Szül(et)ésre várva

Közeledik a Nagy Nap. Még csak Ő tudja, mikor lesz, de abban mi is biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb el fog érkezni. S most már inkább előbb. Ennek kapcsán egyre többször kell beszélnem róla (elmondani, miért nem tudok július végére semmit biztosra mondani, mert van egy vis maior, ami mindent felül írhat). Mi az az ennek? És mit takar a róla? Pont ez az: egyre bizonytalanabbul fogalmazom meg, mert nem találom rá a helyes kifejezést:
"A feleségem szülni fog" - a szó legszorosabb értelmében véve igaz, mégis olyan, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá.
"Szülni fogunk" - a többes szám mosolyt csal az arcokra, s bár nagyon fogadkoztam, hogy ezzel fogok azonosulni, nem sikerült. Minden jószándékom ellenére is: mégse vagyok én ebben egyenrangú szereplő.
"Meg fog születni a gyerekem" - ez az aktuális befutó, mert mégiscsak ő lesz a főszereplő.

S miközben mindez érlelődött bennem, hogy a szülésről, mint a gyermekem első nagy tettéről kezdjek el gondolkodni és beszélni, kaptam ezt a cikket Anitától. Ahol arról beszél az elismert szülész, hogy oda kell figyelnünk már arra is, milyen szavakkal beszélünk a szülésről és "kiemeli a az új szóhasználat fontosságát, ami nem a szülés irányítására, hanem a természetes folyamatok védelmére helyezi a hangsúlyt".

Hát így. Remélem, a lehető legtermészetesebb módon fogsz megszületni, Fiam. Mi azon leszünk!

Varró Dani - átiratok a szobatisztulás kezdetén

Szeretem a verseket. Sok verset tudok is. 

Sokat át is írtam már, amiket unalmasnak találtam. Meg gyerekdalokat. Néha össze-vissza keverem, és sokkal jobb lesz a vége, mint eredetileg a két egyszerű gyerekvers. 

Anya néha, amikor már megunja a klasszikusokat, előáll egy-két kortárs szerzeménnyel, amelyek között vannak viccesek is, például a Varró Dani bácsi Badar Madárhatározója. 

Nade abban van egy rész, ami kérem, a kakiról szól. Vagy hát arról is: 

"Szép madár a csuszka, 

kimondottan guszta. 

Rákakált a buszra, 

csúf madár a csuszka."

Nade. Nekem meg mindenki hóóóónapok óta arról papol már, hogy hova kell, meg hova nem kell kakilni. Szóval inkább kijavítottam Danibát is. 

"Szép madár a csurka, 

rákakált a buszra. 

A bilibe kell kakálni, 

azt mondta a nagyika."

hát nem jobb így? De. 

Piac

A piacot nagyon szeretem én. Van sok-sok gyümölcs meg zöööööldség, lehet nézelődni meg szaglászni (két illatot érzek meg AZONNAL: a lángost meg a kolbászt! bizonyám), és általában lángosevés a vége az ottani sétánknak. Vagy hogy veszünk rengetegsok epret, amiből Anya lekvárt főz, engem meg elvisz addig a Nagyihoz, hogy játszhassak egy jót.

Ma is voltunk végre. Cseresznyét indultunk venni, meg borsót, meg zöldbabot, mindegyiket nagyon szeretem, de aztán, képzeljétek, észrevettem, hogy már dinnye is van.
Anya azt mondta, sárgát ne vegyünk, mert nem szeretem, keressünk helyette pirosat. Neki is láttam azonnal körülnézni. Anya nem vette komolyan a küldetést, mert amint kimondtuk, hogy piros dinnyét keresünk, leállt zöldségeket vásárolni. Uborkát, paprikát, meg paradicsomot, meg mittudomén.
Én addig is, gondoltam, megyek a dolgomra. Útnak is indultam izibe, mire szembe jött egy öreg bácsi két nénivel (gondoltam, tud élni, két barátnője is van). Barátkozni akart velem biztosan, lehajolt és kérdezte, hogy ki vagyok én. A két néni közben azon hüledezett, hogy mit csinálok én itt egy szál egyedül a piac közepén.
Mondom a bácsinak, én vagyok a Pedrito. Kezet fogtunk, nagyon megörült, hogy megtudta a nevem és mondott még valamit arról, hogy nagyfiú legyek meg ilyenek.
Ebben a pillanatban odaszaladt hozzám anya is, akit persze a nénik jól letorkoltak, hogy mit enged el engem csak úgy egyedül. De a nénik, azt hiszem, nem tudják, milyen fontos lehet fincsi dinnyét keresni. Csak a bácsival sétálgattak meg kritizáltak mindenkit.
Aztán anya visszaráncigált a paprikák közé, de nem hagytam magam, körülnéztem a másik oldalon. Meg kérdeztem is tőle.
- Anya, (tudod) miért mentem el tőled messzire?
- Pedrito, miért mentél el tőlem?
- Azért, mert kerestem, hogy hol van a piros dinnye. És találtam is!

Na ez az egy biztos. Ha én kapok egy küldetést, akkor biztosan véghezviszem. Tartsatok ki ti is a céljaitok felé vezető úton!

Az oksági viszonyok megértéséről

Döbbenetes, hogy Pedritónál a beszéd beindulásához képest mennyire hamar beindult a "miért?"-korszak. Oké, nem panaszkodom, most még nem kell kozmikus léptékű összefüggéseket magyaráznom, vagy sejt szinten végbemenő folyamatokat ecsetelnem, de azért a miértek mennyisége nagyon gyakran eléri az egy nap elviselhető maximumot. Sőt.

Ami pedig még meglepőbb, hogy ő maga is el tud már magyráznni dolgokat, hogy mit miért csinál vagy nem csinál, például:
(alapszitu: hazaértünk játszótérről, előszobában cipőlevetés következne, ezt már maga is meg tudja csinálni, de most nem akarja)
"Nem ülök most le a föjdre, az nem jó nekem, hanem Anya ölébe ülök, mert kaki van a pelusomban és elkenődik"
vagy
"Azért vagyok ilyen sírós, Anya, mert ki akarok menni az útja motojozni"


De a mai. Az szerintem mindent visz.
Nagyitól jövünk kettesben hazafelé, búcsúzunk a kapuban.
Végre újra biciklivel indulunk neki, én felbátorodtam, Pedrito meg Apának köszönhetően újra kedvet kapott.

Nagyi mondja, hogy úgy félt minket így.
én visszakiabálok, hogy lasssan megyünk.
Pedrito: Miért lassan megyünk, Anya?
Én: Mert ott van a tesó a pocakomban, most azért megyünk lassan, mert óvatosnak kell lenni, nehogy valami történjen és ő megüsse magát.
P: Ha majd kibújik a Tesó, akkor megint gyoooorsan fogunk menni!


Úgy bizony.
Hát már alig várom!

Hiteles

Említettem már korábban, talán nem mondok újat azzal, hogy rettentő sok elvárásom van önmagam felé és nagyon rossz néven tudom venni, ha nem alakul minden úgy, ahogy az álom-anya képemben elképzeltem.
De. Már haladok az elég jó anya kifejezés valós értelmezése felé és ennek eredményeképp az önmagammal való elégedettség egészen jól tud alakulni.

Például azzal kapcsolatban, hogy a saját érzéseimet érdemes felvállalni és nem eltussolni a gyerekem előtt, már egészen biztos vagyok. Meg amúgy, hála a hormonoknak meg a saját lelki felépítésemnek, nem is nagyon sokáig bírnám titkolni.

Így tehát van néha olyan, hogy szomorú, mérges, csalódott, türelmetlen vagyok, megélem, kimondom, aztán megyünk tovább.

Pedrito meg reagál.

Van a klasszikus kérdés:
- Anya, mi a baj?
Becsapós, mert nem lehet rá jól válaszolni. Újra kérezi. Kétszázszor. Addigra már el is megy a kedvem tőle, hogy morci legyek.

Aztán van, amikor reagál, ez egészen új.
- Anya, nyugyoggá meg!
Ezt is elmondja soook-sokszor egymás után. Ez annyira imádnivalóan cuki, hogy a sírásból rögtön nevetésbe megyek át tőle.

Van, amikor nem engem nyugtat, hanem valamelyik plüssállatát, néha csak megüti a fülemet a következő mondat:
- Édes kincsem, nincsen semmi baj.
Vagy ezek variációi, például a "Semmi baaaj, Nyusziii, csak kimossuk a popódat". Imádom.

És van, amikor reflektál. Elmeséli. Döbbenetes. Mai szitu.
Nálunk volt délután Ercsi játszani, valamilyen apróság miatt nem bírtak dűlőre jutni, amiért előkerült a "Szomorú lettem" kifejezés (Ercsi oldaláról).
Erre Pedrito rám néz (a konyhában matattam épp) és rám is mutat.
- Anya is szomorú néha. Ő (mutat). Ő is szokott sírni is. Szokott.
- Igen, néha mindenki szomorú - válaszolja Ercsi. Nagyon hálás vagyok neki érte.

És olyan szép, olyan kerek ez így. Azt hiszem, ez a hiteles.

Bújócskázik

Pedrito tud (már) bújócskázni (is).

A forgatókönyv a következő:

- Anya, elbújj! (bújjál el)
- Elbújok, te meg akkor számoljál.
- Egy, kettő, három, négy* hat, nyóc, tíz, Kiss Ferenc**! Aki nem bújt, jövők!


B variáció, ő bújik el.

- Anya, elbújtaaaaam!
- Hooool vagy, Pedrito? - indulok keresni.
- Itt vagyok, ragyogoook! A konyhábaaaaan!





* A kihagyott/átugrott számok sora az extázis mértékének függvényében változik.
**A Kiss Ferenc rész a számolós mondókából maradt meg neki, Kilenc- Kis Ferenc. Valahogy úgy jegyezhette meg, mintha ez a kifejezés a számok egyike. Sosem maradhat ki a kilenc és a tíz környékén.

Hétköznapi párbeszédeink

Rettentő élvezetes egy kétévessel mindennapi diskurzusokba, vitákba, érvelésekbe, magyarázatokba keveredni. Elképesztő, ahogyan egymás mellé kanyarít összefüggéseket, ahogyan mindenre van válasza, arra is, amiről fogalma sincs (pl: És melyik állatkertben voltatok, Pedrito? - A másikban!).

Mindezek illusztrációjaképp egy mai példa.
A porszívózás még mindig nagy kedvenc tevékenység. A Mamáéknál igaziból is lehet, mert az nem hangos. Nálunk itthon csak úgy, ha a hátamon ül a hordozóban, mert fél a hangjától. Néha még mindig ez a jolly joker megoldás altatáshoz.

- Na akkor megyünk porszívózni, jössz a hátamra, Pedrito?
- Igen, jövök! - odaszalad, kicsit vár. - Bekakiltam, Anya.
- Á, kösz, hogy szólsz, gyere, kimossuk a popód.

Kimossuk a mosdóban, törölközőbe csavarva lefektetem a hálószobában az ágyra, hogy felöltöztessem. De mindezek előtt már szaladna is el.
- Hova mész?
- Megyünk porszívózni!
- Várj, várj, meztelenül nem lenne jó, öltözzünk fel.
- Neeem, nem, anya, csórén nem! Csikizné a fütyimet a hordozó.

Hát igen, valahogy így.