A társadalmi felelősség fontosságáról

A gyerekek életének a legfontosabb részét nem a változatosság képezi, hanem az állandóság. Mondja ezt bennem ma délelőtt a coelho-automata.
Például az, hogy amikor Pedrito kiszabadul az oviból, akkor motorra pattanhasson és elsuhanhasson a fagyizóhoz, ahol egy gombóc édes vaníliával hűsítheti le a napi megpróbáltatások nyomát.
Mindezt a sétálóutcán végig. Merthogy az otthonunk meg az ovi között egy merő sétálóutca az egész. SÉTÁLÓ. utca.
Gondoltuk ezt mi sokáig.
De az utóbbi időben viszketegségig idegesítő mértékben megszaporodtak az autósok errefelé, olyan mértékben, hogy szinte minden nap akad egy veszélyes, vagy legalábbis ijesztő helyzet boldogan száguldó hároméves vs sétálóutcában repesztő gépjármű között.

Ma megint volt egy. Pedrito megijedt, motorozott vissza hozzám, én meg méltatlankodva mesélem az épp mellénk guruló másik ovis anyukának, hogy ez milyen már, és hogy már intézkedtem, illetve próbáltam a problémát felvetni egy helyi képviselőnek, aki mit válaszolt az üzenetemre satöbbi.
És itt megindul a gyerekben az éles eszű problémamegoldó.
- Anya! Én beszélni fogok a rendőrbácsikkal! Sőt! Hívom a munkásbácsikat, és szólok nekik, hogy jöjjenek ide, és akkor (átvált munkásbácsi-üzemmódba) ÜLTETÜNK IDE EGY HATALMAS NAGY FÁÁÁÁT! És akkor majd az autósok jól nekimennek és nem tudnak bejönni!

Hát ez. Nem gyönyörű?! Egyszerre menti meg a földet és a sétálóutcát!
Iszonyú büszke voltam.
Mondtam is nekik, hogy ha ez a terv nem sikerülne, akkor is azért mindenesetre szervezünk a főtérre egy nagy gyerek-tüntetést, és eltorlaszoljuk a bejáratokat legóból épített kordonokkal...

Én és a rövidnadrág, meg még pár újdonság a mindennapokból

Változnak az idők mostanában.
Például, Anyáék végre megtanulták, hogy éjszaka nem szoktam fázni, ellenben a takaró eléggé idegesít, ezért ki szoktam gurulni alóla, szóval végre nem takargatnak be folyton.
Viszont, ha már nem vagyok betakarva, azért arra nagyon ügyelek, hogy a lábam biztonságban legyen. Ezt úgy kell érteni, hogy mindig, minden részét takarja a lábamnak ruha.
Van néhány olyan pizsamám, amelyek elég lazák, na nem, legyünk őszinték, óriási nagyon bővek rám (Apa mindig úgy szokta rám adni, hogy a bodyt teszi kívülre, hogy legyen, ami megtartja rajtam a nadrágot, és ne veszítsem el, mondják is, hogy már lassan utolérem CsabiBácsit, akinek még a pizsamáján is húzentrógli volt).
Szóval ezek a tehénen a gatya típusú pizsik (Anya azért ragaszkodik hozzájuk, mert állítólag biopamutból készültek, hát oda ne rohanjak) gyakran felcsúsznak a lábam szárán. Főleg, amikor nincs rendesen betűrve az alsó részük a zokniba (ez a megoldás is Apa-fejlesztmény, nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok érte). Szóval kicsúszik a gatyaszár a zokniból, és akkor, az én lábam SZABADON van! Sérülékenyen és fázékonyan, ott lóg ki a lyukon. Hát ez annyira idegesítő, hogy néha még fel is ébredek miatta, és akkor mutogathatom nekik félálomban a lábszáramat, mert persze nem tudják, hogy mi bajom. Tudjátok ti is, milyen az, ugye? Amikor az embernek védtelen a vádlija. Na. Nagyon rossz.
De mintha még ez nem lenne elég. Mostanában olyan nadrágokkal rukkolt elő Anya, amiknek LE SEM ÉR a lábszára a bokámig. Hallatlan! És akkor ülök az etetőszékben vagy a földön játszogatva és a szegény bőröm meg hozzáér a hideg műanyaghoz meg a parkettához. Felfoghatatlanul idegesítő!
Szólok is majd a Nagyinak, hogy mindig ő öltöztessen, mert nála rendes hosszúszárú tyelpákik vannak raktáron.

De azért nem csak nyűgök vannak a napjaimban.
Képzeljétek, már gyalog járunk sétálni, Apával meg Anyával is, csak úgy lazán kézenfogva ballagunk a parkba hennnnnntázni, meg madarakat lesni, vagy a Klapka térre fagyizni meg székeket tologatni. Ezeket a sétákat nagyon szeretem, meg amikor Apával fogócskázunk hazafelé.


Jaj meg még a PalyaBea nénivel is találkoztunk, aki a kedvenc dalaimat énekli, táncoltunk is egy jót, pedig nagyon hideg volt, meg meg is akart ölelgetni engem ez a Bea, hálából, hogy az összes dalt tudom, amit írt, de mondtam neki, hogy csak lassan ám a testtel, főleg, amikor este van... Megértő volt, ez is szimpi.

Meg még Bécsben is voltunk, de ezt majd máskor mesélem el, most vár a Süni meg a Maci. Jóéjt!