Még nem tudott beszélni szinte semmit, de összetette a kezét és mondta, hogy ámen evés előtt. Soha nem mondtuk neki, hogy ejnyebejnye, márpedig imádkozni kell. Azt sem magyaráztuk, hogy miért csináljuk, és mégis csatlakozott hozzá.
Ugyanígy van az elköszönéssel, a dolgok és emberek elbúcsúztatásával, az esések és koppanások okának megkeresésével és a "felelős" tárgyak megdádázásával.
És a legszebb mindegyik közül az esti rituálé. Nem fogom most részletezni, hogy pontosan mi zajlik és mit mi után csinálunk, egyrészt, mert ez nagyon intim és hadd maradjon meg a mi hármunké, másrészt nehogy valaki úgy olvassa, mint tuti receptet.
De egy nagy meglepetésemet elmondom.
Szoktam neki mesélni. Valami egyszerű mesét, de legtöbbször a napunkat.
Ami általában úgy végződik, hogy "... és most itt fekszünk, összebújva, és várjuk, hogy az álommanók megérkezzenek és jóillatú álomport hintsenek a szempillánkra, amitől elalszunk és békés, pihentető álmot álmodunk egészen reggelig." Később még, biztos, ami biztos, említést teszek az őrangyalokról, a Jóistenről és biztosítom a gyermeket, hogy mi ketten az édesapjával is itt fogunk szuszogni mellette, nincs mitől tartania (ha éberebb ekkor még, akkor néha felpattan, keresi apát :).
Ezt néhányszor ismételtem az elején, egyáltalán nem tudatosan, mondhatni nem jutott más az eszembe. Aztán egyszer csak, látom, hogy amikor már a mese végére érek, a félomban lévő Pedrito felnyúl a kezével és valami olyan szóró mozgást végez, mint amikor játék főzés közben sózza a levest. Aztán a szemhéjára mutogat.
Ja hogy igen, az álommanós részre emlékeztet. Hogy el ne felejtsem. Édesdrágám.
Azóta minden nap szórja.
Sőt. Amikor valakit napközben, játék közben elaltat a plüssálatok közül, ott is elmondja, hogy az álommanók jártak itt ("Mamóóó!").
Gyönyörű, ahogyan gyermeki elme fejlődik. Gyönyörű.
rajz: Agócs Írisz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése