Ezek közül az első jónéhányat a Legkisebbik érkezésének híre húzott ki a naptárból, a többit pedig a mindannyiunk életét megcifrázó koronavírus.
Aztán, amikor elkezdtünk gondolkodni rövid- és hosszútávú stratégiákon, arra jutottunk, hogy ha valóban júliusban lesz a tetőzés és várhatóan akkor még teljes kijárási tilalom is lesz (akkoriban még ez volt az előrejelzés), akkor aztán nem fogjuk annyi hónap karantén után még azt is csak úgy egyszerűen kibírni itt, a 65 négyzetméteren, 42 fokban (mondaná is az Apjuk, hogy bezzegőmegmondta, hogy szereltessük csak be azt a klímát! De nem azon múlik. Nem csak azon.).
Ekkor jött az ötlet, hogy ha karantén, akkor vonuljunk el valahova a világvégére, egy erdőszéli házikóba, ahol aztán garantáltan senkivel sem találkozunk, sem fertőzött, sem egészséges emberrel, ahonnan még ép ésszel felfogható időn belül haza lehet jönni és ahol lehet szinte életvitelszerűen maradni (akár három hétig is). Ahol van udvar, nagy tér, szabad levegő.
És akkor nekiveselkedtünk a keresésnek. Hát már az is üdítő volt, hogy házakat nézegetünk, feltételeket pontosítunk, térképet böngészünk. És így röpke egy-két hét keresés után jött az igazán átkeretezős felismerés, hogy dehiszen minek is várnánk meg a júliust, amikor egy rövidebb időre akár már most is elmehetünk.
És akkor Apa megtalalálta az Igazit. Mármint a házat. Vagyis a ház őt.
És akkor egész rövid időnyi gondolkodás után foglaltunk, aztán pedig útrakeltünk.
Röpke négy és fél órányira.
Az isten háta mögé. Tíz, azaz tíz napra.
Egy faházikóba. Szomszédban farm, állatkákkal, a kert végében patak, az út túloldalán erdő. A faluban egy kisüzlet, nyitvatartás naponta 2x2 órára.
Pakoljunk bátran, mondtuk magunknak. Vagy talán inkább bevállalósan, hiszen ez lesz az első olyan alkalom, hogy ilyen hosszú időre megyünk, vigyük mindenből a minimumot. Úgy is lett.
És lett egy olyan csodálatos, mindenből kilépő időnk, ahol (vissza) tudtunk kapcsolódni Éghez, földhöz, tűzhöz és vízhez, levegőhöz, magunkhoz és egymáshoz. Nem is könnyű visszajönni belőle.
Tanulságok és praktikumok pontokba szedve alább.
- Van az a pont, amikor nincs más kapaszkodó, mint kilépni a (vélt vagy valós) keretekből. Nyilván a karantén azt jelenti, hogy maradj OTTHON, de ha jobban megvizsgáljuk a józan ész szempontjából, ebben a házban nagyobb karanténban voltunk, mint valaha, ennél elvonultabb helyen talán csak a sivatag szélén lehettünk volna (de az meg belföldön nem elérhető, hihihi).
- A Tátrában hideg van. Tényleg hideg van. Ezt a Csallóköz szívéből nehéz elképzelni, sőt lehetetlen, ezért az időjárásjelentés meg az emlékeink felidézése helyett (legközelebb) arra az aranyszabályra kell hagyatkozni, hogy EGÉSZ ÉVBEN kell meleg alsónemű és a legmelegebb pulcsi, sapka a felnőtteknek is, sál és kesztyű. Hogy az én jó férjemet idézzem, "akkor is fogok hozni magammal meleg alsót, ha már csak a kesztyűtartóban fér el". Tényszerű adatok: több olyan éjszaka volt ott most, május elején, amikor mínuszba ment a hőmérséklet, és volt olyan nap, hogy hóviharban főztük a bográcsgyulást.
- A kisgyerekek ruhatárának legfontosabb kelléke az esőruha-esőnadrág-gumicsizma szett, enélkül el se indulj. Mert van patak, meg sár, mert mindig vizes a fű és ők reggel hattól sötétedésig kint akarnak lenni és mit is érne a patak, ha nem mászhatnának bele. Ha esőruha van, minden van. Az alatta lévő ruhákat még koszos mivultukban is lehet cserélgeni, csak legyen épp annyi, amennyi megszárat (a hidegben is) másnapra.
- A kirándulások alkalmával, akárcsak a karanténban úgy általánosan, sokat eszünk. Mindenből több fogy. És mivel - utólag látva - eddig sosem pakoltam még tíz napra "alapvető" élelmiszert, az itthoni tapasztalatok alapján nem tudtam reális mennyiségeket becsülni (pedig itthon már egész jól megy a tervezés). Szerencsére a helyi kisüzlet mindent tudott, amit meg nem, azt el tudtuk engedni, könnyen vagy nehezen.
- Ha valamire IGAZÁN vágyik a szíved, és "beteszed az univerzumba", tényleg, de tényleg meg fog történni. Így jutottunk el a közelben lévő lombkoronaösvényre, amely a legizgalmasabb és legmenőbb természeti látványosság volt számomra az utóbbi években, amikor elindultunk, még nem is gondoltam volna rá, hogy itt lesz egy ilyen, ami természetesen a vírus miatt zárva volt, és amit - varázslatosan - kb pont aznap nyitottak ki újra, amikor az első napsütéses napon egy komolyabb túrázásra adtuk a fejünket.
- Ki keveset markol, sokat fog. Avagy éljen a minimalizmus, az egyszerűbb gyermekkor és az igazán belső, ösztönös hangok. Odafelé úton beszélgetve azt tippeltük, hogy - legalábbis nekünk, felnőtteknek - kell majd 3-4 nap, hogy a saját energiáink szintjén elérjük a nullát, vagyis kipihenjük magunkat annyira, hogy akarjunk is bárhová menni vagy bármit csinálni. Ez így is lett, hála az esőnek és a tudatos, tervezett semmittevésnek, mire kisütött a nap egy kicsikét, már volt is erőnk mozdulni.
- És még egyszer az egyszerűbb gyermekkorról. Természetközelség. Szabad levegő, mozgás. Ez a legtöbb, amit egy kisgyerek jóllétéért tehetünk. Néhány nap elteltével mintha kicserélték volna őket. Kisimultak a hisztik, enyhült a testvérféltékenység, megbátorodtak, éltek a szabad mozgással, bátran szaladtak kutyát etetni vagy bárányokat terelgetni. Patakból vizet hozni vagy tüzet rakni. Apropó, praktikus tanulságok, legközelebb külön pakolok tűzrakó szettet mindenkinek, mert így most MINDEN ruhánk olyan füstszagú, hogy még mosás előtt is napokig áztatni fogom. És Pedrito, akivel néha gyalog nem merek elmenni a Klapka-térig, olyan hősiességgel tolt végig velünk egy egész napos túrát, hogy arra nincsenek is szavak.
- Valódi kapcsolódás magunkhoz, egymáshoz. Ezen a téren nem voltunk éppen túl jól az indulás előtt. Profánul fogalmazva úgy is mondhatnám, hogy a karantén ideje alatt már mindenki agyára ment mindenkinek. Naponta többször is. A hegyek között pedig sikerült lassacskán ellépkedni odáig, hogy felszabadult, szeretetteljes, egymásnak örülős együtt tölött idők legyenek. Kézenfogva sétálás és sírvaröhögős délutáni barchóbázás a nagyobbikkal, végigdumált altatás a kisebbikkel, újraírt házasságiévforduló-ünneplés arra fókuszálva, amiben igazán jók vagyunk. Csönd, ima, érintés. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért.
