Amit kilenc hónap anyafórumozás után megtanultam magamról, a világról és az anyalélek működéséről

Extrém fáradtsággal küzdő vagy az idegkimerülés határán mozgó anyukáknak nem ajánlott poszt

 

Van egy világ. Ahol a cybertérben hömpölyög az anyatejillat, ahol a virtuális fürdőszobában csak öko tiszítószerek járják könnyed táncukat, ahol színesebbnél tarkább mosipelusokat fújdogál az őszi szél. Ahol falatkás ételeken bájosan cuppogó babák teszik színesebbé az éjszakázástól megfáradt nők életét. Ahol anyák milliói gyűltek össze az elmúlt évek során, hogy támogatást nyújtsanak egymásnak életük leggyönyörűbb és egyben leggyötrelmesebb időszakában.

Régebben voltak fórumok, most valának facebook-csoportok. Anyatámogatóak. Amelyek időnként harctérré alakulnak bizony, mivel – jól mondják a tapasztalt pszichológus kutatók – a gyermekeink nevelésével, gondozásával, a hozzájuk fűződő feltétlen szeretettel kapcsolatos attitűdjeink a lelkünknek/agykérgünknek (a nem kívánt rész törlendő, kinek-kinek vallási hovatartozása szerint) valóban a legmélyebb bugyraiban gyökereznek, és amikor valaki ezen hiteinkben akar minket megingatni, kérdőre vonni, neadjisten támadni, hát a humornak a legkisebb morzsáját is nélkülözve, vérre menő háborúba tudunk bocsátkozni. A gyermekünkért. Ki másért.

Szóval vannak ezek a csoportok. Ahol áramlik a tudás, özönlik a csí, megy a dumcsi. És rengeteg információ elérhető, amelyet amúgy minden nőnek érdemes lenne a szülésre készülve magához vennie, és akkor nem vagy alig lennének szoptatásért küzdő anyák, s nem tudnának minket törékeny állapotunkban szanaszét szekálni a családi és idegen nagyokosok.

Kilenc hónapja olvasom és figyelem ezeknek a működését. Rengeteg mindent tanultam innen, sokat tapasztaltam, és most ki fogom őket kapcsolni, mert elég volt. De még előtte összefoglalom a tutit, a lehető legnyersebb megfogalmazások segítségével.

1. A cici mindent megold. Amit nem, az majd elmúlik magától, illetve kinövi a gyerek, csak kitartás kell hozzá.
2. Az együttalvás is nagyon sok mindent megold. Csak nagyon megosztó, ezért érdemes a hálószobatitok kifejezést erre a témára is kiterjeszteni.
3. A hordozás is naaagyon sok mindent megold. Hála istennek, ma már kevésbé minősülnek ufónak a hordozó szülők, de ha igen, akkor abból érdemes brandet faragni magunknak.
4. Az az érv, hogy a hordozás és a mosható pelenkázás költséghatékony és gazdaságos, az esetek többségében csak egy lepkefing jelentőségű csalétek későbbiekben eltörpülő szempont, amelyet az ifjú apák meggyőzésére lehet használni, mivel a társadalomnak ebben a szegletében ugyanolyan, a fogyasztás és a vásárlás maximalizálására buzdító szellemiség kísért, mint a babaipar más részein. Sajnos csak extrém racionálisan gondolkodó, elveihez sziklaszilárdan ragaszkodó anyák maradnak meg a kevés-is-elég elven, a többeket elbódítják a gyönyörű színek és minták, valamint a többiek magamutogatása (szakértőknek és érintetteknek lásd még a sztriptíz néven zajló kommentjátékot).
5. Gyűlölöm és minden eszközzel irtanám a „hurci” kifejezést, amelyet a hordozásra igeként és a hordozóeszközökre főnévként használ ez a szubkultúra. Lealacsonyít, gagyivá tesz mindent, amit számomra magába foglal a kontinuum elv meg a kötődő nevelés.
6. A kimerült és tanácstalan anyák körében még sokkal magasabb a funkcionális analfabétizmus, mint a társadalom többi szegletében – a legtöbb esetben hiábavalóak mindenféle rögzített posztok, fájlokba összegyűjtött okosságok, ajánlott linkek és megszólaló szakértők. Ha fáj neki valami és azonnal kell a segítség, ötezredszer is fel fogja tenni azt a kérdést, amelyet a legalapvetőbb tudnivalók között négyezer-kilencszázkilencvenkilenc formában meg lehet találni.
7. Az előzőből kifolyólag: ezen csoportok adminisztrátorainak idegrendszerét a legnemesebb acélból faragta a Jóisten, hogy még az ilyen esetek napi szintű ismétlődése után is tudnak asszertíven, támogatóan és meleg elfogadással moderálni.
8. Anyák, mamák és kismamák extrém apró dolgokon képesek vagyunk nem csak kétségbeesni, hanem még tanácsot kérni is. Ami azért nem baj, mert más anyák meg ugyanúgy képesek erre rárezonálni. Vagy még annál is jobban túlparáztatni. Vagy egy legyintéssel megnyugtatni.
9. (a kilencedik pont törlésre került. A lényege, hogy ÉN, a blog szerzője, rendelkezem egy olyan vonással, hogy bármi kérdést elolvasok, millió kommentet lenne kedvem írni hozzá, mert kicsit túlteng bennem a segítő szándék. De nem teszem.)
10. Végezetül pedig: anyának lenni jó. Elég jó anyának lenni, nem tökéletesnek, hanem törékenynek, fáradékonynak, néha kétségbeesettnek, természetes dolog. Segítséget kérni pedig: a túlélésünk záloga.

Mindezekkel együtt jó szívvel ajánlom ezeket a csoportokat minden (leendő) anyukának, akinek az online működés nem idegen és szeretne többet tudni, mint amit a nőgyógyász és gyerekorvos elmondani hajlandó.

Ezt most nem túl részletesen

Az érzés.
Amikor a két és fél órás parttalan altatás után
VÉGRE alvó babával a hátadon
rád tör a visszatarthatalan hasmenés.

Megfizethetetlen.

White noises

Megismerkedtünk nemrég egy nagyon szimpi párral meg a négy hónapos babájukkal, akik kérdezték az altatás témát tárgyalva, hogy használjuk-e a white noises (fehér zajok) mobilalkalmazást, mert az övék anélkül nem is tudják, talán nem aludna el.

Ismerünk egy másik szintén szimpi házaspárt, akiknek a babája az esőcseppek-az-autótetőn mobilalkalmazás hangjára alszik el.

Nemrég olvastam róla, hogy kaphatóak anyaméh-hangot utánzó plüssállatok.
Meg olyan babakarkötő, amely folyamatosan figyeli a bébi légzését, szívhangját, vérnyomását meg még mittudomén, milyen biológiai folyamatait.
És még sok minden más kapható.

Már a várandósság alatt elértem ahhoz, hogy a kisgyerekes lét olyannyira törékeny és veszélyeztetett állapot, az ember meg annyira jól akarja csinálni, hogy minden, de minden hozzáállás és magatartás mögött hajlandó vagyok jó szándékot feltételezni, meg azt, hogy az ember kínjában megoldást keresve még akár ezt vagy azt is képes kipróbálni a gyermeke érdekében.
Ebből kifolyólag mindenki felé igyekszem megértéssel fordulni és nem ítélkezni, és még véletlenül sem gondolni, hogy a mi utunk a kizárólagosan elfogadható és jóra vezető út.

De pillanatnyilag azt gondolom, hogy inkább az én testem belső hangjaira találjon megnyugvást a magzat, mint a mobiltelefon sugárzására. Vagy elemre működő szőrös állatkák hangjaira.

Főképp, amióta végre eljtutottunk abba az időszakba, amit oly sok barátnőtől hallottam mesélni nagy sóhajtások közepette, hogy a szeparációs szorongás időszakát csak hordozással lehet túlélni, és ami oly jó tud lenni, hogy még akár a porszívózást vagy a főzést is el tudod végezni a békésen aluszkáló gyerekkel a hátadon. Jessz. Mi is itt tartunk.
Végre háton. Végre elalvósan.
És hogy azért a fehér zajok is kapjanak egy plusz pontot: délelőtti alvásidőben a legjobb barátunk a gőzelszívó.

Életem leggyorsabb kilométere

Elkezdtem (jaaaaj csak nagyon óvatosan mondom)...
Szóval elkezdtem futni megint.

Vannak, akik szent jótékonysági ügyekért futnak.
Vannak, akik azért, hogy lefogyjanak.
Vannak, akik azért, hogy összeszedjék magukat lelkileg.
Vagy felkészüljenek a maratonra.
Vagy megtapasztalják a saját határaik átlépésének élményét.

Vannak, akik kint futnak,
vannak, akik bent futnak.

Vannak, akik este
és vannak, akik nappal.

Vannak, akik zenére futnak.
Vannak, akik sorozatot néznek vagy könyvet olvasnak futás közben.
És van Forrest Gump. Mindenek felett.

Azon a napon hármasban indultunk el: Pedrito, Unokatesó és én.
A folyóparton elváltunk: én futólépésben jobbra, ők a babakocsival balra.
Aztán futottam kb másfél kilométert.
Azán megszólalt a telefon, körülbelül a hatodik percben, hogy derült égből villámcsapás vigasztalhatatlanul sír. Nem tudja semmivel megnyugtatni.
És akkor, visszafelé, a gyermekekért,
lefutottam életem leggyorsabb kilométerét.
Százszor jobb időt, mint gimiben.
Vagy mint a korábbi futások alatt bármikor.

Tanulság1: Soha-de-soha nem szabad búcsúzás nélkül lelépni csak úgy.
Tanulság2: Mindig több van benned, mint gondolnád. Tényleg!

Te csak várj, míg felkel majd a nap...

Pontos gyerek a mi Fiunk, mint a svájci óra.
Plusz-mínusz nyolc perc, nem több a különbség.
Ötkor kel.
Újra.
Minden nap.

Ő ki van aludva.
Ha legkésőbb 10-kor lefekszünk mi is, akkor nekünk is vannak esélyeink.
És akkor nagyon édes-mosolygósak a reggelek.

Onnan tudni, hogy a felébredés esete áll fenn (azon kívül, hogy ötöt mutat az óra),
hogy elkezd hangosan beszélni.
Van úgy, hogy rakkendról üzemmódban ugrabugrál (egyelőre még ülve) és nevetgél hangosan.
Odavagyunk érte. Már ha ki tudjuk nyitni a szemünket, hogy lássuk is.

És amikor időben elmentünk aludni előző nap, hogy reggel ismét együtt várjuk hosszan, nagyon hosszan a napfelkeltét, akkor egészen sok dolgot meg lehet csinálni, át lehet élni még addig, amíg Apa el nem indul dolgozni.
És ha minden ragyogóan és fényesen alakul, akkor reggel kilencre,
amikor még mások csak azon gondolkodnak, kérnek-e kávét a reggelijük mellé vagy sem,
már az ebéddel is el lehet készülni.
Persze ha éppen nem a szeparációs szorongás nyeri az aznap délelőtti meccset.

Azt hiszem, most kell beleírni a Babanaplóba, hogy volt egy olyan reggel valamikor október elején, hogy fél kilencig aludtunk.

Kezdődik!

Új korszak kezdődik. Persze minden nap. De most tényleg.
Pedrito tud kúszni. Ha akar. De csak, ha nagyon akar.
Ha kiteszünk elé motiváló játékokat jó nagy, de még motiváló távolságra, vagy én megyek tőle kellően messzire és hívogatom, akkor nem akar. Dehogy!
Amikor reggel felébred és keresztül akar közlekedni az ágyon, mint a villám, hogy felmásszon valamelyikőnk lassú tempóban ébredező testére, na akkor akar. Vagy amikor meglát egy stekkert. Vagy konnektort. Az ugye ugyanaz. Hallod, Papa? Érdekli, már most.
Vagy amikor este ő kezdeményezi az alvás előtti hancúrozást és az öltözködés bármely pontján hasra vágja magát és menekül, szintén az ágyon keresztül. Mint a villám.

A kúszás persze egy dolog. De amit ennél sokkal jobban szeret, az az, hogy fel tud állni. Belénk kapaszkodva, arra még nem jött rá, hogy bármi másba is lehet kapaszkodni (hihi).
Aztán, fejben, már járna is, szaladna, de a lábait pakolgatni még csak néha sikerül, egyébként az elégségesen biztonságos kapaszkodás foglalja le egyelőre - mérges is erre néha, hogy miért nem tud közben már lépni is.

Na és ami még ennél is döbbenetesebb.
Válaszol a kérdésekre.
Ücsörgött ma az állókában az összes játéka társaságában, amíg én jöttem-mentem-mostam-főztem, meg amit az imígyen rendelkezésemre álló tizenegy percben el tudtam képzelni.
Őt már egy ideje körüllengte AZ a bizonyos csönd. Amikor csak első villanásra örülsz, másodikra már tudod, hogy a gyermek éppen hogyúgymondjam kiművel valamit.
Egyszercsak elkezd kikiabálni, valami olyan hangzás kíséretében, amit evéskor szokott (hammmba! vagy valami ilyesmi).
Odanézek, látom, hogy nyújtogatja a nyelvét is, mutatva, hogy van rajta valami.
Odamegyek, kérdezem: Pedrito, mit ettél meg, mi van a szádban?
Mire ő, rám néz jelentőségteljesen és felemeli a Mazsola plüss sapkájának a zöld pamutbojtját.
Azt ette meg. Nem túl sok turkálás után kivettem a szájából egy közepesen hosszú szál zöld pamutot. Inkább ne nyelje le, olyan csiklandós :)

Rettentően büszke vagyok rá.
Mazsola meg kapott egy pár hónapos kiállítással együtt járó kényszerpihenőt.

Amit soha nem hittél volna...

Egy gyerek érkezése a feje tetejére állítja a család megszokott rendjét, megváltoztatja az életed, átalakítja a szokásaid, felülbírálja a szokásaid blablabla Tetszőlegesen lehetne folytatni ezt a giccses közhelyparádét. Folytatom is. Tovább után 5 olyan dolog (csak, hogy stílusosak legyünk), amiről azt gondoltam, hogy én aztán biztos sohasenem, oszt közbe...