nem markoltam bele. És az se belemarkolás, ha úgy csinálom, ahogy Marimama tanított: az ujammal beletúrni s aztán szépen lenyalogatni. De még csak ezt se csináltam most, kéremszépen.

Másodszor: pizsamában lenni jóóóóóóóóóó. Főleg hétvégén, mikor nem kell oviba menni. Pláne Apa szülinapján. Ő is sokáig szokott ám pizsamában hemperegni (meg olvasni, meg focit nézni, meg velem hancúrozni az ágyban), egészen addig, amíg nem megyünk misére. Oda soha nem hagy pizsamában menni. Pedig a papbácsi is meg azok a fiúk ott elől valami pizsamafélében vannak... Szóval ezen nem nagyon szoktunk összeveszni (hétvégén, hétköznap más a helyzet.)

És hát a helyes megfejtés: a teherautó. Most komolyan: ezen kell fennakadni? Hogy a teherautó el akarja szállítani a homokot? Egy naaaaaaagy homokozót fedeztek fel a munkásbácsik az ágy sarkában, s jöttek értük. Én csak jót akartam. És az a nagy teherautó mindenhova fel tud menni. Miért pont a nagy ágyra ne mehetett volna?!

Hát milyen pukiság ez?

Találós kérdés

Pedritó: "Fuj apa vagy. Mostantól nem leszek a gyereked."

Én: "És kinek leszel akkor a gyereke?"

Pedritó: "Csak anyának."

: 

Hármat tippelhettek, hogy mi volt a párbeszéd előzménye:

A. Nem engedtem, hogy felhozza a franciaágyunkra a nagy teherautóját.

B. Azt mondtam neki, hogy na de most már aztán át kell venni a pizsamát és felöltözni rendes ruhába. Déli 12-kor.

C. Nem engedtem, hogy kézzel markoljon bele a szülinapi tortába (az enyémbe).

HÁROM

Pedrito kéremszépen három éves lett.
Igazi nagyfiú.

Megünnepeltük a szülinapját, többször is.
Már tudja, mennyi a három gyertya.
Imádja és élvezni a sok vendéggel járó partikat. A táncos bulikat lehetőleg!
Fejből tudja a Pál utcai fiúk musical néhány dalát.




Szeret az általa ismert táraság középpontjában lenni.
Komplexen fogalmaz, feltételes módban, múlt időben is. Érvel, ellentmond, információkat elferdít, viccel és humorizál, végtelen kitartással kérdez.
Fantasztikusan szerepjátékozik, egyszerre már több karakterbe is bele tudja élni magát, és ezeket váltogatni (például nagy kedvencében, amikor a munkásbácsik dolgoznak a tetőn, van, hogy két munkás megbeszélését játssza el egyedül élőben vagy telefonon), különböző hangot ad a különböző szereplőknek és van egy speciálisan megformált munkásbácsi-beszédmódja. Imádnivaló.

Ferrgetegesen érzékeny az illatokra és szagokra,
egészen bátran mászik magas mászókákra és nagyon jó az egyensúlyérzéke.
Tud két lábbal ugrálni és saját bevallása szerint bukfencezni is (szerintünk nem.).
Imád az ágyban hancúrozni (VIHANCÚROZÁSnak hívja) és szereti, ha dögönyözik (ezt meg DAGONYÁSZÁSNAK).

Bármikor meg tudja nevettetni a kisöccsét, aki követi őt, mint egy kiskacsa (ennek persze P nem mindig örül, olyankor félregurítja a tesót), és egész jól tűri ezt az egész tesó-ügyet (bár még nem egészen tanult meg azzal együttélni, hogy a Tesó már kúszik és BÁRHOVÁ elér, ha az ő játékai után szeretne menni).

Remekül tud futóbiciklizni (a pedálozás viszont még mindig nem megy), jobb pogácsát süt, mint én (mert naagyon sok szezámmagot szór rá és gyönyörűen beletegyegeti a tenyerével).
És még mindig imádja a házimunkát - magától, kérés nélkül felsöpör néha itt-ott, és kompetensen kikapcsolja a mosogatógépet, a saját tányérját meg beleteszi, szintén kérés nélkül.
Egészen ügyesen focizik és hatalmas rúgások után úgy tud elesni, mint egy igazi kaszkadőr.

Szeret enni, csak általában nincs rá ideje, és nem szeret aludni, de többnyire azért sikerül neki, átalussza az éjszakát egészen reggel ötig.

Imádja a meséket, a mese bármikor jó megnyugvást tud hozni,
időnként szóba elegyedik a mesehősökkel, máskor meg velük azonosul.
Van egy mese, a Graffaló, amit szóról szóra tud fejből,
és tátott szájjal hallgatja, ha a Guszonai Nagyika mesél neki.

Egyre ügyesebben tud önállóan öltözni, meg úgy egyáltalán, önállóan csinálni bármit.
Gyönyörűen ki tudja fejezni az érzéseit, a legszebben azt, hogy "Anya, szeretlek!"

Szerintünk naagyon vagány kisfiú, hálásak vagyunk a társaságáért a Jóistennek :)