A mosható pelenkáról és még sok minden másról

Ezt a bejegyzést Kiss Anginak ajánlom, aki még nem anyuka ugyan, de már most érdeklődik az ilyesmi dolgok felől (mint ahogy én is tettem annakidején...)

Attitűdök sűrűsödése

Be kellett látnom Pedrito születése után egy bizonyos idővel, hogy én egy nagyon válogatott, csupa hasonló szellemiségű emberekből álló szubkultúrában "nőttem fel", vagyis töltöttem az időm nagy részét, mondjuk miután befejeztem az egyetemet és elkezdtem dolgozni. Ezek az olyan tudatoséletmódos, hordozós, kötődően nevelős, asszertívan kommunikálós széplelkek, akik biopamut ruhákban és bőrszandálokban járnak, kortárs költőket olvasnak, underground zenét hallgatnak, vegák/vegánok/gabonaapalú étrenden élnek/nyers étkezést folytatnak vagy tetszőleges más étkezési irányzat iránt mennek (vakon vagy félvakon), együtt alszanak a gyerekeikkel, retttttttenetesen sokáig (értsd: akár két éven túl) szoptatnak, mosható pelenkát használnak, waldorf iskolába íratják a gyerekeiket, sőt, akár otthon oktatnak. És természetesen otthon is szülnek. Hol máshol.
Hogy minezt a szemléletet úgy kaptam, hol sűrűbben, hol csak elemeiben, de általában mindenhonnan, mint ami a legtermészetesebb dolog a világon. Nekünk. Akik "ilyenek" vagyunk. Akiknek a kedvenc könyve Az elveszett boldogság nyomában és tiszta szívvel hisszük, hogy a mi gyerekünk is lehet kis Jekána indián. A maga módján.
Szerettem ezt. Mert olyan kereknek tűnt a világ. Még akkor is, ha nem volt gyerekem (már akkor is, több természetes szüléstörténetet olvastam el, mint néhány egészségügyi dolgozó a közelemben).

Szeretem ezt azóta is. Csak azóta máshogy élem meg. A választékot is, az elveket is, a saját prioritásaimat is. És boldog vagyok, hogy az ökobio-hordozós-kötődős szélsőségből indultam, mert onnan aztán jókat lehetett válogatni. Azóta megtudtam azt is, hogy milyen úgy találkozni mindezekkel, ha már a saját gyerekedet várod. És milyen a saját gyereked apjával beszélgetni, végiggyúrni, a szívünk és az eszünk különböző szegleteiben megjáratni mindazt, amit korábban mintaként követni támadt kedved.

Akkor végülis mit csinálok azóta és miért? 

Hordozok. 

Nem csak úgy néha, nem csak itthon, nem csak a praktikum kedvéért, nem csak divathóbortból, nem azért, mert a kendők szépek. Hanem életmód-szerűen.
Mert hiszek benne, hogy a testközelség a legbiztonságosabb állapot egy újszülöttnek, csecsemőnek, kisbabának. És nekem is.
Mert sokkal, de sokkal többet tudok és gyorsabban tanulok róla, ha itt van a közelemben (a testi jelzéseiből, a fizikumának a működéséből), és amikor sétálunk, jobban hallom azt is, hogy mit mond, meg érzem, hogy merre mutogat.
Mert könnyebbé teszi, hogy én is elvégezzem a dolgom a mindennapokban (lehet főzni altatás közben, porszívózni altatás gyanánt, és még sorolhatnám).

Szoptatok. 

(tizennégy hónapos. igen. még mindig)
Mert az anyatej a legértékesebb és leggazdagabb táplálékforrás, amit kaphat.
Mert fontos nekem az immunvédelem, amit az anyatej nyújt.
Mert építeni szeretném a köztünk lévő lelki köteléket (és nem elvágni, lesz még arra elég idő, hogy távolodjunk egymástól).
Mert könnyebb így altatni, megnyugtatni, feltöltődést nyújtani.
Mert a szoptatás engem is véd, például csökkenti a mellrák kockázatát.
És mert ha necces helyzetbe kerülünk, például, mert a kínálatból semmit sem szeretne megenni, akkor nagyon jó vésztartalék.

Mosható pelenkát használok. 

Mert fizikai fájdalmat okozott a kezdeti időszakban, az a rengeteg szemét, amit az eldobható pelenkával termeltünk. Minden nap egy teli kuka. Soha-le-nem-bomló szemét. Tényleg, volt elég bajom akkoriban a gyermekágy idején, de ez is egy jelentős diszkomfortot jelentett nekem, hogy nem tudtam elfogadni, hogy ennyit szemeteljünk.
Aztán azért is mosható pelenkázok, mert nem akarom, hogy a bőre túl sok kemikáliával találkozzon, és ha már muszáj pelust használni, akkor lehetőleg természetes anyagok vegyék körül.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a cukiságfaktor nem játszik szerepet (értsd: külön iparág épült a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kézműves pelusok előállatására, ami persze teljes nonszensz, mivel a funkcionalitás sokkal fontosabb lenne, mint a szépség, hiszen ez az a ruhadarab, ami mindig takarásban van), de hova tovább, annál inkább a jó nedvszívó-képesség hoz lázba, mint a cuki minta. Sokkal kevesebb macera mosható pelenkát használni, mint gondolnánk. A mosás maga szárítással meg elpakolással együtt nem vesz igénybe több időt, mint elmenni a drogériába az újabb adag papírpelenkáért, és abszolváltunk már nyaralást is mosógép nélkül (ekkor sem tette tönkre az életünket, sőt, boldog voltam, hogy a napfényben fertőtleníthetem a pelenkákat).
Hozzátartozik a dologhoz, hogy nem száz százalékban mosható pelust használunk (éjszakára eldobóst), de a napi 1 db pelenka-szemét még belefér az én lelkivilágomba is.

Együtt alszunk. 

Mert az éjszaka a legtörékenyebb időszak egy baba számára és azt tapasztaltam, hogy neki is és nekünk is biztonságézést ad, ha látó- és hallótávolságra vagyunk. És elképesztően meghittek a reggelek, ha arra ébredhetek, hogy rácsodálkozom annak az életnek a csodájára, aki belőlünk született. Nem tudom ezt kevésbé patetikusan megfogalmazni.
Az árnyoldal persze az, hogy mivel Pedrito kihasználja a számára rendelkezésre álló összes teret és szanaszét gurgulászik a teljes két és fél méter széles felületen, minden este úgy kell a maradék helyen megosztoznunk életem párjával. És az éjszaka további menetében is bármilyen oldalbarúgás benne van a pakliban. De majd ha megunjuk, változtatunk.

Az igény szerinti hozzátáplálás elve szerint etetem (ismertebb nevén BLW). 

Ami azt jelenti, hogy nem kapott soha marhahúsos zöldborsópürét, sem túl sok pépes cuccot, később kezdtük el hozzátáplálni (amúgy egy éves koráig elég lenne az anyatej), és kezdettől fogva abból kóstolgatott, amit mi eszünk (kivéve persze a túl fűszeres vagy túl cukros, kakaós stb. ételeket). Igény szerint, vagyis annyit evett, kóstolt, maszatolt, amennyi érdekelte és nem repülőztettünk bele sem csellel, sem erővel a szájába semmit, amit nem akart megkóstolni. Nem is tudom, hogyan tudtunk volna.
Hát nem mondom, voltak nehéz időszakok, amikor a sírhatnék kerülgetett egy-egy ebédnél, hogy SEMMIT nem eszik a gyerekem, de cserébe most tizennégy hónapos, tud önállóan pohárból inni, kanállal enni és a villával is kísérletezik.
Nem eszik sokat, de ha jókedvű, akkor nagy hammogások közepette kóstol.
Mostanra szinte alig szór le valamit az asztal köré.
Vannak olyan ételek, amit, és vannak olyan felnőttek, akikkel hajlandó rá, hogy etetve legyen.
Ja, ezt azért választottuk, mert szerettük volna, ha az igény szerinti étkezés megmarad a szoptatás után a szilárd ételenél is (és nem azért eszik meg valamit, mert a felnőttek betolják a szájába) - hiszek benne, hogy ez később egy egészséges étkezési kultúrához vezet. Meg szerettem volna, ha mielőbb megtanul önállóan, jóízűen enni. Nagyon sokat fejlődött a finommotorikája és nem kellett annyit takarítani a katasztrófa sulytotta övezet étkezőasztalnál, mint amennyire fel voltam készülve.

Barefoot-cipőket adok a lábára.

Mert abban hiszek (kevéske tanulmányozás után), hogy nem attól nem lesz lúdtaplas, ha a cipő tartja a bokáját pl. hanem attól, ha hagyjuk, hogy az izmai kifejlődjenek és megerősödjenek.
Cipő témában még megingatható vagyok, nem olvastam olyan rengeteget róla, mint a többi témáról, meg hát nem is olyan régóta aktuális még.

És mit nem?

Nem szültem otthon.
Még.
De majd.
A következőt
hátha.

Ej!

Ejj! Ezek a felnőttek...
Nehéz velük néha kommunikálni. Pedig már mindent tudok ahhoz, hogy irányítsam őket.
Kiválóan mutogatok, és nem csak kiválóan tudok irányt mutatni az ujjammal, hanem igazán, nagyon lelkesítően és motiválóan is mutogatok ("Ej!"). Ha kell, sürgetően ("Eeeejjjjjj!"). Anya mondja is, leader ez a gyerek, mint a szülei, dettó. Na én azt nem tudom, hogy mi, de néha azt gondolom, anyával a legnehezebb. Kényelmes nagyon. Meg kifogásokat keres: még ezt gyorsan elmossa, még a mosogatógépet bepakolja, még saját magát is felöltözteti, miután engem már teljesen kikínozott a sok ruhával (na legalább, ez igazságos, hogy ne csak én szenvedjek, hanem ő is). Szóval anya kemény dió, de nemrég megtaláltam, mi lágyítja meg végleg az ő szívét is: ha a legkedvesebb mosolyommal, félrehajtott fejjel azt mondom neki, hogy "anyaanyaanyaaaaanyaaaa", akkor nyert ügyem van.

Aztán a többiek. Apa, hát Apától tanultam szerintem az ösztönző mutogatást, mert ő néha képes leállni velem vitatkozni, hogy mégiscsak én hozzam vissza a labdát vagy az elgurított kisautót, amikor én világosan megkértem őt, hogy menjen el érte. Néha, bevallom, kiabálunk is egymással, persze csak amolyan apa-fia módon, aztán általában ő győz és én mászok a játékokért. De azért így is nagyon jó vele játszani, különösen, mert ő élvezi is a focizást velem, nem csak imitálja, mint anya, meg felültet a kisautómra és nagyon kalandosan, gyorsan és fékcsikorgások közepette tologat szerte a lakásban.

A Papa meg a Nagyi a legkönnyebb eset, ők hallgatnak rám. Papa még örül is, hogy cipelgethet fel-alá meg ugrálhat velem, mert azt mondja, hogy fogyni akar. Hát én meg örömmel irányítok, különösen olyan magasról. Nagyival meg az a jó, hogy mindent meg lehet vele beszélni, amit szeretnék, cserébe én meg nem szedek ki a konyhaszekrényéből, meg főleg a vadiúj bárpultjából semmit, amit nem szabad nekem, csak olyasmiket, amiket megenged.
Guszonai Nagyikával az a trükk, hogy ő is mindig csak ücsörögne, mesélne meg énekelne - persze, megszokta, amikor fél éves koromban itt volt nálunk jó sokáig, hogy ülünk a kanapén én pakolgatjuk a kockákat, de hát azóta én már felfedeztem a járás örömét, szóval remélem, neki is hamarosan megedződik a lába és nem fog már rá panaszkodni, hogy fáj, hanem szépen jön velem, mint a többiek.

Amúgy nem csak járni meg mutogatni tudok  már, hanem fogócskázni is lehet velem, sőt, úgy is lehet fogócskázni, hogy én közben húzom a kutyusomat, ugye, Ercsi?
Meg elkezdtem már edzeni a nagy nyári focizásokra, Apa szerint egész jól vezetem a labdát a lakásban - remélem, a füvön is menni fog.
Ezen kívül tudom, hogy ugat a legtöbb kutya (vau!), meg tudom mutatni, hogyan szimatol a Rexi (tudjátok, ő nagyon öreg és vak, úgyhogy igazán jó szaglásának kell lennie), a Palya Bea néni cicás dalában tudom a refrént énekelni (cica-cia HOPP!), integetek mindennek és mindenkinek, aki elmegy, elbújt, vagy már nem tudunk vele tovább játszani.

Ja, és sokat segítek anyának ám. Kipakolni a mosógépből a kimosott pelusaimat (mert nekem mosipelusom van, ha még nem tudtátok volna, ami nem szennyezi a környezetet és nem lesz tőle piros a popsim), rendet rakni a komódban a hálószobában (amióta ezt csinálom, azóta jöttem rá például, hogy a Süni a legjobban Apa pulcsijai között szeret aludni a harmadik fiókban).
A rendrakás azért is nagyon fontos, mert Anya nagyon szétszórt. Csomószor úgy felejti nyitva a fiókokat meg az ajtókat mindenhol, nekem kell utána becsukogatni.
És ami meg a legmeglepőbb, hogy néha még azt is elfelejti, hogy nekem, a tulajdon fiának, hol vannak a testrészei. Tőlem kérdezi van, hogy naponta többször is, hogy hol van a pocakom, a lábam, a fülem, a szemem. Hát még szerencse, hogy én tudom. Azt, hogy lábalába, néha mondom is, hogy jegyezze már meg végre.

Amúgy tudtátok, hogy még mindig meg tudom harapdálni a lábujjaimat?
Na, ki csinálja utánam, kedves felnőttek?

Aki meg tudja, jelentkezhet nálam egy puszira meg ölelésre, mert azt is tudok ám!