Aztán Pedrito náthája, ami, tudjuk, ilyenkor télidőben/fogzáskor/vírusok idején mindenkinek van, átváltott egy komolyabb, kicsit lázas, nagyon hörgős betegségbe.
Még az utolsó munkanapon elmentünk orvoshoz: légcső- és torokgyulladás, óriási mandulák, minden összejött torok-tájékon. Antibiotikum, probiotikum, köhögéscsillapító. Émelyítő szirupok tömkelege.
Aztán egy kicsit még rosszabb lett. A köhögés néha olyan erősen jött, hogy hányás lett a vége, amikor nem, akkor is nagyon fájt, láthatóan nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel és eléggé megijedt tőle szegényke. Egyébként voltak egész vidám fázisai is, meg hálistennek nem volt lázas, de olyan bújós lett, mint már nagyon régen nem.
Aztán néha már olyan ijesztő lett a fájdalom-köhögés-hányás kombó amit gyakran a szopizás váltott ki, hogy Pedrito önmagát meghazudtoló módon, többször is, azt mondta, hogy "cici nem!".
És akkor gondoltunk egyet, mi felnőttek, és rátettünk még egy lapáttal. Megragadva ezt az alkalmat, elindítottunk az elválasztást.
Amire egyébként is megérett az idő. Sokan sokfélét mondanak és gondolnak a szoptatásról, mi azok közé tartozunk, akik nagyon fontosnak tartjuk ennek a kapcsolatnak a lelki kötelék jellegét, illetve nem elhanyagolhatónak az általa nyútott immunvédelmet, ezért a hosszú szoptatás mellett döntöttünk. Aminek viszont, a gyermek kéréseire való válaszadás mellett ugyanolyan fontos része az anya határainak tiszteletben tartása.
Az elmúlt időszakban nagyon sokszor éreztem már tehernek a szoptatást, különösen az egész éjszakán át tartóakat, és eljutottam abba a fázisba, amikor láthatóan a nap közbeni együttlétünket is feszültté tette a kialvatlanságom, ezért nagyon lassan, de jól megragadhatóan eljött az a pont, amikor azt tudtam mondani, hogy nekem nincs tovább. És nem csak próbálkozni, elterelni a figyelmét, hanem pontot tenni ennek az egyébként varázslatos folyamatnak a végére.
De, visszatérve a történések folyamára. Karácsony kapuján, full betegen, cicitől megfosztva, mit is várhatunk egy kisgyerektől?!
Minden családnak vannak olyan történetei, amikor szent karácsony napján borul a kuka, törnek a poharak, hangosabbak a mondatok, nagyobb a feszkó, ugye?
Mert az együttlét nem csak intimitást hoz, hanem másfajta változást is. Ez természetes. Persze ettől még nem mutat jól.
Hát nálunk is volt mindenféle. Vigasztalhatatlan sírás, rúgkapálás, önkívület, minden határon túlmenő kimerültség, szülői szívhasadás, tehetetlenségből fakadó könnyek, minden tragikumot felülmúló humor, feszülés, ölelés, elengedés, hallgatás. Aztán vendégeskedés, utazás, mindenféle variációk. És a végére még egy baleset is.
Mit tettünk?
JELEN voltunk egymás számára. Fizikailag, érzelmileg, mindenhogy.
MEGTETTÜK az igazán fontos dolgokat. Feldíszítettük a fát, becsomagoltuk az ajándékokat, ettünk, ittunk, aludtunk, öleltünk, amennyi a túléléshez elég. Alvásból nem gondoltam, hogy ilyen kevés is elég tud lenni ennyi idősen (mármint nekem).
ELENGEDTÜK a nem annyira fontosakat. A takarítás tíz százalékát, a karácsonyesti menü háromnegyedét, a fontos vendégek egy részét, a szenteste kiöltözős, csinos, karácsonyi dallamok és csodálatos illatok közt, együtt-ül-az asztalnál-a család részét.
ÁTÉLTÜK a szent pillanatokat és a szentté nemesült apró, vicces, édes mozzanatokat. Néztük, ahogy a kétéves fiunk éjjel fél háromkor megkóstolja, aztán kiköpi élete első szaloncukorját és eszik helyette inkább kolbászt, könnyekig hatódtunk, amikor bekukucskálva az ajándékcsomagba meglátta a neki készült horgolt cicát és az a leírhatatlan öröm csillan meg a szemében, amit eddig csak a mesékből ismertünk. Elmondtuk egymásnak, hogy mit is szeretünk a másikban még egy szétesett és tyeplákis karácsony estén is. Hancúroztunk az unokatesókkal, kipróbáltuk az önfelfújós matracot, tudtunk sírva röhögni, amikor már más tényleg nem jutott eszünkbe.
Az elejétől fogva biztos voltam abban, hogy ez a betegség nem csak egy sima téli takony vagy valami fogzást kísérő jelenség, hanem egyfajta fejlődési ugrás előkészítője. Mondják, hogy amikor fejlődési ugrás előtt áll a gyerek, nagyon gyakran lebetegszik, visszacsúszik egy előző fejlődési szintre vagy valami hasonló mélypontra jut, hogy onnan aztán nagyot rugaszkodjon.
Tíz napja zajlik mindez (hihetetlen, mintha két hónap lett volna), és már most látszik a változás. Egész mondatokban beszél, összefüggéseket lát meg, érvel, viccel, (hazudik).
És alakultak ki új szokások. Például ha aludni, pihenni, töltődni akar, akkor azzal jön, hogy "Anya, ringat".
És vannak még (remélem, csak) átmeneti dolgok. Hogy hajnalban megéhezik (ezek szerint mégis volt még valamennyi tápértéke is annak a tejnek...) és megeszik fél kiló mandarint vagy két szelet vajas kalácsot. Hogy néha még mindig felébred a délutáni alvás felénél. Hogy néha nem sikerül visszaaludnia hajnal ötkor.
Nem mondom, hogy visszaállt az egyensúly azóta. Nem mondom, hogy ez volt életünk legjobb karácsonya. Nem mondom, hogy már nem vagyunk olyan fáradtak. Nem mondom, hogy nem zavart, hogy minket, felnőtteket egy kicsit sem sajált senki (mert vagy 1. alapvetően csak a gyerek hogylétére koncertráltak, vagy 2. már ennél nagyobb gyerekeik vannak és tudják, hogy egy-egy ilyen mennyire nem jelentős nehézség az élet egésze szempontjából, vagy 3. nincs még gyerekük és fogalmuk sincs, milyen az, amikor másfél órája mászkálsz fel-alá tehetetlenül a síró gyerekeddel az éjszaka közepén).
De azt gondolom, így a vége felé közeledve, hogy hihetetlen közelséget lehetett megélni ebben a karácsonyban egymással. Hogy sosem éreztem még át ennyire Mária tehetetlenségét, amit akkor érezhetett, amikor nem találtak szállást Betlehemben. Hogy ha nem is a legkönnyebb, de az igazi értékeket hihetetlenül kikristályosító karácsony volt.
És óriási hálával látom, hogy a szoptatás befejezése, bár egyáltalán nem ment fájdalommentesen, nem okozott törést a kapcsolatunkban. Nagyon féltem ettől, hogy ha nem várom ki, míg elválasztja magát, keletkezik majd valami visszafordíthatatlan seb. Nem keletkezett. Senkinek nem hittem volna ezt el azelőtt.
Hát most ennyit. Az ennyél tényszerűbb történésekről talán majd még születik egy másik mese.
