A tátrai túra

Már egy hete vagyunk a Tátrában, és még semmi magas hegyre nem mentünk fel. Ez az anya meg apa folyamatosan fázik. Nekünk a Zsombival semmi bajunk, ha csak rajtunk múlna, ébredés után (5.30 és 6.00 között - Apa megj.) azonnal kimennénk az udvarra, elővennénk a munkagépeket a kisházból s már hordanánk is a homokot. Meg adnánk az állatoknak enni - vannak itt lovacskák, két póni meg egy nagy is, tyúkok (egy kakassal), pici barik meg egy kecske is. Kiscica is volt pár napig, de aztán valami szomszéd fiú elvitte magához. Ezt állítja Apa, hogy ezt mondta neki az a nagy bácsi, akié itt minden. Én nem tudok vele beszélni, mert ő nem tud magyarul. Nem tudom, miért nem tud. De apa tud szlovákul, vele beszélget. De a kutyájuk ért magyarul, az biztos, mert mikor mondom neki, hogy "nono", meg "ül" s közben felemelem a kezem, ahogy a Papa tanította, akkor szót fogadnak.

Szóval: amit mondani akartam, hogy ma elmentünk végre túrázni. Jó magasra. Egy sípályán mentünk fel. Én nem tudom, miért pont ott, de jó meredek volt. Meg is álltunk jó sokszor. Zsombor Apa hátán jött, nem is akarta levenni, mondogatta neki, hogy "te legurulnál itt, Zsombikám, nem vehetlek le". De aztán csak levette, mikor Zsombi már a hajtát szaggata. Oszt mégse gurult le, látod, tónyó Apa, korábban is levehetted volna.

Nagyon megérte felmenni. Mert volt ott két nagy játszótér is. Csúszdával. Meg egy kalózhajóval. Jót játszottunk ott. Anyáék meg csak sütkéreztek a napon, mondogatták, hogy "jaj de jó ez". De mi jó van már azon, hogy csak fekszünk a fűben a napon? Tónyó felnőttek.

Szerencsére felmentónk egy nagy-nagy hídra is, lombkoronaösvény, vagy mi, azt hiszem, így nevezték Anyáék. A fák felett mentünk, s elláttunk nagyon messze. Még Guszonára is elláttunk volna, ha nincsenek a hegyek. Meg Komáromba is. Integetem is papának, de biztos nem látta, mert pont lent volt Hetényen a borospincében. Itt nem volt pince, de volt egy jó nagy felvonó, amin lementünk a völgybe. Vagyis ha lementünk, akkor biztos levonó, ezt már nem tudom pontosan, de jó volt menni benne. Főleg a keksz miatt, amiből kaptunk végre. Úgyhogy alig bírtam lenyelni, mikor már ki is kellett szállni. Az volt a nagy szerencse, hogy utána elmentünk palacsintát enni. Mondjuk Zsombi inkább Apa burgerét ette, így legalább több maradt nekem. Utána meg kukorica... Basszus, a főtt kukorica! Azt meg elfelejtettem. Ez a büdös Apa megint rászedett, azt mondta, majd a legvégén, ha megettünk mindent, vehetünk még főtt kukoricát is, de aztán meg nem szólt. Mi csak elmentünk Zsombival kicsit szétnézni, homokot szórni, kavicsokat dobálni, még a csúszdákhoz is elmertem menni egyedül, igazán szólhatott volna. Bezzeg mikor be kell pakolnom a játékokat estek, akkor nem felejt el szólni. Büdös Apa!

Visszafelé már úton mentünk. Anya azt mondta, ő arra lefelé biztos nem jön, akkor inkább itt marad fenn. Vagy egyből gurulva indul el, az olyan meredek. Hát hisz az egy sípálya! Jó, hogy erre jöttünk, mert így találkoztunk egy prossmotorossal (vagy hogy kell azt mondani). Brrmmmmmmmmm, brrrrrrrrrmmmmmmmmmmmm, brrrrrrrrrrrrrrrmmmmmmmmmmmmm. Így szólt, hangosan. Az a nagy szerencséje volt Apa szerint, hogy Zsombit nem ébresztette fel. Ő már kidőlt, szó szerint, Apa hátán. Persze, csak miután Anya megszoptatta az erdőben. Hogy lehet már erdőben szoptatni? na de a lényeg, hogy elaludt.

Mi meg egy tó mellett jöttünk el. Ott már nagyon elegem volt. De ez a büdös Apa nem volt hajlandó felvenni, aszondja Zsombi mellett nem bír el. Anyának meg ott a pocakban a minitesó - hát ilyen a legidősebb testvérek sorsa, vonszolhatja magát hullafáradtan is. Hiába mondja Apa, hogy lefelé már nem kell bírni, visz a lábad egyedül is. Dehogyis visz. Még az a szerencse, hogy Apa tudott egy rövidítést. Anya azért megijedt, "az ilyen rövidítésektől szoktak elhúzódni az utak pár órával" mondta, de azért elmentünk arra. S nagyon jó volt, mert egyszercsak egy patakon kellett átmennünk. Az tiszta jó volt. S aztán már tényleg gyorsan hazaértünk.

És végre motorozhattam egy kicsit. Dehogy voltam fáradt. Mostanól ez egy prossmotor. Brrrrrrrrrrrmmmmmmmmmmmmm.

Barkochba Pedritóval

- Férfi?
- Nem.
- Nő?
- Nem.

Öööö, izé, lehet, hogy mégiscsak túl korai még barkochbázni egy négyévessel, akármit is mond anya - aki azonban, mint gyakorlott barkochbatárs, a segítségemre siet: "az állatkáit is szokta". Úgyhogy folytatjuk.

- Állatka?
- Igen.
- A tieid közül?
- Nem, dehogyis.

Uh, ez mégiscsak nehéz lesz, gondolom, az ovistársai plüsseit nem annyira ismerem név szerint, mikor anya megint a segítségemre siet: "Igazi állatokat is szokott." Ahha.

- Plüss?
- Nem.
- Igazi állat?
- Igen.
- Repül?
- Neeem, dehogyis, apa, hogy mondhatsz ilyet, a farkas nem repül!

Erről Joey jut eszembe a Jóbarátokból. Úgyhogy folytatom Chandler módszerével, mintha mi se történt volna. 

- Erdőben él?
- Igen.
- Nagy farka van?
- Igen.
- Farkas?
- Igeeeeeeeeeen.

Pedritó ragaszkodik, hogy mindig ő gondoljon valakire. Még pár alkalommal tartom magam a kezdő kérdéssorhoz: férfi-nő-állatka, majd miután kitaláltam a rókát, lovat, disznót és medvét is, már csak azzal kezdem, hogy plüss/élő? Aztán jön egy újabb váratlan fordulat.

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem.

Mit tagadjam, elakadtam egy kicsit...

- Nem plüss és nem élő?
- Nem.
- Már meghalt?
- Igen.

(Uuuh, és tényleg jók a válaszai. Leesik, hogy mire gondol. és teljesen logikus, amit mond. Nekem kellett volna úgy kérdeznem, hogy "Már kihaltak?")

- Régen éltek?
- Igen. Nagyon régen, akkor még emberek se éltek.
- Dínó?
- Igeeeeeen.

Szép, egyre jobban kezdem élvezni a játékot én is. És még rá tud tenni egy lapáttal:

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem.

No mi van, megint a dínók jönnek, vagy mi?

- Már kihaltak?
- Igen. A dínókkal együtt.

Most aztán alaposan fel van adva a lecke? Milyen állatok éltek még a dinoszauruszokkal, vagy netán azoknak az egyes fajait ismerné, s azokra gondolt külön? Most már azt se tartom kizártnak...

- Húst evett?
- Hát azt nem tudom. De tüzel a szájából, azzal süti meg.

Mit tagadjam, nagyon jól jön ez a plusz segítség. Nélküle nem tudom, meddig találgattam volna...

- Több feje is van?
- Hát. lehet több is, igen. De ott van a Süsü, neki csak egy van.
- Sárkány?
- Igeeeeeen.

És amikor már azt hiszem, hogy csak állatkák lesznek, jön egy váratlan fordulat:

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem állat, apaaaa.
- Jaaaaj. Akkor kezdjük onnan, hogy férfi?
- Nem.
- Nő?
- Igen.
- Komáromban él?
- Igen, de most Bősön van.

Na, ki tudja a választ?

Húsvéti spirituális tartalmak Pedrito szemszögéből

Különleges Húsvét volt ez a mostani - a koronavírusos karantén miatti bezártsággal, online locsolással, a találkozások hiányával, a karantén kezdete óta felhalmozott feszkók ilyen-olyan előbukkanásával.
Különleges, de nem kínlódós. A magunk ünnepi stílusához szokottan sok egyszerűsítési törekvéssel, szent pillanatok keresésével, kicsivel-megelégedős örömével teljes.

Én a magam részéről többek között azt határoztam el a karantén kezdetén, hogy nem fogok bedőlni azoknak a facebookról áradó posztoknak, amelyek ezerrel hirdetik, hogy most aztán MEGSOKSZOROZÓDOTT  a gyermekünkkel tölthető minőségi idő és MOST AZONNAL kézműveskedjünk, fejlesztő játékozzunk, olvassunk, tornázzunk háromszor annyit, mint ezelőtt és egy délelőtt alatt csináljuk meg az egész Pinterestet, tanuljuk meg fejből az egész Youtube-ot és közben még jógázzunk is Weöres Sándor verseket mormolva.
Egyrészt azért, mert bár valóban több időt töltünk itthon, egymással, azért mégis más a hangulat a világméretű veszélyeztetettség miatt, ezt el kell ismerni, nem olyan azért senkinek sem az érzésvilága, mintha a Jóisten egy négyhónapos halidéjes nyári szünetet zúdított volna ajándékba a nyakunkba. Másrészt azért sem, mert noha igen, sok időt vagyunk itthon együtt, mégiscsak kell élni-enni-lakni-takarítani-kimosott ruhákat hajtogatni-veszekedéseket csitítani-levegőt venni... Meg mindent IS. Jegyzem meg, az egyik dolog, amiért hálás vagyok nagyon, hogy még egyik gyerek sem iskolás és nem kell online tanulni legalább.

De. Azért azt is elhatároztam, hogy a húsvétra valahogy készülni fogunk. Akkor is, ha az én kisnagy Pedritom nem egy kézművesz művész (TUDOM. látom az oviból a kortársai alkotásait, hát hogyismondjam. nem is fejtem ki inkább). És akkor is, ha én magam nem igazán tudok jól zsonglőrködni azzal, hogy mikor találjak időt vele alkotni úgy, hogy a kisebbik is jelen van, aki ugye mindent akar, csak nem mindent tud...

De aztán végül lett egy nagyon jó beszélgetős elbiccelt alvásidőnk, amikor húsvéti nyuszifüzért alkottunk, de ami még ennél is sokkal fontosabb, a húsvét lényegéről beszélgettünk.

Olyan kérdések merültek fel, minthogy
- A húsvéti nyuszi az ember vagy állat? Mármint hogy csak egy ember nyuszinak öltözve? (állat, szerintem.)
- A húsvéti nyuszi éjszaka jön és az ablakba rejti az ajándékokat? (Nem is tudom pontosan)
- A húsvéti nyuszi LÉTEZIK IGAZÁBÓL? (tudod, mit? NEM! És ezúton üzenem azoknak, akik a nyuszit belekeverték a történetbe, hogy KÖVETELEM a magyarázatokat, mert fogalmam sincs).

De aztán rátértünk a lényegre is. Krisztus kereszthalálára és feltámadására. Mert, és ez jó hír, lehet arról is a négyévessel beszélgetni. Elmondtam ezt-azt, aztán jött a visszaigazolás: Pedritonál onnan lehet tudni, hogy valami új tartalmat bedolgozott az elméjébe, hogy visszamondja a Munkásbácsik szemszögéből. A következő sztori bukkant elő.

- Van nekünk is a Zsoltival (ő az egyik képzeletbeli munkás) egy dalocskánk, ami erről szól.
- Tényleg? Elénekled?
- Valahogy úgy van, hogy Mennek a gonoszok rosszalkodni... (dúdolja)
- Aztán hogy van tovább?
- Aztán találkoznak Jézussal, aki elmondja nekik, hogy jónak kell lenni, de ők csak mennek tovább és akkor Jézus elesik, amikor meg elmentek, akkor FELKELT (vagyis feltámadt ugye).


Később elhatároztam, hogy  a szent három nap alatt elolvassuk minden nap a Bibliából, hogy mi is történt aznap és mit ünneplünk. Nagycsütörtökön kezdtük, vacsora után gyújtottunk gyertyát, elolvastuk a Beszélgető Bibliából az aznapi mesét (nagyon jó ez a könyvecske, ajánlom szeretettel). Zsombi ennek tiszteletére megtanulta kimondani a Biblia szót ("blüblüe"), Pedrito pedig innentől fogva minden nap ő gyújtotta meg a gyertyát (minden étkezésnél kétszer).
Másnap, nagypéntek lévén, amikor épp zenére volt kedvem, kivételesen nem a Rájátszást indítottam el, hanem Taize énekeket, ezt hallván a mi szentéletű fiunk felkiáltott: 'Ó, ez a bimbamm zene! Nagyon helyes! Ma Isten napja van, kell is imádkozni!"

Ezt a kis esti imát sikerült még néhányszor megismételnünk, egészen kedvesen és aranyosan, persze az is elhangzott azért, hogy "Én bizony a bimbammba nem fogok menni", meg az is, a mit ünneplünk - kérdésre, hogy "azt, hogy meglocsoljuk anyát és kapunk csokit", de egészében véve elmondható, hogy a magunk módján, korosztályhoz méltóan, megszenteltük az Úr Napját.
Még Zsombi is megtanult (a maga módján) keresztet vetni és azt is mondani, hogy ÁMMMMEN.

Olvasás koronavírus idején

"Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igebn, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban."

(Murakami Haruki: Kafka a tengerparton)

Ennek a koronavírusos őrületnek az egyik pozitív hozadáka, hogy többet olvasok. Nem csak szakirodalmat vagy újságokat, hanem regényeket is. Szépirodalmat. Mert könyvet olvasni lehet a gyerekek mellett is. Nem mindig, minden körülmények között, de sokkal több lehetőség akad rá, mint valami film megnézésére vagy a netes szörfözésre. Előbbivel az a baj, hogy azonnal ott teremnek, s ők is nézni akarják. S még ha nem is egy véres horrort is nézek (csak mondjuk a zseniális Vissza a jövőbent sokadszorra), nem szeretném, hogy ők is nézzék, úgyhogy ez passz. A mobilon keresztüli olvasás meg nagyon rossz példát mutat, így is sok van belőle (messenger, SMS-ek, facebook), több, mint amennyit szeretnék, úgyhogy nincs belőle jó érzésem.

A könyv esetében ez mind hiányzik: nyugodtan belenézhetnek a betűk rengetegébe, úgyse értenek belőle semmit. Nem is érdekli őket, gyorsan továbbállnak. És rossz üzenet sincs, épp ellenkezőleg: lássák csak, hogy apa sokat olvas, s kövessék a példáját, ebben semmi ártalmas nincs.

Szóval egy alkalmas regénnyel a kézben így egész sok fél órákat lehet találni a napban, mikor épp a kádban vizeskednek, autóznak a szőnyegen, anyával főznek vagy éppen a képzeletbeli várukat rendezik be a közeli parkban.

A Kafka a tengerparton pedig egy nagyon alkalmas regénynek mutatkozott. Beszippantott. Én meg őt. 

Emlékbarlang

 Mai Pedrito. Miután végrehajtottak egy sikeres időhúzási projektet az öccsével a délutáni alvás előtt, nagy szerencséjükre óriási kacagások közepette. 

"Ezt a nagy hancúrozást elteszem a fejembe, hogy emlékezzek rá. A gondolatok labirintusa után van egy barlang, oda teszem a jó dolgokat, amire emlékezni akarok. Ez az emlék-barlang. Itt van, ez a kemény, mert kőből van (mutat a homlokán egy pontra). Anya, ugye a gondolatok nem halnak meg soha? Akkor se, amikor már mi meghalunk."

Zsombiságok másfél évesen

Tudom, tudom, hogy a Nagyfiú Pedrito négy éves éppen és róla kéne összegzést írnom, hogy mit tud, mit csinál, mi érdekli (a Világűr).
De a kisebbikre mindig kevesebb figyelem jut és mindig kevesebb a fejlegyzés arról, hogy hol tart éppen,
de legfőképp, mivel annyira eszeveszettül cuki, muszáj írnom egy listát róla.

Tud cuppanós puszit adni, bár mostanában szégyellősebb, mint volt, és lassabban melegszik rá az új emberekre, de ha valakit megkedvel, biztosan kap tőle egyet.
Ha ő ébred elsőként (és jókedvűen), akkor mindnekit észrevesz az ágyban, megszólít, odamászik, és megpuszil. A legderűsebb ébresztés a világon.

Rengetegféle házimunkát végez (én meg dolgoztatom, muhaha): mosógépbe ki és bepakol, mosogatógépből kipakol (néha a koszosat is), teregetni is próbálkozik, szinte tökéletesen söpör, nálam jobban porszívózik, Tesóval igen alaposan törlik a port és lemoshatatlan maszatokat gyártva tudnak tükröt tisztítani. Mikulás óta néhanapján teljesen önállóan kitisztítja a cipőjét (kiveszi a méhviaszos ápoló krémet a fiókból, meg a hozzá való szivacsot és alaposan belekeni a cipőkébe).

Ha már a cipőnél tartunk: Öltözik! Bárkiről megsejti, hogy megy valahová, ő azonnal csatlakozik - értsd: húzza a cipőjét, akkor is, ha egy szál pelusban van csak. De akkor is öltözik, ha megtalál bárhol egy érdekesnek tűnő ruhadarabot (a fejére húzza). Tudja, hol vannak a nadrágjai és ha még nem adtam rá vagy nem olyat adtam, ami tetszene, akkor kivesz egyet, leül a szőnyegre és végtelen türelemmel megpróbálja a kis husi lábacskáit beletuszkolni. Imádnivaló.
Ha betelt a pohár és MINDENÉPPEN ki akar menni, vagy valami tevékenységhez fontosnak tartja (erre még nem jöttem rá, mihez kell szerinte), akkor sakpát húz. Általában tökéletesen fel tudja venni. Ha nem sapkát választ, hanem az én hajpántjaim valamelyikét szedi elő, akkor mindig úgy veszi fel, hogy az egyik füle kilógjon belőle.

Tudja a legfontosabb napi rituálék menetét és általában arra is ráérez, hogy ezek mikor következnek.
Este például van, hogy magától kezd el rendet rakni, a következőképpen: felvesz egy játékot a földről, elpápázza, mutatja az ujjával neki, hogy psztt, aztán beteszi a helyére és int, hogy ő (a játék) már alszik (ezt egy nagy sóhajjal jelzi). Ma darabokra szedte és elpakolta a dobozába az egész összerakható kisvonatot. Aztán fog egy mesekönyvet, felmászik Pedrito ágyára és mesél magának, amíg mi oda nem érünk (ez azért nem mindennapos, de többször volt már ilyen). Kedvence a Mesék két éveseknek című könyből Boglárka meséje, aki a három medve házába tévedt és megette a zabkásájukat, ezt egészen részletesen el is tudja mesélni mutugatva.

Nagy előszeretettel pakolja ki a nagybevásárlást, innen tudtuk meg például nemrég, hogy milyen sok szót mond már a maga módján, mert mindent, amit hozott a kezében meg is nevezett (általában az első szótagokat mondja): narancs, vaj, tej, málna, tojás, satöbbi.
Vannak ennél sokkal viccesebb szavak is, amiket mond, például (n)adrág, bübübű (bugyogó - ezt egy teregetés közbeni viccelődés során tanulta meg), a késsel vágásra azt mondja, hogy jje-jje, a fakanállal keveésre azt, hogy ve-ve-ve. Nagyon hangúlyozva természetesen.
Nagyon szeret enni, és nagyon ügyesen eszik egyedül. Minden lehetőségnek általában hangos ujjongással örül, hogyha pedig nagyon éhes, akkor odaáll elém a kis tányérjával a tűzhelyhez és onnan sürget, hogy hamm-hammmmm. Már azt is tudja, hogyha valami forró, akkor ki kell rakni hűlni az ablakba - ezt általbában szokta is javasolni.

Felismeri, mikor kell elemet cserélni a játékautókban (mindig), és akkor hozza Apa ikeás csavarhúzó-készletét, és nekilát, vagy legalábbis elmutogatja a kezével, hogy csavarozni kell.
A kiszemelt játszópajtásokat kézenfogja, behívja a gyerekszobába és a kezével mutogatva mondja nekik, hogy csücs-csüccs a földre, miliméterre pontosan kijelölve a helyet, ahova ülni kell.
Süt-főz a babakonyhában, ahol általában a sütő nagyon forró (huhogva, hessegetve mutatja) és MINDIG CSAK kesztyűvel nyúl bele (elszalad az enyémért a konyhába, mert a tesóét már kinőtte).
Általában ilyenkor kötényt is hord (mutatja a felnőtt kötényt, hogy honnan vegyem le és kössem fel neki).

A családtagokat természetesen már mondja, Apa, Anya, AM(brus), PhaPha, Na(gyi). A Papa autóját felismeri az utcán (minden fehér autóra mutogatva, hogy Papa).
Fel tudja venni bárkinek a papucsát vagy cipőjét,
és fel tud menni segítség nélkül a negyedik emeletre. Az út egy részében cipelve egy pomelót is.

És: a legújabb, hogy tud már rendesen közlekedni a lábbal hajtós kismotorral, sárban és overalban is, hátrafelé egy kicsit gyorsabban, mint előre.

Naszóval remek fiú ez a Zsombi, a humorézéke is óriási a kis huncutnak, csikizés terén verhetetlen, random odaszaladós öleléseivel teljesen ellenálhatatlan.

Fiús anyák karácsonya

Amikor ennek a posztnak az ötletét kitaláltam, akkor még az volt a szándék, hogy egy - látszólag - panaszkodós írásban szedjem össze, miről is kell a fiús anyáknak lemondani, amit a kislányokat nevelő társaik vígan megélhetnek karácsony tájékán.
Például.

1. Heteken keresztül keresgélni a megfelelő csini ruhácskát, amelyet majd szenteste viselni fogunk, neadjisten színekben-mintákban-anyagokban egymáshoz illő csiniruhát keresni mindannyiunknak. Mert Pedrito csak és kizárólag, mindig de mindig MUNKÁS RUHÁBAN akar lenni. Tetőfedő nadrágban. Mára már hosszú órákban mérhető a ruházkodás kapcsán hisztivel töltött idő, ha csupán csak az advent 4. vasárnapja óta eltelt napokat nézzük is. A Tesó még nem nyilvánítja ki ilyen erőteljesen a véleményét, de neki meg olyan testarányai vannak, hogy a magasságához megfelelő nadrágok (amiket már nem pelusos popóra, hanem kb három évesekre terveztek) esélytelen, hogy jók legyenek, tehát nála meg az örökzöld törökbugyogó-szabású kényelmeseknél kötünk ki. 
2. Szépen megkomponált, boldogan mosolygó családi fotókat készíteni Szenteste a fa alatt (és posztolni a közösségi oldalakra, mint ahogy millió más családok teszik, rögtön az után, hogy háromszor összevesztek a fa díszítése és négy és félszer a karácsonyi menü elkészítése kapcsán). Szóval nem lehet fotózkodni, mert a nagyobbik nem hajlandó, a kicsi meg olyan gyorsan mozog, hogy CSAK elmosódott képet lehet róla csinálni. 
3. több nem jut eszembe. Vannak, amik miatt panaszkodhatnék, például a testvérféltékenység aktuális állásából fakadó örökös bunyó, veszekedés, sikítozás és egymás szorongatása, de az nem specifikusan a fiúságukból, hanem a normál gyermeki működésükből fakad. Hát nem könnyű, de cserébe legalább sosem fog véget érni. 

Viszont. Lehet velük egy csomó minden mást. Például 

• Mézeskalácsot sütni és díszíteni, amit ráadásul egy másik jóbarát fiús anyukatárs szervez a saját otthonába, meggyúrja a tésztát, és irányítja a kerge másfél-négy-ötéveseket, akik, mint a kis angyal, gyúrják, formázzák, eszik. Imádnivaló. 
• Bármilyen más tésztát gyúrni, csak szembe kell nézni a ténnyel, hogy meg fogják köpködni, mert az Apjuk tavaly megtanította nekik, hogy úgy lesz jó. Hát ez van. Jó esetben csak játékból köpködik. 
• A korosztálynak megfelelően egyszerű karácsonyi dekorációkat készíteni, azzal számolva persze, hogy Pedrito nem tűri, ha az anyja meg akarja mutatni, hogy hogyan "kell". Ő csakis a saját zenéjére táncol. Akarom mondani kézműveskedik. 
• Adventi koszorút készíteni, és a gyertyákat pedig minden este, egy dal erejéig meggyújtva áldott csendben nézegetni, kézen fogva. Aztán pedig hálát adni a Jóistennek az aznapi jóságáért. Gyönyörű, zseniális, szívmelengető, hogy ezt, ennyit már a másfél éves is megtanult és ha csak ketten voltunk otthon vacsoraidőben, akkor is kérte. És már azt is tudja, hogy ha asztalhoz ül, akkor imára kulcsolja a kezét. 
• Ajándékokat kicsomagolni, bármennyit, bármilyet, bármikor. Aztán kérdezgetni napestig, hogy mikor lesz még több ajándék. Ja, és már leleplezni is kifinomult érzékenységgel tudják, hogy hova vannak elrejtve az ajándékok ("Valaki jöjjön nekem segíteni kinyitni a szauna ajtaját! Ott van bent egy DÍNÓ, ki kell szabadítanunk!")
• Óriási karácsonyi beöltözős Rock-and-roll-műsort rendezni Apa vezényletével, amelynek a szent családhoz ugyan az égvilágon semmi köze, de még a háromkirályokhoz sem, viszont cserébe olyan önfeledt örömmel jár és úgy meg tudja nevettetni Anyát, mint kb az egész évben semmi más. 

És még sorolhatnám. 

Intenzív, élménydús, szép, meghitt, sok találkozással, rengeteg közös játszással teli karácsonyunk volt. Nem az az egyszerű fajta. Ezt azért írom le, mert a karácsonyról sokan csak a kirakatba valót osztják meg, ugyanakkor én azt szeretem, ha találhat sorközösséget az is, akinek nem tökéletesen jólfésült, előre megírt minta szerint zajlottak az ünnepek. 

A miénk aztán nem volt tökéletes. 

Volt benne hiszti, nem-elég-az-ajándék, mért-nem-hozott-a-jézuska-darusautót, nemadomkölcsönazenyém, nemveszekfelszépruhát, nemakarokmenni, nemltözökegyáltalán. Is.

És volt benne csodálatos, gyermeki lelkű angyalvárás, közös lakásszépítés, takarítás (ha EZT meglátják az angyalkák, nagyon fognak neki örülni), sütés, krumplisaláta-készítés. Aztán a karácsonyfa díszeinek jelentős leszedegetése ("jaaaaj de szép lesz ez az ajándék a ZöldMackónak, leveszem!"), sámliról szaloncukrok levadászása, önként aludni indulás (hátha MÉG hoznak ajándékot, ha szépen alszunk).

Volt benne fantasztikus jómodorral vendégvárás, közös asztalterítés, evés-játszás, anyaszülinapi mókázás. 

És volt benne unokatesókkal féktelen hancúrozás, Guszonai nagyikával késő estig mesélés, templomba nemmenni akarás, fahordás, CsabiBácsival örömzenélés, össsznépi BodriKutya-sétáltatás, szilveszteri családi mozizás.

Olyan sok minden, hogy elmesélni se győzzük.
De azt, hogy mindvégig velünk volt, nagyon köszönjük a Jóistennek! Igazán kreatívan kanyarintotta az idei évünk végét mindenféle kalandokkal tarkítottá.
A lényeg, hogy a szeretet ott volt, megszületett, megerősödött.

A következő bejegyzésben pedig arról is kirétünk, hogyan ismerkedik a Tesó a szobatisztaság felé vezető úttal.