Elöljáróban a tegnap emlegetett egész napos
női dolgok okáról, hogy ne fedje túl sok homály: kórházba kellett mennem egy rövid altatásos beavatkozásra, mert ... - ajjaj - az én megfogalmazásomban: a szülés utáni varrásnál alaposan elbarmoltak valamit... - a hivatalos megfogalmazásban: érzékeny vagyok a varróanyagra, ezért keletkezett néhány kinövés, amit el kellett távolítani.
Azt, hogy erről mi a véleményem, hogyan érzek, mi játszódott le bennem, amikor megtudtam, most nem részletezném, talán egy későbbi, összeszedettebb posztban, amikor már nem dúl bennem annyi indulat, és fogok tudni kerek mondatokban fogalmazni mindezekről.
A felállás tehát: Anya reggel kórházba be, ki tudja, mikor, de még aznap haza. Apa és Pedrito otthon, tej lefejve a hűtőben, promóajándék-cumisüveg beizzítva, izgulás, könnyek és lelkesedés.
Az itthoni kalandokról nem akarom lerántani a leplet, hátha majd a fiúk megírják viccesen, csak annyit, hogy minden, de minden a legnagyobb rendben ment.
Itthon is és a kórházban is. Műtét jól sikerült, a gyerek evett - aludt.
Majd este lett.
És reggel. De nem olyan egyszerűen.
Mivel az altató miatt nem szoptathattam 24 órát, az alvási rend teljesen felborult. Próbáltuk kendőben, ringatva, énekelve, ugrálva, beszélgetve, simogatva. És mindezek összesféle kombinációját. A legviccesebb az volt, amikor hajnali fél négykor az altatóra úgy reagált, hogy ő is dalra fakadt.
S hogy mindez miért? És most jön a kövezzetek meg - rész: mert Pedrito cicin alszik el. Mindig. Könnyen. Akkor, amikor álmos. Hol hosszan, hol röviden, de kiszámíthatóan és biztonságosan. Mindkettőnk számára. Amikor enni kér, alig ébred föl, amikor elég volt, visszaalszik. Ringatom kicsit, leteszem.
Most hosszan melegítettük a tejet, hosszú sírással, túletetéssel (akkor is próbáltunk tejet adni neki, amikor igazából csak a cummogásra lett volna szüksége a már kiürült cicin, de ezt akkor még nem tudtuk mással helyettesíteni), el-nem-alvás utáni próbálkozásokkal.
S hogy mi lett a vége? És most kövezzen meg a másik oldal: kendő és cumi kombináció. Az vezetett sikerre. Lassacskán.
S hogy mik a tanulságok mindebből?
- A férfibaba, az FÉRFI baba: ha éhes, eszik. Cumisüvegből is (kis emlékeztető után felismerte).
- Az Apa-nap hasznos. Segít az Apának megismerni, milyen egy nap otthon a kisbabával és milyen egy éjszaka, ha háromóránként föl kel kellni (rosszabb esetben egy órácskára). Nem mellékes következményként még inkább elismeri az anyai teljesítményt és támogató lesz, s ami még ennél is fontosabb, sokkal jobban meg tudja ismerni a baba igényeit, jelzéseit, ritmusát és azt a fursztrációt, amikor mindezek fejtegetéséve nem jut a gyermek gondozója semmire, és tétlenül jön-megy-sétál-ugrál a lakásban, karjában a síró csecsemővel. Ez olyan fajta együttlét ("nem tudom, mi lehet a baj és hogyan orvosolhatnám, de itt vagyok veled"), amely nagyon erős köteléket épít közöttünk.
- Egy szoptatástól megfosztott anya olyan, mint a világbajnok hosszútávfutó, akinek levágták a lábát. Vagy egy hangszálgyulladásos énekes. Vagy a zongorista, akinek korcsolyázás közben lemetszették az ujjait. Tehetetlen. Tudod, hogy nálad van a csodaszer, de nem használhatod. Igazán nagyon embert próbáló így végignézni az összes apa-fiú alvási próbálkozást, hogy jobb, ha én meg sem fogom a gyereket, hogy ne érezze rajtam az anyatej illatát, mert csak rosszabb lesz.
- Van, hogy a cumi segít, vagy talán úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy kisegít. Ezért érdemes igazán a saját nevelési elveinket keményre, de rugalmasra formálni: az életben általában kitartunk mellette, hogy nem adunk műanyag pótszert a szájába, mert tudjuk (tudni véljük/hisszük/gondoljuk), hogy a testközelség adta biztonságra van szüksége, de amikor a kényszerhelyzet így hozza, hogy nem szoptathatom, akkor a pótszer mégis jobb segítség, mint a hisztérikus, megállíthatatlan, éjszakába nyúló zokogás.
Hát ennyi. Túléltük. Túlvagyunk rajta. Pedrito újra szopizik, alszik békésen, Anya teste pedig, reméljük, jobb, mint újkorában.
