Hát honnan is kezdjem. Talán a pomelótól. Ennek az édes, focilabdához szerethetően hasonlító gyümölcsnek mindig is kultusza volt a családunk téli estéin. Idén már végre Matyi is beszállt a buliba, értsd: rájött, hogy szereti. Mára már nem bírom elég gyorsan hámozni és nem mindig elég belőle az 1 db, hogy mindenki eleget kapjon (hátőizé nagycsalád helló).
A másik kulcsszereplőnk a piac. Ma végre megint eljutottunk, és mivel igazából semmi különös vásárolnivalónk nem volt a gyorsan elintézett hentes-kör után, sétáltunk Matyival egy kicsit. Aki, a drágám, különös ínyencséggel vonzódik az olyan déligyümölcsökhöz is, mint a Mangó és volt szerencséje a guszonai kétünnepközi látogatásunkkor is éppen pont mangót követelni múltkor.
Na de most a drágám, a sorban várakozó káposztafejeken akadt meg a szeme, amiről rögtön a pomeló jutott eszébe (valahogyan tudta, hogy otthon van egy a hűtőben). És akkor, a leghuncutabb mosolyával, hideg téli reggeli séta közben a következőt adta nekem elő (még nincs két és fél éves):
Otthon vár a pomeló engem, ott ül a hűtőben (nagy mosoly). Van neki szája (még nagyobb mosoly) és azt kiabálja: gyere haza Matyiiii énhozzám és hamm egyél meg engemet!
Hát nem tudom, cukikám, honnan tett szert ilyen nagy mesélőkére, de imádnivaló.
Ezen felüli csodálatos képességei közé tartozik még, hogy hellyel-közzel tudja fejből énekelni a Despacitót, illetve a Waka waka című hajdani focivébé-slágerdalt, amiket alkotói szabadsága teljében szokott összemixelni a Nótás Mikulás című dalocskával, vagy a standard templomi karácsonyi énekek bármelyikével.
