Az egyik, hogy "szaladj ide hamar!" - egészen pici kora óta. Nagyon várta már, hogy járni tudjon, hogy láthassa, amint odaszalad.
A másik, hogy "bárcsak értenénk, amit mondani akarsz, úgy mondjad, hogy mi is értsük!".
Mindkettő beköszöntött a napokban.
Koraeste, Apa épp hazatért a munkából, illetve a munka utáni bevásárlásból, együtt kipakolunk hármasban, utána ő veszi át a játszótárs szerepét, én pedig a konyhába tartok mindentmegcsinálni.
Pedrito megfogja Apa kezét, odavezeti a fürdőszobában leparkolt kisautójához, Apa kezét ráteszi a háttámlára, a saját kezével meg paskolja az ülőkét, hogy ültesse őt oda. Mi ez, ha nem egyértelmű. Mi ez, ha nem cukiság.
Aztán kis idő múlva, egy egészen hosszú önálló játék után (ami ritka azért, de most magával ragadta a labdagurigatás, meg hogy egy labdát egy nála kisebb tálba hogyan lehetne betenni) odanyargal hozzám (önállóan, kapaszkodás nélkül), a közbeavatkozni próbáló Apa kezét ellökdösi dühösen, megfogja az én kezemet és az egész lakáson keresztül odavezet a Sárga Fotel elé, mutatja, hogy üljek oda. Ez a fotel a majdnem kizárólagos szopizóhely. Mi ez, ha nem egyértelmű.
"Hát, azt kívánom neked, hogy mindig így tudd képviselni az igényeidet, fiam!" - mondja Apa.
Szóval jár. És ha nem is beszél még, egyre egyértelműbben kommunikál.
Csak egy hajszálon múlott, hogy Dédi ezt megélhesse.
Amikor Pedrito névnapját ünnepeltük decemberben, valahogy éreztem, hogy utoljára van itt nálunk.
Amikor látogattuk, mindig az volt az első kérdése, hogy a gyerek hogy van. Meg hogy vigyázzunk rá nagyon.
Vigyázni fogunk, ígérem.
Isten veled, drága Mamikám!
