Például, Anyáék végre megtanulták, hogy éjszaka nem szoktam fázni, ellenben a takaró eléggé idegesít, ezért ki szoktam gurulni alóla, szóval végre nem takargatnak be folyton.
Viszont, ha már nem vagyok betakarva, azért arra nagyon ügyelek, hogy a lábam biztonságban legyen. Ezt úgy kell érteni, hogy mindig, minden részét takarja a lábamnak ruha.
Van néhány olyan pizsamám, amelyek elég lazák, na nem, legyünk őszinték, óriási nagyon bővek rám (Apa mindig úgy szokta rám adni, hogy a bodyt teszi kívülre, hogy legyen, ami megtartja rajtam a nadrágot, és ne veszítsem el, mondják is, hogy már lassan utolérem CsabiBácsit, akinek még a pizsamáján is húzentrógli volt).
Szóval ezek a tehénen a gatya típusú pizsik (Anya azért ragaszkodik hozzájuk, mert állítólag biopamutból készültek, hát oda ne rohanjak) gyakran felcsúsznak a lábam szárán. Főleg, amikor nincs rendesen betűrve az alsó részük a zokniba (ez a megoldás is Apa-fejlesztmény, nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok érte). Szóval kicsúszik a gatyaszár a zokniból, és akkor, az én lábam SZABADON van! Sérülékenyen és fázékonyan, ott lóg ki a lyukon. Hát ez annyira idegesítő, hogy néha még fel is ébredek miatta, és akkor mutogathatom nekik félálomban a lábszáramat, mert persze nem tudják, hogy mi bajom. Tudjátok ti is, milyen az, ugye? Amikor az embernek védtelen a vádlija. Na. Nagyon rossz.
De mintha még ez nem lenne elég. Mostanában olyan nadrágokkal rukkolt elő Anya, amiknek LE SEM ÉR a lábszára a bokámig. Hallatlan! És akkor ülök az etetőszékben vagy a földön játszogatva és a szegény bőröm meg hozzáér a hideg műanyaghoz meg a parkettához. Felfoghatatlanul idegesítő!
Szólok is majd a Nagyinak, hogy mindig ő öltöztessen, mert nála rendes hosszúszárú tyelpákik vannak raktáron.
De azért nem csak nyűgök vannak a napjaimban.
Képzeljétek, már gyalog járunk sétálni, Apával meg Anyával is, csak úgy lazán kézenfogva ballagunk a parkba hennnnnntázni, meg madarakat lesni, vagy a Klapka térre fagyizni meg székeket tologatni. Ezeket a sétákat nagyon szeretem, meg amikor Apával fogócskázunk hazafelé.
Jaj meg még a PalyaBea nénivel is találkoztunk, aki a kedvenc dalaimat énekli, táncoltunk is egy jót, pedig nagyon hideg volt, meg meg is akart ölelgetni engem ez a Bea, hálából, hogy az összes dalt tudom, amit írt, de mondtam neki, hogy csak lassan ám a testtel, főleg, amikor este van... Megértő volt, ez is szimpi.
Meg még Bécsben is voltunk, de ezt majd máskor mesélem el, most vár a Süni meg a Maci. Jóéjt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése