Keresés ebben a blogban

2020. október 28., szerda

Tangó

Mátyás Boldizsár születéstörténete

Pár nappal korábban még elmentünk a fiúkkal a könyvtárba, felfrissíteni a készletet. Ágival futottunk ott össze – „még túl sok minden van a szülésig megcsinálni – listámon, szükségem lenne még legalább egy hétre” – mondtam. Mint mindenki másnak is. Nem tudtam tippelni, hogy mennyi időm van még, a papírforma szerint akár két hét, mégis már hetek óta úgy éltem a napokat, hogy nem tudom, mennyi van még belőlük.

Akárcsak Zsombinál, hajnalban elkezdett folyni a magzatvizem. Nem loccsanóan, de azért jelentőségteljesen. A dúlám Horvátországban nyaral, felhívom, „vagy megvársz engem, vagy nem” – mondja, az ő lebegő szellős létformájában. Tudtam, hogy nem fogom.

A bábámmal arról egyeztettünk az elmúlt napokban, hogy van egy kellék, amit nem tudok beszerezni. Ő tud hozni, mondja, de csak jövő szerdán. Azt még biztos meg tudom várni, válaszolom, aztán másnap hívom, hogy mi van a vízzel. Szerinte ez még korai, lehet, hogy nem is magzatvíz, azt tanácsolja, hogy viselkedjek úgy, kívül és belül is, hogy még ez nem az – tegyem a dolgom, mintha éppen nem szülnék. Jó, mondom, és megfőzöm az ebédet, kimegyünk a fiúkkal, lebeszélek egy találkozót délutánra, hogy azért ne legyek teljesen egyedül. Peti meg nekifog a saját „szüléselőttmecsinálni” listáján azon pontoknak, amik még elintézhetők.
Négykor megyünk fagyizni a Klapka-térre, a legcsinibb kánikulás kismamaruhámban, valami esemény van, millió emberrel találkozunk. Van, akinek jól esik az ölelése, van, akit észre sem veszek. A figyelmem egyre fordul befelé. Hatkor hívom Petit, hogy most már jöjjön haza, mert nem nagyon bírom a fájások közben tolni a babakocsit. Hívom Aput is, hogy visszük hozzájuk a fiúkat – mire egyet megcsörren a telefonja, látom, hogy ott áll mellettem, a fiúk meg Bodrit kergetik. Hihetetlen, mint a mesében. Éppen ERRE sétált, éppen MOST.

Elvisszük a fiúkat, kb. fél8ra érünk haza. Ahogy becsukjuk magunk mögött az ajtót, elkap a boldogság – végre kettesben, idejét sem tudom megmondani, mikor volt utoljára ilyen. A buli kezdődik! Tényleg, mintha egy randi-esténk lenne. Zsombi születése óta talán ez vésődött be a legerősebben: a legjobb, amit tehetünk, hogy mindent megteszünk azért, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Gyertyát gyújtunk, imádkozunk, iszunk egy pohár bort, betesszük a kedvenc sorozatunkat. Peti elkap, átölel és azt mondja, ez most olyan lesz, mint egy igazi tangó! Akkor még nem tudta, milyen igazat beszél.

A bábával megbeszéljük, hogy mi a helyzet, ő akkor gyorsan alszik, és ha kell, indul, a dúla helyett hív maga mellé valakit. Letesszük. Megy előre az időtlen idő. Zuhanyzok, énekelek, megint zuhanyzok. Elég erősen fáj, de nem tudok visszaemlékezni, hogy „legutóbb” melyik fázisban fájt ennyire. Az áldott hormonok, amelyek kitörlik a fájdalom emlékét! Próbálom írni a fájások idejét és időtatamát, nincs benne rendszer. Még nincs. Akkor még nem tudtam, hogy nem is lesz. Mint egy igazi tangó – első ránézésre ritmustalan, közben pedig lüktet, mint az élet maga.

Kilenc után valamivel hívom megint a bábát, hogy szerintem induljon el, mert nem akarok teljesen egyedül maradni. Illetve van egy ilyen nagyon belső képem, hogy egyedül fogok, hogy ez egy ilyen szülésnek van megírva, de próbálkozom kapaszkodni és mindent megtenni azért, hogy ne így legyen. Azt kérdezi, mi is van velem. Az igazi bajom az, hogy még úgy érzem, túl korán van. Hogy nem vagyok erre felkészülve. Onnantól fogva, hogy ezt a babát egy évvel későbbre terveztük, hogy a szülést két héttel későbbre vártuk, de ha már mindenképp ma lesz, akkor se mostazonnal, legalább hajnalig várhatna. Petit hívom, hogy beszélgessen velem erről, és felrémlik, hogy a szülés folyamatában van egy pont, ahol a félelmek bekapcsolnak. Akkor ez lehet az, gondolom, odabújok Petihez, aztán megyek tovább zuhanyozni. (Csak épp arra emlékeztem rosszul, hogy ez már a nyolc centis kapu. Akkor még mit sem sejtettem arról, hogy alig több mint egy óra múlva már a kezemben is tartom a kisbabámat…).

Az már egészen ismerős, hogy nem bírok ülni vagy feküdni egy percet sem. Most a zuhanyból sem igazán esik jól kijönni, azért néha megpróbálom. Hallok valamit abból, hogy valaki bekopog (a szomszéd volt, hogy áztatjuk el őket. Méghogy mi…), látom fél szemmel, hogy Peti a földön ül és pakolgatja a játékokat a gyerekszobában (pont most jut eszébe legózni…), aztán megint visszamegyek a forró víz alá.

És akkor egyszer csak hopp, mintha a kis táncos odabent elrugaszkodna egy határozott mozdulattal – belém nyilall a fájdalom, négykézlábra ereszkedem a fürdőszobaszőnyegen. Ez vitathatatlanul egy tolófájás, nem is akármilyen. Peti hívja a bábát, bekiabálom, hogy most aztán tényleg gyere, mert tolófájásom van, és onnantól egyszerre vagyok nagyon mélyen legbelül és nagyon éles figyelemmel a kapitány szerepében. Ki kell jutnom innen, mert a fürdőszobában nem férnek hozzám – mondom magamnak és kimegyek a kanapéig. Közben a kezemmel érzem, hogy már ott van a feje egészen közel ahhoz, hogy kibújjon. Petinek diktálom, hogy mit hozzon és honnan – vatta, olaj, törölköző. Mint egy jól megszervezett kommunikációs helyzetgyakorlatban, igyekszem tűpontos instrukciót adni a dolgok hollétéről (fürdőszoba, alsó fiók, jobbra) – mosolygok magamon, közben megyek szép csöndben még még még befelé.

Érzem, gyönyörűen és pontosan, hogy hogyan halad a baba kifelé, mondom azért neki is, hogy lassan jöjjön. Boldizsár! – kiáltom, mert nyolc óra tájban ott tartottunk a névkeresésnél, hogy a Boldizsár is milyen jó név lehetne. Akkor még nem tudtam. Hogy mire a zuhanyból visszatérek, az édesapja már Mátyásként fogja a karjaiban. De mára már tudom. A mi családunkban az apjuk nevezi el a gyerekeket.

22.22-kor, hat perccel a nekirugaszkodás után már kint is van a gyönyörű harmadik fiunk. Persze akkor még nem gyönyörű, de cserébe véres és magzatmázas, pici kedves hangon felsír – betakarjuk, és felmegyek vele a kanapéra. És hogy eufória van-e? Nem, nem az van. Döbbent csend talán, és óriási harmónia. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát tettem volna. Mert azt tettem. A világ. Legtermészetesebb.

A tangóban vezető és követő van. A vezető választ – cabeceo, így hívják. A szemével keres, ránéz a választottjára, és a követő egy enyhe igen jelzéssel válaszol, ami talán mintha csak annyi lenne, hogy megtartja a szemkontaktust, hogy nem mond nemet. És akkor a vezető egy határozott lépéssel elindul, odalépdel hozzá, s már táncolnak is. (A követő áll és megvárja, legalábbis én így tudom. Ez most fontos)

Matyi valahogy így érkezett. Választott, és jött. Határozott lépésekkel táncol, igazi vezető. Olyan, akit jó követni. Aki tiszteletet parancsol, járja a saját útját, és cserébe a végtelen kedvességével ölel át. Néha zavarban érzem magam, mert a testvéreit még a fogantatásuk előtt olyan nagy szeretettel hívogattuk, ő pedig meglepetésként érkezett, hogy szóhoz is alig jutottam. De aztán eszembe jut, hogy a tangó egy ölelés, és a jó vezetőt óriási élvezet követni.

Édes Mátyás, nagyon jó, hogy minket választottál. Megtanítasz sok mindenre, már most tudom. A konfortzónámból kilépni, félelmek helyett a belső erőt észrevenni, spontán élvezettel táncolni, elhagyni sok-sok magammal cipelt vélekedést gyengeségeimről, muszáj-szerepeimről.

Három fiú anyjának lenni, ennyi férfi között élni minden nap, ennyi kérdésre válaszolni, ennyi éhes szájat megetetni, ennyi szív szeretetét befogadni, és még sorolhatnám…




És most ide egy tangó-zene kéne nagyon (Piazzolla Libertangója például, de arról jó videót nem találtam), 

de nem tehetek róla, az utóbbi napokban ennek a dalnak az egyik sora, ami leginkább kifejezi, hogy hogy van ez...

"Apa, taníts meg nagyvadat elejteni"


2020. október 5., hétfő

A nyelvi fejlődés csodálatosságáról

 Ennek a posztnak az is lehetne a címe, hogy A Legcukibb Kor, mert sokáig azt gondoltam ugyan, hogy a másfél éves gyerekek a legimádnivalóbbak (már tud járni és kommunikál DE még nem lépett be a dackorszakba), de ahogyan mostanában hallom Zsobink nyelvi bravúrjait, elkezdtem gondolkodni, hogy mégis a beszédfejlődés ezen korszaka a legaranyosabb. 

Merthogy. 

1. Mindent utánoz, a legbonyolultabb szófordulatokat is, és azonnal megtanulja őket nem csak használni, hanem teljesen korrekt módon ragozni és mondatba foglalni is. Beleértve ide az oviból hazacsöpögtetett gyerekbeszédes csúfolódós témákat ("Ugye, Apa, én nem vadok tyutya kaki?!") és a felnőttektől sajnos az utóbbi nehéz időkben (gyermekágy plusz bárányhimlő kombó, illetve a várandósságom utolsó nehéz, valóban terhes, ideges és türelmetlen napjai) kifülelt tényleg csúnya kifejezéseket is. 

A sztori a következő. Szaladgál a nappaliban egy zsírkrétával, sokszor megbeszéltük már, hogy csak a papírra szabad rajzolni, tudja is jól, de mégis, elszalad az asztal mellett és odafirkál, majd visszakiabál huncutul, hogy "Oda fijtáltam!" Mondom neki válaszul azért félig vicces hangsúllyal, hogy "Ne fikálgass mindenhova, Zsombi, rácsapok a kezedre, ha rosszalkodsz!" (persze nem csapok rá). Erre beszalad a gyerekszobába, onnan jelentőségteljesen kicsapja az ajtót, kinéz összeráncolt szemöldökkel és azt mondja: "A tujva éjetbe! Nem rácsapsz a kezemre!

Hát igen, meg is igértem magamnak pár napja, hogy a manók füléről és cicák farkáról fogok kitalálni válogatott cifraságokat arra az esetre, ha ezentúl mérges leszek és bízva bízom benne, hogy az ugyanolyan hamar rájuk ragad majd, mint a tujvaéjet. Meacupla. 


2. Nagyon sok mindent el tud mondani, de ami nem jut épp eszébe, azt gyönyörűen körbe tudja írjni. Például. Teafőzés közben történt a következő, amíg vártunk rá, hogy a víz felforrjon.  

"Papának van nagyon csípős növénye. Azt meg főzi. Meg issza, attól gyógyul." A csalánra gondolt, csak nem jutott eszébe. Aztán még azt is elmesélte, hogy hogyan szokták a papával a kertben lenyissznyasszolni. 


3. Megtanul pozitív szófordulatokat is, és nagyon szépen, nagyon pontosan alkalmazza őket.

Például, ma délután készülődtünk alváshoz, ez mindig necces folyamat a két kis pelenkással, mert amíg a nagyobbat átöltöztetem és tisztába teszem, a kicsit tuti le kell rakni, amit kétségbeesett és nagyon hangos, sürgető sírással viszonoz, tehát vagy ide-oda szaladgálok, vagy pár percre hagyom sírva, nem tudok jobbat (a hordozás nem jó, mert ha elöl hordozom, nem tudok lehajolva öltöztetni). Most is, hogy időt nyerjek a kicsinek, mondom Zsombinak, hogy rakodja el a földről a legókat. Mire visszaérek, látom ám, hogy a felépített legóházban lévő két ágyikóba lefektette a lakókat és a következőt mondja: 

"Látod? Ő is alud. Vigyáz rá a Jóisten."


4. És végezetül. Megtanul fejből verseket és meséket. Ezt annyira vártam már!





2020. szeptember 26., szombat

A négyéves bölcselkedései ruházkodási kérdések kapcsán

Mostanában sokszor eszembe jutott, hogy azt mondják, hogy felnőttként kb. a négyéves korunk körül történt dolgokra emlékszünk vissza mint legkorábbi emlékeinkre. Szóval Pedritóval kapcsolatban már érvényes, hogy igazán nagy a tét, mert amik mostanában történnek, azokra örökké emlékezni fog. 

Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy még annál is nagyobb, mint gondoltam.  


"Emlékszem arra, anya, amikor még engem is szoptattál. Itt ültünk nagyon sokszor a kanapén. És olyan szegényes ruhában voltál..." (bölcs pofit vág)

Nna ekkor határoztam el, hogy mostantól inkább a rég-nem-látott és sose-lesz-már-alkalmam-fölvenni kategóriába tartozó esélyi ruháimat fogom itthonra hordani. Hiszen úgyis csak szomorkodnak a szekrényben. Sőt. A szatén anyagról még a büfiket is sokkal könnyebb letörölgetni, hiszen az a hülye pamut mind beissza! 

Igaz is. Aki három fiú anyja, az legyen nap mint nap királynő. 


Egy másik alakommal meg. 

"Már lelapult a hasad, anya! Jobb is, mert néha már amikor nagy volt a pocakod, azt hittem, hogy a ruhák szét fognak szakadni rajta..."

Hát ami igaz, az igaz, de azért szólhattál volna, fiam... Hogy is néztem volna ki egy köldök-tájon kettéhasadt pólóban sétálgatva a klapka-téren...

Harmadik

 Megérkezett Mátyás. A legkisebb királyfi. 

Mátyás, a Jégtörő. Vagy, ha a születését nézzük, azt is mondhatnám, Mátyás, a Tűzgolyó. 

"A harmadik gyerek, az olyan, mint a JézusKrisztus. Nem kérdez, csak jön." - mondta Anita, a dúlám egyszer (öt gyerek anyukája). Így is van. Nem kérdezett. JÖTT. 

Mátyás. Isten ajándéka. Lásd eggyel feljebb. 

Mátyás, az Igazságos. Ez majd még később kiderül. De az már sejthető most is, hogy elég jófej, mert az érkezésekor hozzott a tesóinak egy óriási kukásautót. 

Teljes nevén Mátyás Boldizsár. Erről részletesen később. 

Szentimentális és naturalisztikus, hosszú és részletes születéstörténet szintén később várható. Most éppen hogy csak a túlélésre törekedünk az itt-és-mostban éljük a mindennapjainkat.

Addig is legyen elég Zsombi összefoglalója: Kicsi. Baba. Meg. Szüjetett. Ő. Onnan (mutat a pocakomra). Ki. Ugjott! (ő onnan kiugrott). 

Valahogy így. Azóta is itt van velünk a maga édesbaba módján, csendes és figyelmes, hangos és ellentmondást nem tűrő, türelmes és alkalmazkodó. Az illata pedig egyszerűen ellenállhatatlan. Aki nem hiszi, járjon utána!

2020. augusztus 10., hétfő

Nagyon röviden a mostanában meglépett fejlődési szintekről

 A Nagyobbik:

- Anya, én most már igazi nagyfiú vagyok, úgyhogy reggelente egyedül fogok felöltözni ÚGY, hogy a ruhámat is én választom ki a szekrényből! Csak mutasd meg, hogy mi hol van...


Woww. 

Mindemellett 4 napot volt távol Csak Apával Guszonán, ahol komoly nagy munkálatokat végeztek el, és ilyen sokat még nem volt külön (tőlem), és minden, de minden gördülékenyen ment (egy valahol elveszett fürdőnadrágot és n-1 bepakolt tisztán hazahozott bugyit, meg egy teljesen érintetlenül maradt fogkefét  leszámítva). 


A Kisebbik: 

- Ami eeevitte összes csitututu Dudujára (Ambrus elvitte az összes kisfonatot Guszonára). Én ettő szomorú lettem. 


Egyemaszivét szomorú lett. Érzelmeket nevez a nevén. Egész mondatokban kommunikál. Énüzeneteket. 

Egyébként meg ő is mindig Dudujára akar menni, vannak napok, hogy már egy délelőtt alatt is háromszor nekiindul, bepakol a hátizsákjába, felveszi a szandál-napszemüveg-szalmakalap kombót és megy. Rendíthetetlenül. 

- Zsombikám, de mit szeretnél olyan nagyon most azonnal Guszonán csinálni? Kint játszani az udvaron? 

- Nem! Nagyival lenni! 

2020. július 16., csütörtök

Kétéves

Mivel tudja megajándékozni az Anyukáját a Kétéves, beszédfejlődésben éppen megindult gyermek?
Rám néz, a leggyönyörűbb bájos tekintetével és azt mondja:
- Anya! ÉdesAnya!



És az apukáját? Amikor hazaér, Apaapaapa kiáltásokkal szalad elé, majd azt skandálja, hogy:
- BábenMünnyen! BábenMünnyen! (Bayern München)



Bónusztrekk a szociológus Anyának:
A szülinapja délelőttjén levesz egy könyvet a polcról "Naaagy Könyv!" felkiáltással, szakértő módon olvasgatni kezdi, amelyről kiderül, hogy nem más, mint A társadalmi rétegződés komponensei.
Cöcc, mit nekem böngészők!

Isten Éltessen, Édes KicsiNagy Zsombi,
részletes beszámoló az éppen-mit-tud témáról később.

2020. július 13., hétfő

A legkisebb Tesó

Ahogy egyre nő a pocakom, mindennapos téma a kistesó/kicsi baba emlegetése a fiúk által is, vagy azért, mert "nem tudok ideülni az öledbe, mert a kistesó a pocakodban lelök innen" vagy azért, mert "nem anya vesz ki a kádból, mert ott van a pocakjában a kicsi baba", vagy azért, mert Apa kezdeményezésére kollektív esti pocakpuszilgatásban van részem. 

Ma este Pedrito magától állt elő a farbával. Illetve azt, hogy nagyon szeret, jobban, mint a Földbolygót, szokta mondani egyébként is, általában onnan tudom, hogy fáradt, hogy elkezdi mondogatni lassuló hangon, hogy "nagyon szeretlek, Anya" (muhaha, estére azért általában elcsitulnak az egyébként egész napos fenyegetések és butavagyanyázások). 
Ma (mégis) én vettem ki a kádból, letettem az ágyra, odafeküdtem mellé. 

- Anya, nagyon szeretlek, és a kistesót is!
- Én is téged, drágám. 
- Legszívesebben tudod, mit csinálnék? Vágnék egy ajtót és bemennék oda hozzá. 
- Nahát!
- Vagy tudod mit? Bemásznék a köldöködön mint egy csövön, hogy beszéljek vele!
- És mit mondanál neki? 
- Hát azt, hogy szeretlek! Meg azt is, hogy biztonságban vaaaagy, itt vagy Anya hasában, és amikor majd megszületsz, találkozhatsz Anyukáddal, Apukáddal, a Nagytesóddal és a Kistesóddal is!

Tiszta pszichodráma. Mondtam is neki, hogy ezt már most is elmondhatja. És el is mondta. Aztán még érdeklődött róla, hogy van-e neki ott bent elég levegője és konstatálta, hogy biztos már nagyon melege lehet, így nemsokára ki is fog bújni. 

Úgy bizony. Nemsokára. 
És azok számára, akik érdeklődnének egyébként, hogy tudjuk-e már a nemét, üzenjük, hogy Dr. Pedrito egy korábbi vizsgálat alkalmával ezt is megpróbálta kideríteni, de nem tudjuk, mert "sajnos nem lehet látni, hogy milyen a haja".