Hiteles

Említettem már korábban, talán nem mondok újat azzal, hogy rettentő sok elvárásom van önmagam felé és nagyon rossz néven tudom venni, ha nem alakul minden úgy, ahogy az álom-anya képemben elképzeltem.
De. Már haladok az elég jó anya kifejezés valós értelmezése felé és ennek eredményeképp az önmagammal való elégedettség egészen jól tud alakulni.

Például azzal kapcsolatban, hogy a saját érzéseimet érdemes felvállalni és nem eltussolni a gyerekem előtt, már egészen biztos vagyok. Meg amúgy, hála a hormonoknak meg a saját lelki felépítésemnek, nem is nagyon sokáig bírnám titkolni.

Így tehát van néha olyan, hogy szomorú, mérges, csalódott, türelmetlen vagyok, megélem, kimondom, aztán megyünk tovább.

Pedrito meg reagál.

Van a klasszikus kérdés:
- Anya, mi a baj?
Becsapós, mert nem lehet rá jól válaszolni. Újra kérezi. Kétszázszor. Addigra már el is megy a kedvem tőle, hogy morci legyek.

Aztán van, amikor reagál, ez egészen új.
- Anya, nyugyoggá meg!
Ezt is elmondja soook-sokszor egymás után. Ez annyira imádnivalóan cuki, hogy a sírásból rögtön nevetésbe megyek át tőle.

Van, amikor nem engem nyugtat, hanem valamelyik plüssállatát, néha csak megüti a fülemet a következő mondat:
- Édes kincsem, nincsen semmi baj.
Vagy ezek variációi, például a "Semmi baaaj, Nyusziii, csak kimossuk a popódat". Imádom.

És van, amikor reflektál. Elmeséli. Döbbenetes. Mai szitu.
Nálunk volt délután Ercsi játszani, valamilyen apróság miatt nem bírtak dűlőre jutni, amiért előkerült a "Szomorú lettem" kifejezés (Ercsi oldaláról).
Erre Pedrito rám néz (a konyhában matattam épp) és rám is mutat.
- Anya is szomorú néha. Ő (mutat). Ő is szokott sírni is. Szokott.
- Igen, néha mindenki szomorú - válaszolja Ercsi. Nagyon hálás vagyok neki érte.

És olyan szép, olyan kerek ez így. Azt hiszem, ez a hiteles.