Mátyás Boldizsár születéstörténete
Pár nappal korábban még elmentünk a fiúkkal a könyvtárba,
felfrissíteni a készletet. Ágival futottunk ott össze – „még túl sok minden van
a szülésig megcsinálni – listámon, szükségem lenne még legalább egy hétre” –
mondtam. Mint mindenki másnak is. Nem tudtam tippelni, hogy mennyi időm van
még, a papírforma szerint akár két hét, mégis már hetek óta úgy éltem a
napokat, hogy nem tudom, mennyi van még belőlük.
Akárcsak Zsombinál, hajnalban elkezdett folyni a
magzatvizem. Nem loccsanóan, de azért jelentőségteljesen. A dúlám
Horvátországban nyaral, felhívom, „vagy megvársz engem, vagy nem” – mondja, az ő
lebegő szellős létformájában. Tudtam, hogy nem fogom.
A bábámmal arról egyeztettünk az elmúlt napokban, hogy van
egy kellék, amit nem tudok beszerezni. Ő tud hozni, mondja, de csak jövő
szerdán. Azt még biztos meg tudom várni, válaszolom, aztán másnap hívom, hogy
mi van a vízzel. Szerinte ez még korai, lehet, hogy nem is magzatvíz, azt
tanácsolja, hogy viselkedjek úgy, kívül és belül is, hogy még ez nem az –
tegyem a dolgom, mintha éppen nem szülnék. Jó, mondom, és megfőzöm az ebédet,
kimegyünk a fiúkkal, lebeszélek egy találkozót délutánra, hogy azért ne legyek
teljesen egyedül. Peti meg nekifog a saját „szüléselőttmecsinálni” listáján
azon pontoknak, amik még elintézhetők.
Négykor megyünk fagyizni a Klapka-térre, a legcsinibb kánikulás
kismamaruhámban, valami esemény van, millió emberrel találkozunk. Van, akinek
jól esik az ölelése, van, akit észre sem veszek. A figyelmem egyre fordul
befelé. Hatkor hívom Petit, hogy most már jöjjön haza, mert nem nagyon bírom a
fájások közben tolni a babakocsit. Hívom Aput is, hogy visszük hozzájuk a
fiúkat – mire egyet megcsörren a telefonja, látom, hogy ott áll mellettem, a
fiúk meg Bodrit kergetik. Hihetetlen, mint a mesében. Éppen ERRE sétált, éppen
MOST.
Elvisszük a fiúkat, kb. fél8ra érünk haza. Ahogy becsukjuk
magunk mögött az ajtót, elkap a boldogság – végre kettesben, idejét sem tudom
megmondani, mikor volt utoljára ilyen. A buli kezdődik! Tényleg, mintha egy
randi-esténk lenne. Zsombi születése óta talán ez vésődött be a legerősebben: a
legjobb, amit tehetünk, hogy mindent megteszünk azért, hogy nagyon jól érezzük
magunkat. Gyertyát gyújtunk, imádkozunk, iszunk egy pohár bort, betesszük a
kedvenc sorozatunkat. Peti elkap, átölel és azt mondja, ez most olyan lesz,
mint egy igazi tangó! Akkor még nem tudta, milyen igazat beszél.
A bábával megbeszéljük, hogy mi a helyzet, ő akkor gyorsan
alszik, és ha kell, indul, a dúla helyett hív maga mellé valakit. Letesszük. Megy
előre az időtlen idő. Zuhanyzok, énekelek, megint zuhanyzok. Elég erősen fáj,
de nem tudok visszaemlékezni, hogy „legutóbb” melyik fázisban fájt ennyire. Az
áldott hormonok, amelyek kitörlik a fájdalom emlékét! Próbálom írni a fájások
idejét és időtatamát, nincs benne rendszer. Még nincs. Akkor még nem tudtam,
hogy nem is lesz. Mint egy igazi tangó – első ránézésre ritmustalan, közben
pedig lüktet, mint az élet maga.
Kilenc után valamivel hívom megint a bábát, hogy szerintem
induljon el, mert nem akarok teljesen egyedül maradni. Illetve van egy ilyen
nagyon belső képem, hogy egyedül fogok, hogy ez egy ilyen szülésnek van
megírva, de próbálkozom kapaszkodni és mindent megtenni azért, hogy ne így
legyen. Azt kérdezi, mi is van velem. Az igazi bajom az, hogy még úgy érzem,
túl korán van. Hogy nem vagyok erre felkészülve. Onnantól fogva, hogy ezt a
babát egy évvel későbbre terveztük, hogy a szülést két héttel későbbre vártuk,
de ha már mindenképp ma lesz, akkor se mostazonnal, legalább hajnalig várhatna.
Petit hívom, hogy beszélgessen velem erről, és felrémlik, hogy a szülés
folyamatában van egy pont, ahol a félelmek bekapcsolnak. Akkor ez lehet az,
gondolom, odabújok Petihez, aztán megyek tovább zuhanyozni. (Csak épp arra
emlékeztem rosszul, hogy ez már a nyolc centis kapu. Akkor még mit sem
sejtettem arról, hogy alig több mint egy óra múlva már a kezemben is tartom a
kisbabámat…).
Az már egészen ismerős, hogy nem bírok ülni vagy feküdni egy
percet sem. Most a zuhanyból sem igazán esik jól kijönni, azért néha
megpróbálom. Hallok valamit abból, hogy valaki bekopog (a szomszéd volt, hogy áztatjuk
el őket. Méghogy mi…), látom fél szemmel, hogy Peti a földön ül és pakolgatja a
játékokat a gyerekszobában (pont most jut eszébe legózni…), aztán megint
visszamegyek a forró víz alá.
És akkor egyszer csak hopp, mintha a kis táncos odabent
elrugaszkodna egy határozott mozdulattal – belém nyilall a fájdalom,
négykézlábra ereszkedem a fürdőszobaszőnyegen. Ez vitathatatlanul egy
tolófájás, nem is akármilyen. Peti hívja a bábát, bekiabálom, hogy most aztán
tényleg gyere, mert tolófájásom van, és onnantól egyszerre vagyok nagyon mélyen
legbelül és nagyon éles figyelemmel a kapitány szerepében. Ki kell jutnom innen,
mert a fürdőszobában nem férnek hozzám – mondom magamnak és kimegyek a
kanapéig. Közben a kezemmel érzem, hogy már ott van a feje egészen közel ahhoz,
hogy kibújjon. Petinek diktálom, hogy mit hozzon és honnan – vatta, olaj,
törölköző. Mint egy jól megszervezett kommunikációs helyzetgyakorlatban,
igyekszem tűpontos instrukciót adni a dolgok hollétéről (fürdőszoba, alsó fiók,
jobbra) – mosolygok magamon, közben megyek szép csöndben még még még befelé.
Érzem, gyönyörűen és pontosan, hogy hogyan halad a baba
kifelé, mondom azért neki is, hogy lassan jöjjön. Boldizsár! – kiáltom, mert
nyolc óra tájban ott tartottunk a névkeresésnél, hogy a Boldizsár is milyen jó
név lehetne. Akkor még nem tudtam. Hogy mire a zuhanyból visszatérek, az
édesapja már Mátyásként fogja a karjaiban. De mára már tudom. A mi családunkban
az apjuk nevezi el a gyerekeket.
22.22-kor, hat perccel a nekirugaszkodás után már kint is
van a gyönyörű harmadik fiunk. Persze akkor még nem gyönyörű, de cserébe véres
és magzatmázas, pici kedves hangon felsír – betakarjuk, és felmegyek vele a
kanapéra. És hogy eufória van-e? Nem, nem az van. Döbbent csend talán, és
óriási harmónia. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát tettem volna. Mert azt
tettem. A világ. Legtermészetesebb.
A tangóban vezető és követő van. A vezető választ – cabeceo,
így hívják. A szemével keres, ránéz a választottjára, és a követő egy enyhe
igen jelzéssel válaszol, ami talán mintha csak annyi lenne, hogy megtartja a
szemkontaktust, hogy nem mond nemet. És akkor a vezető egy határozott lépéssel
elindul, odalépdel hozzá, s már táncolnak is. (A követő áll és megvárja, legalábbis én így tudom. Ez most fontos)
Matyi valahogy így érkezett. Választott, és jött. Határozott
lépésekkel táncol, igazi vezető. Olyan, akit jó követni. Aki tiszteletet
parancsol, járja a saját útját, és cserébe a végtelen kedvességével ölel át.
Néha zavarban érzem magam, mert a testvéreit még a fogantatásuk előtt olyan
nagy szeretettel hívogattuk, ő pedig meglepetésként érkezett, hogy szóhoz is
alig jutottam. De aztán eszembe jut, hogy a tangó egy ölelés, és a jó vezetőt
óriási élvezet követni.
Édes Mátyás, nagyon jó, hogy minket választottál.
Megtanítasz sok mindenre, már most tudom. A konfortzónámból kilépni, félelmek
helyett a belső erőt észrevenni, spontán élvezettel táncolni, elhagyni sok-sok
magammal cipelt vélekedést gyengeségeimről, muszáj-szerepeimről.
Három fiú anyjának lenni, ennyi férfi között élni minden
nap, ennyi kérdésre válaszolni, ennyi éhes szájat megetetni, ennyi szív
szeretetét befogadni, és még sorolhatnám…
És most ide egy tangó-zene kéne nagyon (Piazzolla Libertangója például, de arról jó videót nem találtam),
de nem tehetek róla, az utóbbi napokban ennek a dalnak az egyik sora, ami leginkább kifejezi, hogy hogy van ez...
"Apa, taníts meg nagyvadat elejteni"
