Nagy Ovis Mondások Gyűjteménye

Mindenki mondta már az elejétől fogva, hogy ííííírni kell, amiket Pedrito mond, mert aztán ki fog már emlékezni rá.

Úgyhogy az ovi kapcsán elkezdek itt gyűjteni mindenféle aranyköpéseket, remélhetőleg folytatásosan.


A reggeli indulás nehéz. Minden nap így-úgy van sírás, és leginkább azzal lehet belőle kimozdulni, ha kitalálnak Apával valami más célt, ahova mennek (hogy ne az oviba kelljen elindulni, hanem például megnézni, nyitva van-e a hintáspark vagy megnézni, hogy a Papa ott van-e már a cégben és kirakták-e a kukát satöbbi.). De amikor aztán már ODA kell menni, akkor azzal telik az út, hogy Pedrito a világ legkreatívabb módján talál ki újabb és újabb ötleteket, hogy mit is csinálhatnánk még.
Ezek közül az egyik gyöngyszem:
- Apa, apa, bújjunk el! Bújjunk el ide a fák tövébe a parkban.
- Ki elől bújjunk el, Pedrito?
- Az ovi elől!

Annyiszor megfogadtam, hogy nem fogok kérdezősködni. Több okból sem. Egyrészt, ha már kijött ONNAN, akkor nem akar arról beszélni nyilván, hogy mi volt, másrészt nem emlékszik rá, harmadrészt, ne faggassam, majd mesél, amit akar. De vannak helyzetek, amikor nehéz ezt megállni.
Valahogy szóba kerül a torna.
- Pedrito, tényleg szoktatok tornázni az oviban?
- Én aztán nem! Én csak eszek meg iszok.


Pár hét ovi után meséli az óvónéni, mit mondott neki Pedrito reggel.
- Alenka néni, nekem otthon még nagyon sok dolgom van!
- Igen, és micsoda?
- Hát, majd hazamegyek, és elintézem!


Első alkalom betegség, ötödik nap. Olyan jó, hogy kibírtunk több, mint másfél hónapot begetség nélkül! És - remélem - ezzel a beszoktatás is lezajlott zavartalanul.
Szóval ötödik nap reggel:
- Anya, ma menjünk el játékból oviba!
- Jó, menjünk!
- Hol legyen az ovi? Legyen a hálószoba! És az otthon? A gyerekszoba!
...
és akkor felöltöztünk, bekísértem, megölelt, aztán elküldött: "Anya, most már menjél!"
És egész nap, amikor rajzolt valamit, a kész papírokkal szaladt, vitte ki őket a szekrény(é)be. :)

folyt köv

Ovis

Ma kérem új korszak kezdődött: Pedrito óvodás lett.
Annyi minden ment el mellettünk feljegyzés nélkül itt a blogban, hogy úgy döntöttem, nem azok pótlásával fogok most törődni, hanem igyekszem innentől az itt-és-most eseményeket feljegyezni legalább valamennyire, aztán majd írok persze a Tesó születéséről is például.

Az első ovis nap kapcsán azért is szeretnék írni különösen, mert biztos vagyok benne, hogy a ma este optimizmusát a későbbi napok bőven felülírhatják még, de az első nap akkor is az első nap és megérdemli a külön figyelmet.

Szóvalnostehát.
Azt választottuk, hogy a két és fél éves nagyfiunkat elindítjuk a közösségi élet mezején már most (és nem várunk vele még egy évet) - több okból is: most mennek a barátai, most jött a tesó és talán így a családi energiagazdálkodásnak jót tesz, ha anyának lesz délelőtt némi ideje, hogy kezdje el időben a közösségi életbe való belerázódást, a saját szerepének keresését, barátkozást, kapcsolódást. Meg amúgy is, ez az élet rendje.

Aztán válaszottunk óvodát, ez nem volt nehéz, a Marianum ovi mellett döntöttünk, mert kb mindneki oda jár, aki nekünk szimpatikus család, a legjobb hírű ovi sok szabad játékkal és kintléttel.

Aztán elmentünk nyílt napra, beszélgettünk az oviról rengeteget, kérdezgette őt mindenki a világon, Apa elment szülői értekezletre, beszereztünk mindent, ami kell. Olvastunk rengeteg ovis témájú mesét, beszélgettünk mégmégmég, Anya beiratkozott egy online tanfolyamra óvodás lesz a gyerekem témában.

Aztán elindultunk ma reggel. Vidáman indult, ügyesen öltözködött, pakolászott a szekrényében. Minden szépen ment is, amíg ki nem derült (immáron sokadszorra), hogy mi nem maradhatunk vele. Sem Apa, sem Anya, sem Tesó. Csak ő.
Sírva hagytuk ott, az ablakból bekukucskálva még azt láttuk, ahogy az óvó néni simogatja és vigasztalja.
Aztán Apa ment érte délben. Amikor már vidáman jött ki és azt mondta, nagyon jól érezte magát.
És jössz holnap is? Igeen.... NEM JÖVÖK!

Vidáman mesélt itthon is, például olyanokat, hogy miért nem játszott a nagy traktorral, mennyit evett az ebédből, kik voltak ott és kik nem voltak. Vagy azt is vidáman, hogy "úúúúúúgy sírtam!"

Én, az egész délelőtt reszkető szívvel várakozó anya, itt és most bizakodó vagyok.
Azt gondolom, ebből az első napos belekóstolásból, hogy jó helyen van, fel fog oldódni, és nagy belső erővel van megáldva a mi fiunk, ha így tud reflektálni két és fél évesen a saját nagy sírására.

Sok mindent elolvastam, sokaktól kértem tanácsot az ügyben, hogy hogyan könnyítsük az ovikezdést. Aztán ezzel a sok mindennel a fejemben arra jutottam, amit már a születésénél is megfogalmaztunk anno, hogy a mi utunk a mi utunk. Senkinek az ötlete nem lehet teljesen jó a mi esetünkre, senkinek a tapasztalata nem spórolja meg nekünk a saját tapasztalást és senki nem tud annyi útmutatást adni, hogy hogyan menjünk előre, mint a saját gyerekünk. Ha őt figyeljük, igazi, értő figyelemmel és tudunk rá nézni nagy bizalommal, akkor meg fogjuk találni a legjobb megoldásokat.

ámen.

Imádságos élet

A kezdetek óta mondjuk, főként Apa, főként viccből, hogy Pedritoból pap lesz.
Azt - komolyan - tudtam mindig is, hogy a gyerekeknek, attól függetlenül, hogy vallásos családban nevelkednek-e vagy sem, sokkal élesebb, tisztább, élőbb kapcsolatuk van a Mindenhatóval, mint bármely felnőttnek.

Pedrito mindig is fogékony volt az imára - még nem tudott beszélni, de már összetette a kis kezeit evés előtt és mondogatta, hogy ámen.

Mostanában azzal lep meg minket, hogy "megtanult" keresztet vetni, legalábbis bármely latin-amerikai focistát meghazudtoló gyorsasággal és kuszasággal hányja a kereszteket magára evés előtt.

A legutóbb pedig, egy játszótéri hancúrozás kellős közepén, a Nagy Unokatesóval, leült egy padra, összetette a kezét, és a következőt mondogatta.

- Gyere, Zsófi, te is imádkozz velem!
- ... (Zs. mosolyog)
- Ámen, ámen, megyek óvodába!


Hát igen. Ezért imádkozom mostanában, naponta többször én is.

Szül(et)ésre várva

Közeledik a Nagy Nap. Még csak Ő tudja, mikor lesz, de abban mi is biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb el fog érkezni. S most már inkább előbb. Ennek kapcsán egyre többször kell beszélnem róla (elmondani, miért nem tudok július végére semmit biztosra mondani, mert van egy vis maior, ami mindent felül írhat). Mi az az ennek? És mit takar a róla? Pont ez az: egyre bizonytalanabbul fogalmazom meg, mert nem találom rá a helyes kifejezést:
"A feleségem szülni fog" - a szó legszorosabb értelmében véve igaz, mégis olyan, mintha nekem semmi közöm nem lenne hozzá.
"Szülni fogunk" - a többes szám mosolyt csal az arcokra, s bár nagyon fogadkoztam, hogy ezzel fogok azonosulni, nem sikerült. Minden jószándékom ellenére is: mégse vagyok én ebben egyenrangú szereplő.
"Meg fog születni a gyerekem" - ez az aktuális befutó, mert mégiscsak ő lesz a főszereplő.

S miközben mindez érlelődött bennem, hogy a szülésről, mint a gyermekem első nagy tettéről kezdjek el gondolkodni és beszélni, kaptam ezt a cikket Anitától. Ahol arról beszél az elismert szülész, hogy oda kell figyelnünk már arra is, milyen szavakkal beszélünk a szülésről és "kiemeli a az új szóhasználat fontosságát, ami nem a szülés irányítására, hanem a természetes folyamatok védelmére helyezi a hangsúlyt".

Hát így. Remélem, a lehető legtermészetesebb módon fogsz megszületni, Fiam. Mi azon leszünk!

Varró Dani - átiratok a szobatisztulás kezdetén

Szeretem a verseket. Sok verset tudok is. 

Sokat át is írtam már, amiket unalmasnak találtam. Meg gyerekdalokat. Néha össze-vissza keverem, és sokkal jobb lesz a vége, mint eredetileg a két egyszerű gyerekvers. 

Anya néha, amikor már megunja a klasszikusokat, előáll egy-két kortárs szerzeménnyel, amelyek között vannak viccesek is, például a Varró Dani bácsi Badar Madárhatározója. 

Nade abban van egy rész, ami kérem, a kakiról szól. Vagy hát arról is: 

"Szép madár a csuszka, 

kimondottan guszta. 

Rákakált a buszra, 

csúf madár a csuszka."

Nade. Nekem meg mindenki hóóóónapok óta arról papol már, hogy hova kell, meg hova nem kell kakilni. Szóval inkább kijavítottam Danibát is. 

"Szép madár a csurka, 

rákakált a buszra. 

A bilibe kell kakálni, 

azt mondta a nagyika."

hát nem jobb így? De. 

Piac

A piacot nagyon szeretem én. Van sok-sok gyümölcs meg zöööööldség, lehet nézelődni meg szaglászni (két illatot érzek meg AZONNAL: a lángost meg a kolbászt! bizonyám), és általában lángosevés a vége az ottani sétánknak. Vagy hogy veszünk rengetegsok epret, amiből Anya lekvárt főz, engem meg elvisz addig a Nagyihoz, hogy játszhassak egy jót.

Ma is voltunk végre. Cseresznyét indultunk venni, meg borsót, meg zöldbabot, mindegyiket nagyon szeretem, de aztán, képzeljétek, észrevettem, hogy már dinnye is van.
Anya azt mondta, sárgát ne vegyünk, mert nem szeretem, keressünk helyette pirosat. Neki is láttam azonnal körülnézni. Anya nem vette komolyan a küldetést, mert amint kimondtuk, hogy piros dinnyét keresünk, leállt zöldségeket vásárolni. Uborkát, paprikát, meg paradicsomot, meg mittudomén.
Én addig is, gondoltam, megyek a dolgomra. Útnak is indultam izibe, mire szembe jött egy öreg bácsi két nénivel (gondoltam, tud élni, két barátnője is van). Barátkozni akart velem biztosan, lehajolt és kérdezte, hogy ki vagyok én. A két néni közben azon hüledezett, hogy mit csinálok én itt egy szál egyedül a piac közepén.
Mondom a bácsinak, én vagyok a Pedrito. Kezet fogtunk, nagyon megörült, hogy megtudta a nevem és mondott még valamit arról, hogy nagyfiú legyek meg ilyenek.
Ebben a pillanatban odaszaladt hozzám anya is, akit persze a nénik jól letorkoltak, hogy mit enged el engem csak úgy egyedül. De a nénik, azt hiszem, nem tudják, milyen fontos lehet fincsi dinnyét keresni. Csak a bácsival sétálgattak meg kritizáltak mindenkit.
Aztán anya visszaráncigált a paprikák közé, de nem hagytam magam, körülnéztem a másik oldalon. Meg kérdeztem is tőle.
- Anya, (tudod) miért mentem el tőled messzire?
- Pedrito, miért mentél el tőlem?
- Azért, mert kerestem, hogy hol van a piros dinnye. És találtam is!

Na ez az egy biztos. Ha én kapok egy küldetést, akkor biztosan véghezviszem. Tartsatok ki ti is a céljaitok felé vezető úton!

Az oksági viszonyok megértéséről

Döbbenetes, hogy Pedritónál a beszéd beindulásához képest mennyire hamar beindult a "miért?"-korszak. Oké, nem panaszkodom, most még nem kell kozmikus léptékű összefüggéseket magyaráznom, vagy sejt szinten végbemenő folyamatokat ecsetelnem, de azért a miértek mennyisége nagyon gyakran eléri az egy nap elviselhető maximumot. Sőt.

Ami pedig még meglepőbb, hogy ő maga is el tud már magyráznni dolgokat, hogy mit miért csinál vagy nem csinál, például:
(alapszitu: hazaértünk játszótérről, előszobában cipőlevetés következne, ezt már maga is meg tudja csinálni, de most nem akarja)
"Nem ülök most le a föjdre, az nem jó nekem, hanem Anya ölébe ülök, mert kaki van a pelusomban és elkenődik"
vagy
"Azért vagyok ilyen sírós, Anya, mert ki akarok menni az útja motojozni"


De a mai. Az szerintem mindent visz.
Nagyitól jövünk kettesben hazafelé, búcsúzunk a kapuban.
Végre újra biciklivel indulunk neki, én felbátorodtam, Pedrito meg Apának köszönhetően újra kedvet kapott.

Nagyi mondja, hogy úgy félt minket így.
én visszakiabálok, hogy lasssan megyünk.
Pedrito: Miért lassan megyünk, Anya?
Én: Mert ott van a tesó a pocakomban, most azért megyünk lassan, mert óvatosnak kell lenni, nehogy valami történjen és ő megüsse magát.
P: Ha majd kibújik a Tesó, akkor megint gyoooorsan fogunk menni!


Úgy bizony.
Hát már alig várom!