Mindennapi kenyerünk és a mindenszentek

Nagyon kritikus vagyok magammal, mint anya, mint háziasszony, mint feleség.
Nagyon, nagyon kritikus. Sőt. Talán a kíméletlen a legjobb szó. Semmit nem tűrök, ami tökéletlen.
Sok bajom származik ebből.
Volt is tegnap egy jó beszélgetésünk az aktuális botlásaimról (olyanonokat képzeljetek el, mint mosatlan edény felhalmozódása, kiakadás a nyűgös gyerek miatt, kiabálás feszültség kiengedése céljából stb.). És megfogalmaztam én saját magamnak, hogy hálanaplót kellene vezetnem, mert akkor nem arra fókuszálnék, ami tökéletlen, hanem észrevenném, mennyi minden JÓL megy. Vagy legalább elég jól.

Úgyhogy most egy ilyen következik.
Mostanában kenyeret sütök, egészen gyakran, találtam egy egészen egyszerű receptet, majdhogynem önműködő, és tudhatom, hogy mi van benne (és hogy adalékanyagok nincsenek).
Aztán, amikor belekezdtem egy diétába, aminek a cukorfüggőség megtörése a célja, találkoztam egy igazi, kovászolt kenyér recepttel. Na hát ha van a világon slow food, akkor ez az.
Minimum 10 napig érleljük a kovászt, naponta egyszer-kétszer-háromszor etetve (mintha nem lenne így is épp elég éhes száj itthon), aztán pedig egy álló napon keresztül készítjük a kenyeret, másfél-kétóránként csinálva vele valamit.
Eleinte sokszor azt hittem, hogy fel fogom adni. Túl sok volt a kockázati tényező. Tudom-e húsz percig dagasztani, mixerrel, alvásidőben, haza tudok-e érni pont akkorra, amikor épp át kell gyúrni, be fog-e indulni a kovász úgy egyáltalán.

És aztán rájöttem, amikor gyúrtam, kézzel, dagasztottam a tésztát, és előjöttek az elmém mélyén raktározott emlékek, amikor keresztanyámat láttam nyáron, kötényruhában, teknőben, hatalmas jókevvel kenyeret dagasztani, hogy ez is egy emlék-sütés. Hogy mindjárt mindenszentek van. És én hiszek az ilyen megemlékezésekben, amikor karácsonykor a nagymama emlékére sütünk zserbót, vagy éppen a keresztanyám emlékére készítünk kókusztekercset. Mert a számunkra fontos emberek által készített étel ízében minden köztünk élő szeretet benne van.
Szóval, drága Keresztanyu, úgy néz ki, hogy tudok kenyeret sütni!

Álommanók

Mindig is tudtam, mennyire fontosak a rituálék, a dolgok kezdetét vagy végét jelző cselekvések, a kimondott és megjelenített érzések, az érintések, az összebújások. Szerintem úgy általában az embereknek, de hogy konkrétabb legyek, nekem. Illetve szerintem úgy általában a kisgyerekeknek, de hogy ki is mondjam, kiről beszélek, Pedritonak.

Még nem tudott beszélni szinte semmit, de összetette a kezét és mondta, hogy ámen evés előtt. Soha nem mondtuk neki, hogy ejnyebejnye, márpedig imádkozni kell. Azt sem magyaráztuk, hogy miért csináljuk, és mégis csatlakozott hozzá.

Ugyanígy van az elköszönéssel, a dolgok és emberek elbúcsúztatásával, az esések és koppanások okának megkeresésével és a "felelős" tárgyak megdádázásával.

És a legszebb mindegyik közül az esti rituálé. Nem fogom most részletezni, hogy pontosan mi zajlik és mit mi után csinálunk, egyrészt, mert ez nagyon intim és hadd maradjon meg a mi hármunké, másrészt nehogy valaki úgy olvassa, mint tuti receptet.
De egy nagy meglepetésemet elmondom.
Szoktam neki mesélni. Valami egyszerű mesét, de legtöbbször a napunkat.
Ami általában úgy végződik, hogy "... és most itt fekszünk, összebújva, és várjuk, hogy az álommanók megérkezzenek és jóillatú álomport hintsenek a szempillánkra, amitől elalszunk és békés, pihentető álmot álmodunk egészen reggelig." Később még, biztos, ami biztos, említést teszek az őrangyalokról, a Jóistenről és biztosítom a gyermeket, hogy mi ketten az édesapjával is itt fogunk szuszogni mellette, nincs mitől tartania (ha éberebb ekkor még, akkor néha felpattan, keresi apát :).

Ezt néhányszor ismételtem az elején, egyáltalán nem tudatosan, mondhatni nem jutott más az eszembe. Aztán egyszer csak, látom, hogy amikor már a mese végére érek, a félomban lévő Pedrito felnyúl a kezével és valami olyan szóró mozgást végez, mint amikor játék főzés közben sózza a levest. Aztán a szemhéjára mutogat.
Ja hogy igen, az álommanós részre emlékeztet. Hogy el ne felejtsem. Édesdrágám.
Azóta minden nap szórja.
Sőt. Amikor valakit napközben, játék közben elaltat a plüssálatok közül, ott is elmondja, hogy az álommanók jártak itt ("Mamóóó!").
Gyönyörű, ahogyan  gyermeki elme fejlődik. Gyönyörű.

rajz: Agócs Írisz

Így tarts motivációs beszédet egy másfélévesnek

Apa elutazott majdnem egy hétre. Németországban van, tanul.
Talán ez a helyzet hozta elő belőlem, hogy így apa hiányában nekem kell a vezérnek is lennem, márpedig az igazi vezérek remek retorikai készségekkel vannak megáldva és folyton beszédekkel lelkesítik a népüket.
Nyöszörgős reggel van, ha a köztünk lévő távolság meghaladja a 30 centit, Pedrito máris anyaanyaanyázásba kezd. Ezt valahogy szeretném kikapcsolni. Ezért mondom:

- Nézz a szemembe, fiam! Amíg engem látsz, nincsen semmi baj. Ha rámnézel és látsz, akkor itt vagyok a közelben, nem mentem sehová és egyáltalán nem kell jajgatni meg nyöszörögni! Érted, amit mondok?!

Pedrito válasza:
- Nyihhaahahha!

Első gyerekszáj

Mamáéknál vagyunk, már indulóban. Keresem Pedrito kalapját, vagy sapkáját, vagy már nem is tudom, miben jöttünk, kicsit kutyafuttában. Állok az előszobában és ötlettelenül nézelődöm, közben az orrom alá mormolva.
- Pedrito, Pedrito, mi volt neked a fejeden?

Mire ő válaszol:
- Púp!

Tapasztalataim a tudományos felfedezések világából

Amióta azzal a két kutyussal megismerkedtem az Ördögkatlanban, számos dologról eszembe jut a kérdés, hogy vajon ő naaaa(gy)-e vagy kicsi.

Van, ami egyértelmű. Például a cici naaagy, a bibim pedig, vagyis a horzsolásom a térdemen, akkor jó, ha már csak csicsi. Vagy cipci (icipici).

Aztán vannak dolgok, amikből nagy is van meg kicsi is, például a mackóim. Így lehet őket megkülönböztetni.
De vannak igazán meglepő dolgok is ám!

Múltkor például egy akkora naaaaaaaaagy citromot találtam kora reggel, amit még soha azelőtt. Óriási lázba jöttem tőle, majd kiugrottam anya kezéből. Még azt is elfelejtettem, hogy milyen éhes vagyok.
Hát szerintetek nem elképesztő?

Evőpajtik

Azt mondja Anya, vannak babák, akiknek szundipajtijuk (alvóállatkájuk) van, és nélkülük nem tudnak elaludni. Hát nem tudom, nekem elég a szüleim szuszogása, Mama ringatása, Papa hátsimije vagy éppen az autóringatás (na meg persze a c.i.c.i. de erről Anya miatt nem szeretek beszélni).
De az evéshez nekem is kell társ. Mindig!
A felnőttekkel se rossz enni, de ők mindig csak arra koncentrálnak, hogy megehessék a sajátjukat vagy engem etessenek. De nekem is van kiről gondoskodnom ám!

Beee általában türelmetlen, amikor éhes. Meg mohón eszik a kisbüdös, aztán csodálkozhatok, hogy megint belesett a reggelibe és csupa kakaó lett a szeme környékén...
Brum brumm csak csendben várja, hogy adok-e neki valamit. Persze mindig adok, nem vagyok irigy én.
Tyüttyivel az a legjobb, hogy ő mindenevő, ahogy a malacok általában. És mindig rettenetesen éhes, néha alig győzöm etetni.
A legóállatkákkal általában nagyon nehéz, mert kicsik és ha beleesnek a főzelékbe, nyakig olyanok lesznek. Vagy talpig.

Na de a legjobb. A legeslegjobb Vau. Samu a Papáéknál. Mert ő egy élő igazi kutya és olyan gyorsan eszik, mint senki a földkerekségen. És már én is adhatom neki egyedül a kis falatkákat a kis lapátomon. Ő meg megeszi. Szerintem ezzel a mutatvánnyal akár a cirkuszban is felléphetnénk! Még jó, hogy a Papa kitalálta.

A bárányhimlőről

Mindjárt az elején elárulom nektek: nem veszélyes. Nem csak, hogy ki lehet bírni, de még csak észre se veszitek. Jó, jó, enyhén viszketnek majd itt-ott azok a fránya kis pöttyök (nekem a lábamon), de ha az Anyukátok nektek is fúj rá aloeverás sprayt, akkor az még mókás is lesz. Én például lázas se voltam. Vagyis, hát, lehet, hogy csak nem vettük észre, olyan meleg volt kinn, hogy ki figyelte, mitől meleg a testem...

Két dolgot azért sajnálok: haza kellett jönnünk az Ördögkatlanból miatta és le kellett mondanunk a tátrai kirándulásunkat. Pedig azt tavaly is úgy élveztem. S aztán végig benn kellett lennem a lakásban, nem mehettünk se hintázni a parkba, se Rexivel nem játszhattam lenn a ház előtt, a biciklizések is kimaradtak és látogatóba se mehettem senkihez (Esztiiiiiiiiiiiiiii, úgy hiányoztááááááál, ki csapkodta így a fejed?!)

Az egyetlen mentsváram - meg nekem úgy tűnt, hogy az Apáé meg az Anyáé is - a Mamáék udvara volt. Az volt az én bárányhimlős oázisom! Mikor már Anya kezdett az agyamra menni, mert semmi újat nem tudott a lakásban kitalálni, akkor inkább jobbnak láttam szólni neki, hogy menjünk át, s hancúrozzunk egyet az udvaron. Mivel biztosra akartam menni, egy kis toporzékolással adtam nyomatékot a kívánságomnak Gyorsan megértette.

Apával meg autóztunk. Iggen jó az új ülés, amit kaptam: magas, így én is kilátok rendesen az ablakon, széles, puha, stabil és ledönthető kicsit, hogy mikor alszok, ne billenjen előre a fejem. Esténként elmentünk egyszer-kétszer egy kis városi kocsikázásra, s aztán még a kormányhoz is odaengedett. A miénket még nem tudom úgy kezelni, mint a Papa autóját, abban már a zenét is be tudom kapcsolni, de a visszapillantó tükörre azért tettem egy-két kéznyomot, hogy lássák, az első sorban is jártam ám.

A legjobb dolog meg az volt, hogy egész nap cicizhettem. Reggeltől estig, aztán estétől reggelig. És ezt nem lehet megunni. Nyammm-nyammm.

Szóval, summa summarum, nem olyan borzasztó dolog ez a bárányhinlő. Ajánlom Nektek, hogy gyorsan essetek át rajta. Minél később, annál több lesz a macera vele. A hét éves unokatesómon például legalább 10x annyi piros pötty volt, mint rajtam, meg jobban is viszketett neki. Nem beszélve Keresztapuról, aki csak most kapta el az unokatesóktól. Jaaaaj, ő alaposan megszenved vele.

Keresztapu, kitartást, kenjél rá te is aloe verát, meg Cicizzél sokat, és minden jó lesz, hidd el!