Mindennapi kenyerünk és a mindenszentek

Nagyon kritikus vagyok magammal, mint anya, mint háziasszony, mint feleség.
Nagyon, nagyon kritikus. Sőt. Talán a kíméletlen a legjobb szó. Semmit nem tűrök, ami tökéletlen.
Sok bajom származik ebből.
Volt is tegnap egy jó beszélgetésünk az aktuális botlásaimról (olyanonokat képzeljetek el, mint mosatlan edény felhalmozódása, kiakadás a nyűgös gyerek miatt, kiabálás feszültség kiengedése céljából stb.). És megfogalmaztam én saját magamnak, hogy hálanaplót kellene vezetnem, mert akkor nem arra fókuszálnék, ami tökéletlen, hanem észrevenném, mennyi minden JÓL megy. Vagy legalább elég jól.

Úgyhogy most egy ilyen következik.
Mostanában kenyeret sütök, egészen gyakran, találtam egy egészen egyszerű receptet, majdhogynem önműködő, és tudhatom, hogy mi van benne (és hogy adalékanyagok nincsenek).
Aztán, amikor belekezdtem egy diétába, aminek a cukorfüggőség megtörése a célja, találkoztam egy igazi, kovászolt kenyér recepttel. Na hát ha van a világon slow food, akkor ez az.
Minimum 10 napig érleljük a kovászt, naponta egyszer-kétszer-háromszor etetve (mintha nem lenne így is épp elég éhes száj itthon), aztán pedig egy álló napon keresztül készítjük a kenyeret, másfél-kétóránként csinálva vele valamit.
Eleinte sokszor azt hittem, hogy fel fogom adni. Túl sok volt a kockázati tényező. Tudom-e húsz percig dagasztani, mixerrel, alvásidőben, haza tudok-e érni pont akkorra, amikor épp át kell gyúrni, be fog-e indulni a kovász úgy egyáltalán.

És aztán rájöttem, amikor gyúrtam, kézzel, dagasztottam a tésztát, és előjöttek az elmém mélyén raktározott emlékek, amikor keresztanyámat láttam nyáron, kötényruhában, teknőben, hatalmas jókevvel kenyeret dagasztani, hogy ez is egy emlék-sütés. Hogy mindjárt mindenszentek van. És én hiszek az ilyen megemlékezésekben, amikor karácsonykor a nagymama emlékére sütünk zserbót, vagy éppen a keresztanyám emlékére készítünk kókusztekercset. Mert a számunkra fontos emberek által készített étel ízében minden köztünk élő szeretet benne van.
Szóval, drága Keresztanyu, úgy néz ki, hogy tudok kenyeret sütni!

Álommanók

Mindig is tudtam, mennyire fontosak a rituálék, a dolgok kezdetét vagy végét jelző cselekvések, a kimondott és megjelenített érzések, az érintések, az összebújások. Szerintem úgy általában az embereknek, de hogy konkrétabb legyek, nekem. Illetve szerintem úgy általában a kisgyerekeknek, de hogy ki is mondjam, kiről beszélek, Pedritonak.

Még nem tudott beszélni szinte semmit, de összetette a kezét és mondta, hogy ámen evés előtt. Soha nem mondtuk neki, hogy ejnyebejnye, márpedig imádkozni kell. Azt sem magyaráztuk, hogy miért csináljuk, és mégis csatlakozott hozzá.

Ugyanígy van az elköszönéssel, a dolgok és emberek elbúcsúztatásával, az esések és koppanások okának megkeresésével és a "felelős" tárgyak megdádázásával.

És a legszebb mindegyik közül az esti rituálé. Nem fogom most részletezni, hogy pontosan mi zajlik és mit mi után csinálunk, egyrészt, mert ez nagyon intim és hadd maradjon meg a mi hármunké, másrészt nehogy valaki úgy olvassa, mint tuti receptet.
De egy nagy meglepetésemet elmondom.
Szoktam neki mesélni. Valami egyszerű mesét, de legtöbbször a napunkat.
Ami általában úgy végződik, hogy "... és most itt fekszünk, összebújva, és várjuk, hogy az álommanók megérkezzenek és jóillatú álomport hintsenek a szempillánkra, amitől elalszunk és békés, pihentető álmot álmodunk egészen reggelig." Később még, biztos, ami biztos, említést teszek az őrangyalokról, a Jóistenről és biztosítom a gyermeket, hogy mi ketten az édesapjával is itt fogunk szuszogni mellette, nincs mitől tartania (ha éberebb ekkor még, akkor néha felpattan, keresi apát :).

Ezt néhányszor ismételtem az elején, egyáltalán nem tudatosan, mondhatni nem jutott más az eszembe. Aztán egyszer csak, látom, hogy amikor már a mese végére érek, a félomban lévő Pedrito felnyúl a kezével és valami olyan szóró mozgást végez, mint amikor játék főzés közben sózza a levest. Aztán a szemhéjára mutogat.
Ja hogy igen, az álommanós részre emlékeztet. Hogy el ne felejtsem. Édesdrágám.
Azóta minden nap szórja.
Sőt. Amikor valakit napközben, játék közben elaltat a plüssálatok közül, ott is elmondja, hogy az álommanók jártak itt ("Mamóóó!").
Gyönyörű, ahogyan  gyermeki elme fejlődik. Gyönyörű.

rajz: Agócs Írisz

Így tarts motivációs beszédet egy másfélévesnek

Apa elutazott majdnem egy hétre. Németországban van, tanul.
Talán ez a helyzet hozta elő belőlem, hogy így apa hiányában nekem kell a vezérnek is lennem, márpedig az igazi vezérek remek retorikai készségekkel vannak megáldva és folyton beszédekkel lelkesítik a népüket.
Nyöszörgős reggel van, ha a köztünk lévő távolság meghaladja a 30 centit, Pedrito máris anyaanyaanyázásba kezd. Ezt valahogy szeretném kikapcsolni. Ezért mondom:

- Nézz a szemembe, fiam! Amíg engem látsz, nincsen semmi baj. Ha rámnézel és látsz, akkor itt vagyok a közelben, nem mentem sehová és egyáltalán nem kell jajgatni meg nyöszörögni! Érted, amit mondok?!

Pedrito válasza:
- Nyihhaahahha!

Első gyerekszáj

Mamáéknál vagyunk, már indulóban. Keresem Pedrito kalapját, vagy sapkáját, vagy már nem is tudom, miben jöttünk, kicsit kutyafuttában. Állok az előszobában és ötlettelenül nézelődöm, közben az orrom alá mormolva.
- Pedrito, Pedrito, mi volt neked a fejeden?

Mire ő válaszol:
- Púp!

Tapasztalataim a tudományos felfedezések világából

Amióta azzal a két kutyussal megismerkedtem az Ördögkatlanban, számos dologról eszembe jut a kérdés, hogy vajon ő naaaa(gy)-e vagy kicsi.

Van, ami egyértelmű. Például a cici naaagy, a bibim pedig, vagyis a horzsolásom a térdemen, akkor jó, ha már csak csicsi. Vagy cipci (icipici).

Aztán vannak dolgok, amikből nagy is van meg kicsi is, például a mackóim. Így lehet őket megkülönböztetni.
De vannak igazán meglepő dolgok is ám!

Múltkor például egy akkora naaaaaaaaagy citromot találtam kora reggel, amit még soha azelőtt. Óriási lázba jöttem tőle, majd kiugrottam anya kezéből. Még azt is elfelejtettem, hogy milyen éhes vagyok.
Hát szerintetek nem elképesztő?

Evőpajtik

Azt mondja Anya, vannak babák, akiknek szundipajtijuk (alvóállatkájuk) van, és nélkülük nem tudnak elaludni. Hát nem tudom, nekem elég a szüleim szuszogása, Mama ringatása, Papa hátsimije vagy éppen az autóringatás (na meg persze a c.i.c.i. de erről Anya miatt nem szeretek beszélni).
De az evéshez nekem is kell társ. Mindig!
A felnőttekkel se rossz enni, de ők mindig csak arra koncentrálnak, hogy megehessék a sajátjukat vagy engem etessenek. De nekem is van kiről gondoskodnom ám!

Beee általában türelmetlen, amikor éhes. Meg mohón eszik a kisbüdös, aztán csodálkozhatok, hogy megint belesett a reggelibe és csupa kakaó lett a szeme környékén...
Brum brumm csak csendben várja, hogy adok-e neki valamit. Persze mindig adok, nem vagyok irigy én.
Tyüttyivel az a legjobb, hogy ő mindenevő, ahogy a malacok általában. És mindig rettenetesen éhes, néha alig győzöm etetni.
A legóállatkákkal általában nagyon nehéz, mert kicsik és ha beleesnek a főzelékbe, nyakig olyanok lesznek. Vagy talpig.

Na de a legjobb. A legeslegjobb Vau. Samu a Papáéknál. Mert ő egy élő igazi kutya és olyan gyorsan eszik, mint senki a földkerekségen. És már én is adhatom neki egyedül a kis falatkákat a kis lapátomon. Ő meg megeszi. Szerintem ezzel a mutatvánnyal akár a cirkuszban is felléphetnénk! Még jó, hogy a Papa kitalálta.

A bárányhimlőről

Mindjárt az elején elárulom nektek: nem veszélyes. Nem csak, hogy ki lehet bírni, de még csak észre se veszitek. Jó, jó, enyhén viszketnek majd itt-ott azok a fránya kis pöttyök (nekem a lábamon), de ha az Anyukátok nektek is fúj rá aloeverás sprayt, akkor az még mókás is lesz. Én például lázas se voltam. Vagyis, hát, lehet, hogy csak nem vettük észre, olyan meleg volt kinn, hogy ki figyelte, mitől meleg a testem...

Két dolgot azért sajnálok: haza kellett jönnünk az Ördögkatlanból miatta és le kellett mondanunk a tátrai kirándulásunkat. Pedig azt tavaly is úgy élveztem. S aztán végig benn kellett lennem a lakásban, nem mehettünk se hintázni a parkba, se Rexivel nem játszhattam lenn a ház előtt, a biciklizések is kimaradtak és látogatóba se mehettem senkihez (Esztiiiiiiiiiiiiiii, úgy hiányoztááááááál, ki csapkodta így a fejed?!)

Az egyetlen mentsváram - meg nekem úgy tűnt, hogy az Apáé meg az Anyáé is - a Mamáék udvara volt. Az volt az én bárányhimlős oázisom! Mikor már Anya kezdett az agyamra menni, mert semmi újat nem tudott a lakásban kitalálni, akkor inkább jobbnak láttam szólni neki, hogy menjünk át, s hancúrozzunk egyet az udvaron. Mivel biztosra akartam menni, egy kis toporzékolással adtam nyomatékot a kívánságomnak Gyorsan megértette.

Apával meg autóztunk. Iggen jó az új ülés, amit kaptam: magas, így én is kilátok rendesen az ablakon, széles, puha, stabil és ledönthető kicsit, hogy mikor alszok, ne billenjen előre a fejem. Esténként elmentünk egyszer-kétszer egy kis városi kocsikázásra, s aztán még a kormányhoz is odaengedett. A miénket még nem tudom úgy kezelni, mint a Papa autóját, abban már a zenét is be tudom kapcsolni, de a visszapillantó tükörre azért tettem egy-két kéznyomot, hogy lássák, az első sorban is jártam ám.

A legjobb dolog meg az volt, hogy egész nap cicizhettem. Reggeltől estig, aztán estétől reggelig. És ezt nem lehet megunni. Nyammm-nyammm.

Szóval, summa summarum, nem olyan borzasztó dolog ez a bárányhinlő. Ajánlom Nektek, hogy gyorsan essetek át rajta. Minél később, annál több lesz a macera vele. A hét éves unokatesómon például legalább 10x annyi piros pötty volt, mint rajtam, meg jobban is viszketett neki. Nem beszélve Keresztapuról, aki csak most kapta el az unokatesóktól. Jaaaaj, ő alaposan megszenved vele.

Keresztapu, kitartást, kenjél rá te is aloe verát, meg Cicizzél sokat, és minden jó lesz, hidd el!

Apa-baba-altatás

Amikor a Baba - Pedrito elkezdte így hívni magát - Apával készül aludni, mert Anya tornázni ment. De előtte jó alaposan előkészített mindent, s mivel tudja, hogy Apa elfelejti meg összekeveri az információkat, rajzolt egy "élő ábrát" is hozzá.

Köszi, Anyaaa!

😊

A pöttyös végű Ördögkatlan

Az Ördögkatlnabna ugyan még nem jártam - kivéve Anya pocakjában -, de Gombaszög után megnyugodtam egy kicsit, tudják azért ezek a szüleim, mit csinálnak, s olyan fesztiválokra visznek el, amiről erősen gyanítható, hogy én is jól fogom magam érezni.

Gombaszöghöz képest azért emeltünk egy kicsit a téten: az Ördögkatlanra nem egy panziót foglaltunk le, hanem egy lakókocsit. Trúsztori, annyira gyorsan elfogytak minden szálláslehetőségek, hogy ezt találta már csak Anya. És bevállalta.

Jól tette. Mert teljesen bevált a hely: egy kisharsányi családi ház hátsó udvarán, 30-40 sátor között ott állt a mi lakókocsink is, amiben eredetileg öten kellett volna aludnunk, de Éviék nagyon jófejek voltak, felhúztak egy sátrat is, és csak a cuccaikat tartották a kocsiban, nem aludtak benne.

Az úgy ugyanolyan nagy volt, mint otthon, úgyhogy mindhárman elfértünk. A meleg se volt elviselhetetlen, mert bőven sötétedés után mentünk csak aludni, reggel meg nem hagytam őket olyan sokáig aludni, hogy a hasunkra süthessen a nap.

Az udvarban volt két kutyus ("haff-haff"), egy magyar vizsla meg egy kisebb, őt nem tudtam beazonosítani. Én csak úgy hívtam őket, hogy a "naaaaaaaaagy" meg a "cicsiii". Találtam motort meg autót is, két hinta közül is választhattam, a homokozóban meg annyi tortát tudtam formázni, amennyit csak akartam. De a legjobban akkor is a csillagos ég alatti fürdés tetszett a lavórban. Stííííl volt nagyon. És még pancsikolhattam is, amennyit csak akarok.

Én úgy is el lettem volna, ha ki se megyünk az udvarból. Vagy maximum a szomszédba. Mert ott meg libák voltak ("gá-gá"). De nem egy vagy kettő, hanem rengeteeeeeg. S amikor bementünk, nekünk akartak jönni, tiszta mérgesek voltak, de apa nem félt tőlük, elkergette őket. Lehet, hogy sok lúd disznót győz, de apát még ők se tudták legyűrni! Aztán meg beültem a "nyenyébe". Egy igazi "nyenyébe". Rimánkodtam is anyának, hogy hagyjuk azt a Pintér Bélát meg a Halott embert, nézzünk inkább csak traktorokat!

Nem hallgattak rám, pedig hát nekem lett igazam: sehova nem sikerült sorszámot szereznünk, vagy ahova sikerült, oda meg elfelejtettük időben kiváltani (höhöhö), úgyhogy maradt a fröccsterasz a trambulinnal. Meg egy bácsival, aki néni. Én nem nagyon értek hozzá, csak azt tudom, hogy fiú neve volt (Tibor), de szoknyát hordott meg a haja is úgy volt levágva mint egy lánynak. Hát, remélem, rám nem akar majd anya szoknyát adni soha... De ahogy apa arcát elnéztem, ettől nem kell félnem szerencsére...

Cirkuszban is voltunk. Nem is akármilyenben, a francia Galapiat Wagabond című produkcióját néztük meg. Bár apáék el voltak ájulva tőle, bevallom, én féltem. Mikor láttam az embereket kijönni a bőröndjükkel a fejükön a kupéból, hát én abba nagyon beleéltem magam, hogy az milyen rémisztő érzés lehet és inkább kijöttem. Engem sokkal jobban érdekelt volna, Oda meg Apa nem volt hajlandó bejönni velem, hiába győzködtem szakadatlanul...

Bezzeg Halász Judit koncertre elvittek, pedig nem is akartam menni. Igazából ők akartak, csak rám fogták. Úgyhogy jól elaludtam nekik az autóban hihihi Velem ne packázzanak!

Így teltek a napjaink, mígnem egyik reggel furcsa pöttyök jelentek meg az arcomon, először azt hittük, szúnyogcsípések, csak napközben valahogy egyre több lett belőlük... És nem segített rajta se Dinnyés Dani, se Lajkó Félix. Se a rosé fröccs, se a bodzás limonádé. Se Ajsa ölelése, se a finom hamburger.

Úgyhogy nem volt mit tenni, hazajöttünk. Anya szerint kb. 2 hétig nem mehetek ki a lakásból. Kéééét hétig csak idebenn? Mit fogok én csinálni? Számolni a pöttyeimet? ("ety-ety-ety") Ajjaj, azt hiszem, rossz idők jönnek: a jó kis tátrai levegő helyett marad a benti ventillátor... :( 

Szorítsatok, hogy ne viszkessen nagyon.

Másfél éves ki mit tud

Már régen akartam írni a szülői összehasonlítgatás jelenségéről, amelyhez semmi nincs fogható.
Egy nagyon, nagyon agresszív, sorok között megbúvó jelenségről van szó, amely egyszerűen úgy kúszik be az életünkbe, hogy észre sem vesszük, nem is akarjuk, sőt néha kimondottan tiltakozunk ellene, meg letagadjuk, de akkor is megjelenik. Olyasmi lehet, mint amikor vírushordozó az ember és nem tudja, éppen mikor áll nyerésre a harcban a vírus és mikor a szervezet (lásd még hpv).
A kór kialakulása a következő forgatókönyvet követi többé-kevésbé.
1. gyermeked születik
2. megismerkedsz más, hasonló korú gyereket nevelő szülőkkel
3. ezek az új ismerősök lesznek azok, akikkel leggyakrabban találkozol, játszótér, gyerekorvos, fagyizás, játszótér, miegymás - általában ezek, körbe-körbe, később jön a szülői értekezlet és a gyerekbuli, mint kiváló új platformok
4. a kommunikáció menete megváltozik: a "Hogy vagytok?" klasszikus formulára a válasz szinte minden eseten annak felsorolása, hogy MIT TUD éppen a gyerek.
5. viszontválaszként jön az erre való reakció: kételkedés, rákontrázás, csodálkozásnak álcázott bosszankodás, satöbbi.

Hogy miért? Erre sokféle válasz van.
Talán, mert könnyebb ilyenfajta tényeket felsorolni, hogy éppen mennyit alszik egyhúzomban éjszaka, hány lépést tett meg tegnapelőtt életében először, hány kockából épített tornyot stb, mint őszintén magunkba nézni és a nagy pörgés közepette elgodolkodni a valós hogylétünkről.
Talán azért, mert a társadalom elvárja, hogy akinek kisgyereke van, az legyen ragyogóan boldog, hiszen egy csodát tudhat magáénak, amely minden nap új ragyogásával kényezteti el. És meg akarunk ennek felelni és KIZÁRÓLAG ujjongóan boldogok merünk lenni a nap minden percében. Milyen visszataszító lenne már kisgyerekes anyaként vagy apaként azt mondani, hogy bakker, alig élek, mert hetek, hónapok óta nem alszom. Minekazilyennekagyerek. Ugye.
(Pedig amúgy megfér egymás mellett az alig-működnek-az-életfunkcióim és az elképesztően-boldog-vagyok-nem-győzök-benne-gyönyörködni állapot).
Talán, mert azt akarjuk erősíteni magunkban, hogy a mi gyerekünk különleges, tehetséges, kimagasló (apropó: az elmúlt héten két olyan babáról hallottam, akik hat hetes koruk előtt át tudnak fordulni hátról hasra vagy fordítva. hátkihiszieztel. azújgenerációmárcsakilyenszédületes).
Talán, mert reszketve lessük a táblázatokat, de legfőképpen a más gyerekét, hogy ugye a miénk is "hozza a papírformát" és ugye nincs elkésve, ha az egyéves szülinapján még csak bukfencezni tud, de verset még nem mond, csak prózát. Ugye.
A hogyvagytokra amúgy én is kilencven százalékban azt válaszolom, hogy jól. Merthát, mérleg ide vagy oda, mindig inkább jobban vagyunk, mint rosszabbul, meg nem is akarom ijesztgetni a drága embereket, hadd örüljenek ők is a gyerekem TELJESÍTMÉNYEINEK.
Tud-e pápázni, küld-e puszit, megmutatja-e a játékát... Mennyire utálom ezeket. És mennyire nem tudom kikerülni...
Hát ezért mondom én, hogy nagyon alattomos ez a vírus. Akkor is adsz összehasonlítási alapot, ha csak információt közölsz, és akkos is össze vagy hasonlítva, amikor még nem is mondtál semmit.

Na de. Az egész bejegyzést azért kezdtem el írni, mert Pedrito most másfél éves. És meg akartam örökíteni, hogy mik is érdeklik mostanában. Alább egy lista mindenféle hátsó szándék nélkül.

Jár, szalad, fogócskázik, kanapéra felmászik, váltott lábbal lépcsőzik
Motorozik, egyedül csúszdázik, ágyról (végre) lejön.
Egyedül is tud enni kanállal, villával
Inni pohárból
Utána szalvétával a száját megtörölni, meg az etetőszék tálcáját, tökéletesen tisztára

Néven szólít sokakat, bár a felnőtt nőkre általában gyűjtőnevet használ (EI)
Ha elmesélünk történeteket (pl a napját este), kommentál, hozzáteszi, amit kihagytam a felsorolásból
Fényképről felismeri a családtagokat
Tud érzelmeket kifejezni nem csak saját maga, hanem mások helyett is (pl sír a maci, mert leesett a székről)
És megvígasztal mindenkit, akinek baja esik - megölelgeti a könyvet, ha a mesében valamelyik szereplőnek valami baja van, együtt érez minden játékkal, aki éppen a rövidebbet húzta, ez iszonyú édes és szívmelengető
Kér enni, inni, egyértelműen jelzi, ha mást kér vagy ha befejezte az evést.
Bármilyen zenét meghall, táncolni kezd rá.




Állathangokat utánoz, szavakkal énekelget.
Nagyon magas tornyot tud építeni fa kockákból, bár ez utóbbiak helyét pillanatok alatt átvette a duplo (ennek a működését még nem érti, de az állatfigurák, meg a közlekedési eszközök nagyon nagy kedvenccé váltak)
Az ajtón ki- és be közlekedést játssza naphosszat az állatokkal és alagút alatt átvonatozást (ez bizotsan valami születésélmény-újrajátszás, mondja a pszicho énem).

Segít a házimunkában: szól, ha lejárt a program, kiszedi a mosógépből a pelusokat és ha megmutatom, hová tegye, ki is teregeti őket a radiátorra, aztán szól, amikor készen van
Imád söpörni, törlőronggyal törölgetni, porszívót tologatni
Tud fogat mosni és a végén köpködni is, csak még azt nem tudja megcsinálni, hogy hogyan ne nyelje le, amit ki kéne köpni.
Kiválóan magoz ki mindennemű nyári gyümölcsöt: meggyet, barackot, cseresznyét - a mag általában jobban érdekli, mint a körítés, de azért megeszi azokat is. Csak azt nehéz hova tenni, hogy hogyhogy a szezámmagot meg a paradicsom magját megehetjük, a cseresznyéét meg nem.

Új fog érkezéséről nem tudunk, marad az eddigi tizenkettő.
És, hogy ne kerüljük ki az éjszakák menetére vonatkozó kérdést sem: továbbra SEM ALUSSZA ÁT az éjszakát. De volt már rá példa, hogy éjfél után ébredt először. És fél9-ig aludt.

A lista természetesen nem teljes, aki tud még mást, írja meg kommentben és majd kitalálunk valami jó kis nyereményt.

6+1 ok, amiért Gombaszögön a babáknak is tetszik a levegő

Pedrito idén már másodjára volt ott velünk a Gombaszögi Nyári Táborban, és hazajövet akkorára duzzadt a szívünkben a hála meg az elégedettség, hogy arra gondoltunk, megörökítjük és tovább adjuk mindazon felismeréseket, amelyek – szerintünk – arra adnak magyarázatot, hogy miért és hogyan érdemes részt venni egy ilyen jellegű fesztiválon kisgyerekkel. Szóval miért is volt olyan jó egy másfél évessel ott tölteni néhány napot?

1. Tele van hihetetlenül érdekes látnivalókkal és játéklehetőségekkel. 
Lehet a lovastúrás nyihahákkal barátkozni, a Gombaoviba betévedő, ölbe kucorodós kiscicát simogatni, vallásos áhítattal figyelni minden nap a szemetet begyűjtő kisteherautót vagy éppen a kisvonatnak kinéző grillstandot. Szaladgálni vagy köveket pakolgatni a Labirintusban, óriásbuborékot eregetni, arcfestékbe belenyúlni, kajáért sorban állás közben tobozokat gyűjtögetni az erdő szélén, homokozni a strandröplabda-pálya sarkában, vadidegenek nagyfiúkkal focizni, vagy éppen székeket tologatni a kocsma teraszán.

 
2. Evés-alvás fronton minden megoldható.
Szoptatott babáknak bárhol lehetséges (vagyis senkit sem zavar) a dolog, otthonról hozott babakaja melegíthető a segítőkész grillesek mikrójában. Altatás szempontból pedig szintén láttunk már mindent. Önállóan elalvó gyerekeknek mindig akad egy kényelmes matrac a fa tövében vagy egy kihagyhatatlan élményt nyújtó függőágy. Kisebb babák hordozóban altatásához bármikor lehet találni egy unalamasan monoton hangon beszélő előadót, de van, akinek elég egy séta a barlang bejáratáig. A kisebb számban fellelhető babakocsisoknak pedig ellenálhatatlanul zötykölődő utak állnak rendelkezésére. A pelenkázás, öltöztetés és hasonlók a szülői lazaság függvényében szintén mindenhol megoldhatók. Mi kis kompromisszumokkal, de mosipelusban toltuk végig a négy napot.

3. Mindig akadnak cimbik, óvónénik és játszópajtások. 
Nagyobb gyerekek, akik megtanítanak arra, hogy kölesgolyót enni mégiscsak jó, fiatal felnőttek, akik nem úgy nyomulnak, mint az abajgatós rokonok, akik elől menekülni kell, hanem emberszámba veszik a másfél évest is, tiszteletben tartják az intim zónáját meg a határait és a barátkozásnak olyanfajta normális, nyitott és érzékeny folyamatán mennek lépésről lépésre, ami a felnőttek körében is elfogadott.  Van Gombaovi, ahol szívvel-lélekkel vigyáznak az otthagyható méretű gyerekekre és befogadják a csatolmány szülővel érkező kisebbeket is. És ha már a miénknél nagyobbakról is szó esett: elképesztő módon elemükben vannak itt a gyerekek, mintha a lényük legjobbját hozná ki belőlük a környezet: nyitottak, önállóak, szabadok lesznek. A szülők bátran engedik őket, mert világosak a határok és veszélytelenek az idegenek, inspiráló a természet és nem lehet elveszni sem. Sosem hallottunk még elveszett, vagy veszélyesen megsérült gyerekről Gombaszögön. 

4. Mert az esőtől meglazult sárban olyan jól lehet a dombokról lefelé kismotorozni, ahogy az otthoni játszótereken sosem tudnál. 
Odafelé menet a mi fiunk még éppenhogycsak elsajátította a klasszik fröccsöntött műanyag babajárművön való közlekedés tudományát, akarom mondani összeálltak az agyában a szükséges idegi kapcsolódások ahhoz, hogy a váltott lábbal löködés mozdulatára képes legyen. Hazaindulásunk előtt meg már alig lehetett megállítani, hogy hegymenetben föl vagy lefelé végigmotorozza a tábort.

5. Sok és jóféle zene van. 
Lehet táncolni evés közben, lehet kipróbálni sámándobot, hangtálat meg még sok más vonzó bigyót, és még a gyerektáncházba oda se értünk idén. De majd jövőre.

6. Egész nap a természetben lehet lenni, és tényleg-tényleg jó a levegő. 
Erről csak annyit, hogy érdemes mindenféle időjárásra felkészülni, és mindennek az ellenkezőjére is, tehát gumicsizma és esőnadrág kötelező, meg meleg ruha is, mert meglepően hideggé tud válni a völgy. Meg hogy hosszú idő után először fordult elő, hogy Pedrito két ébredéssel végigaludta az éjszakát (nem sátorban, hanem panzióban aludtunk, tehát a koncertek hatásáról nem tudok beszámolni), meg hogy amikor hazajöttünk, pár napig ki volt száradva az orrunk minden reggel, akkor vettem észre, hogy itthon mennyivel szárazabb a levegő.

+1: Mert ahol anyának és apának jó, ott boldog lesz a baba is. 
Hőségben, esőben, zenében, csöndben, maszatosan, mezítláb. Ajánlom mindenkinek, aki szereti. 

100 napos kihívás

Mennyi az, hogy 100 nap? Én csak azt tudom, ami most van: autó, Apppa, Cici, papa, mama meg Rexi. De mi az, hogy 100 napig kell csinálni valamit? Mert Apa mostanában elkezdett minden nap zsonglőrködni. Legalább 10 percet. Dobálja a labdákat fel, le, körbe-körbe. Igggen tudja. Néha én is elcsípem s akkor elrohanok vele. Vagy ha azt akarom, hogy inkább velem autózzon, akkor ledobom őket a földre. Vagy odaviszem anyának. Mint ezen a videón.

Nem tudom, mi az, hogy 100 nap, de ha rájövök, szólok, hogy mi lett a vége. Addig meg gyakorolok én is apával. A tv-t pl már nagyon jól el tudom találni. Nem csak labdával, kockával, macival, kupakokkal is. Zsonglőrködök én is!

Én és a rövidnadrág, meg még pár újdonság a mindennapokból

Változnak az idők mostanában.
Például, Anyáék végre megtanulták, hogy éjszaka nem szoktam fázni, ellenben a takaró eléggé idegesít, ezért ki szoktam gurulni alóla, szóval végre nem takargatnak be folyton.
Viszont, ha már nem vagyok betakarva, azért arra nagyon ügyelek, hogy a lábam biztonságban legyen. Ezt úgy kell érteni, hogy mindig, minden részét takarja a lábamnak ruha.
Van néhány olyan pizsamám, amelyek elég lazák, na nem, legyünk őszinték, óriási nagyon bővek rám (Apa mindig úgy szokta rám adni, hogy a bodyt teszi kívülre, hogy legyen, ami megtartja rajtam a nadrágot, és ne veszítsem el, mondják is, hogy már lassan utolérem CsabiBácsit, akinek még a pizsamáján is húzentrógli volt).
Szóval ezek a tehénen a gatya típusú pizsik (Anya azért ragaszkodik hozzájuk, mert állítólag biopamutból készültek, hát oda ne rohanjak) gyakran felcsúsznak a lábam szárán. Főleg, amikor nincs rendesen betűrve az alsó részük a zokniba (ez a megoldás is Apa-fejlesztmény, nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok érte). Szóval kicsúszik a gatyaszár a zokniból, és akkor, az én lábam SZABADON van! Sérülékenyen és fázékonyan, ott lóg ki a lyukon. Hát ez annyira idegesítő, hogy néha még fel is ébredek miatta, és akkor mutogathatom nekik félálomban a lábszáramat, mert persze nem tudják, hogy mi bajom. Tudjátok ti is, milyen az, ugye? Amikor az embernek védtelen a vádlija. Na. Nagyon rossz.
De mintha még ez nem lenne elég. Mostanában olyan nadrágokkal rukkolt elő Anya, amiknek LE SEM ÉR a lábszára a bokámig. Hallatlan! És akkor ülök az etetőszékben vagy a földön játszogatva és a szegény bőröm meg hozzáér a hideg műanyaghoz meg a parkettához. Felfoghatatlanul idegesítő!
Szólok is majd a Nagyinak, hogy mindig ő öltöztessen, mert nála rendes hosszúszárú tyelpákik vannak raktáron.

De azért nem csak nyűgök vannak a napjaimban.
Képzeljétek, már gyalog járunk sétálni, Apával meg Anyával is, csak úgy lazán kézenfogva ballagunk a parkba hennnnnntázni, meg madarakat lesni, vagy a Klapka térre fagyizni meg székeket tologatni. Ezeket a sétákat nagyon szeretem, meg amikor Apával fogócskázunk hazafelé.


Jaj meg még a PalyaBea nénivel is találkoztunk, aki a kedvenc dalaimat énekli, táncoltunk is egy jót, pedig nagyon hideg volt, meg meg is akart ölelgetni engem ez a Bea, hálából, hogy az összes dalt tudom, amit írt, de mondtam neki, hogy csak lassan ám a testtel, főleg, amikor este van... Megértő volt, ez is szimpi.

Meg még Bécsben is voltunk, de ezt majd máskor mesélem el, most vár a Süni meg a Maci. Jóéjt!

Anyák napja óta akarom mondani

Hogy.
Találkoztam egy videóval, amely az anyaság szépségére akarja felhívni a figyelmet, meg vélhetően buzdítani a gyerekvállalás iránt nem annyira vonzódó párokat, hogy uccu, szüljenek de izibe (hármat, lehetőleg).
És főképp azt akartam elmondani, hogy nagyon nem szeretem, ha hülyének néznek. Meg ha hazudnak. Na nekem már nemigen lehet arról, hogy mi az anyaság, de ne hazudjanak másoknak se.

Elöljáróban, mielőtt belekezdek, elmondanám, hogy én magam értékrendileg a nagy és összetartó család, a feltétel nélküli szeretetben való gyermeknevelés mellett állok és szeretném másoknak is elmondani, hogy szülőnek lenni csodálatos élmény, kiteljesedés meg miegymás. Szóval nem kell köveket hajigálni. Csak nézzünk a propaganda mögé.

Nostehát elkészült ez a videó.




 Amely valótlanságokat állít.
Szupersteril mindenütt hófehérre sikált lakásban szupertisztán étkező gyerekekről, akik önállóan, anya-igény nélkül eljátszanak a földön, miközben anya a kanapén dolgozgat, és akik gombnyomásra alszanak el, hogy utána végigdurmolják az éjszakát, miközben anya és apa meghatottan nézegeti őket az ajtóból. Azt sugallja, mintha a gyermekvállalás hatására az ember ajtaján lávaként hömpölyögne be az a rengeteg pénz, amiből nem csak szupertrendi fintesszcuccra és havi bérletre futja, hanem a süteményt is lehet mindig cukrászdából hozni, persze olyat, amitől az alakunk még tökéletesebb lesz, mint előtte. Konfliktusok persze nincsenek, se porszem, se konfliktus, se karikák a szemek alatt. Csak a steril lakás, óramű pontossággal működő mindennapok, meg az élére vasalt gyerekek.

És most nem azt akarom felsorolni, hogy az élet miért lesz csatatérré egy gyerek születése után (ezt elmondta helyettem elég jól Pl Pál Feri is), csak elmondani, amit én igaznak gondolok.

Hogy Anya vagyok. Amióta így van, életem legszebb cipői téli álmukat alusszák a szekrényben, soha nincs egy tiszta blúzom, mert ami nem anyatejfoltos, abba egy szeretetteljes ölelés során beletörli a maszatos száját-kezét a fiam. Eseményszámba megy, ha a kávémat ülve fogyaszthatom el és nem dolgozom a laptopomon, miközben ő a szőnyegen játszik. Két okból nem: egyrészt, mert igényli, hogy vele legyek, másrészt mert én is az ő életében és a közös élményeinkben akarok jelen lenni.
Kevesebb pénzből élünk és nem járunk fittneszterembe hobbiként, mondjuk előtte sem ez volt a hobbink, de ettől a szótól is kiráz a hideg. Nem a cukrászdából veszünk szülinapi tortát, és együtt alszunk a gyerekünkkel, bármennyi éjszakázást jelent is ez, mert én abban hiszek, hogy ő így érzi magát biztonságban.
Amióta anya vagyok, rengeteg ismeretlen helyzet borult rám, sokkal nagyobb kihívásokkal, mint amilyeneket előtte a karrierem építése során a legnagyobb falatnak gondoltam. Sokkal gyakrabban érzem magam talajvesztettnek, kevésnek, kezdőnek, bénának, ápolatlannak és rosszul öltözöttnek.
És sokkal nagyobb felelősséget jelent minden döntésem, döntésünk.

És ezzel együtt, teljesebb életet élek, mint annakelőtte.
Egyáltalán nem fáklyás menet, nem libbenek könnyedd léptekkel a bölcsiből a cukrászdán át a konditerembe.
De van egy szerető, támogató, toleráns férjem, vannak nyitott, segítőkész és végtelen türelmű szüleim és van egy csodálatos, érzékeny, kíváncsi és ragaszkodó kisfiam. Akiből tudom, hogy egy különleges felnőtt fog kerekedni, aminek - elmondhatatlanul hálás vagyok érte - a tanúi lehetünk.
Nem nevelem szupersterilnek a gyerekünket, mert azt gondolom, hogy többet ér a maszatos vidámság, mint a karót nyelt makulátlanság, inkább legyen koszosan boldog, mint frissen vasaltan semmilyen.
És nagy erőkkel igyekszem, hogy én se akarjak több lenni, mint amennyit jóízűen meg tudok tenni (ez azért nehéz).

Még egyszer: tudom, hogy az éltem nem lehet UGYANOLYAN, mint előtte. És szeretném, ha ezt Ti is tudnátok, kedves, gyerekvállalás előtt hezitáló olvasóink. Hajlandó vagyok bárkivel beszélgetni erről, látástól mikulásig.
Amúgy meg, itt egy sokkal igazibb anyáknapi videó:

Fiús anyuka színházban

Fogalmam sincs, mik lehetnek ma a kötelező olvasmányok a kisiskolás korosztály számára (félő, hogy ugyanazok, mint a mi időkben) és nem tudom, mik lesznek a kötelező olvasmányok, amikor majd Pedrito lesz kisiskolás (félő, hogy ugyanazok, mint a mi időnkben), de A pál utcai fiúk talán azon kötelezők közé tartozik, amelyekre a legtöbben jó szívvel emlékszünk vissza.

Nemrég készült belőle egy musical, az örökérvényű Dés-Geszti páros alkotásában, akikhez csatlakozott harmadikként Grecsó Krisztián. Elronthatatlan. A Vígszínházban játsszák, megnéztük hát, sok szerető szívnek és lelkes jóakarónak hála.

Szép képi élmények, remek ritmusok, jól kitalált mozgások, elhiszem-hogy-tizenéves fiúk karakterek. Jól ismert történet, jól megcsinált musical-élmény, sírunk már az első felvonásban.

De mégis más. Más ezt a történetet anyai szívvel nézni. És apai szívvel is más. Azonosulunk a szereplőkkel, de nem csak önmagunkként, hanem a fiunkat is megkeressük, nem nehéz rátalálni, hogy kire emlékeztet leginkább a kis szöszi.

Az én szerelmem azt mondja a végén, hogy igen. Ez az. Ha egy dolgot lehetne csak választani, hogy milyen legyen Pedrito, ha felnő, akkor ez, hogy becsületes legyen. Mindegy, hogy vegyészmérnök lesz-e vagy gyári munkás, de becsületes legyen.
Én meg azt mondom, hogy igen, érzékeny gyereket nevelünk. Vagy magától az, ilyen fából faragták, lehet, hogy nem az a tűzön-vízen bátor fajta, de olyan nagy szíve van, hogy még a ház előtt parkoló autókat is megkínálja a kiflijéből, mielőtt beleharapna. Szóval hogy én biztosan tudom, hogy becsületes lesz. De mi lesz, ha bántani fogják? Akkor mi lesz?

Ilyenekről beszélgetünk hazafelé. Meg hogy vajon lesz-e az ő korosztályuknak olyanfajta közösségélményük, mint a Grund?


 

A mosható pelenkáról és még sok minden másról

Ezt a bejegyzést Kiss Anginak ajánlom, aki még nem anyuka ugyan, de már most érdeklődik az ilyesmi dolgok felől (mint ahogy én is tettem annakidején...)

Attitűdök sűrűsödése

Be kellett látnom Pedrito születése után egy bizonyos idővel, hogy én egy nagyon válogatott, csupa hasonló szellemiségű emberekből álló szubkultúrában "nőttem fel", vagyis töltöttem az időm nagy részét, mondjuk miután befejeztem az egyetemet és elkezdtem dolgozni. Ezek az olyan tudatoséletmódos, hordozós, kötődően nevelős, asszertívan kommunikálós széplelkek, akik biopamut ruhákban és bőrszandálokban járnak, kortárs költőket olvasnak, underground zenét hallgatnak, vegák/vegánok/gabonaapalú étrenden élnek/nyers étkezést folytatnak vagy tetszőleges más étkezési irányzat iránt mennek (vakon vagy félvakon), együtt alszanak a gyerekeikkel, retttttttenetesen sokáig (értsd: akár két éven túl) szoptatnak, mosható pelenkát használnak, waldorf iskolába íratják a gyerekeiket, sőt, akár otthon oktatnak. És természetesen otthon is szülnek. Hol máshol.
Hogy minezt a szemléletet úgy kaptam, hol sűrűbben, hol csak elemeiben, de általában mindenhonnan, mint ami a legtermészetesebb dolog a világon. Nekünk. Akik "ilyenek" vagyunk. Akiknek a kedvenc könyve Az elveszett boldogság nyomában és tiszta szívvel hisszük, hogy a mi gyerekünk is lehet kis Jekána indián. A maga módján.
Szerettem ezt. Mert olyan kereknek tűnt a világ. Még akkor is, ha nem volt gyerekem (már akkor is, több természetes szüléstörténetet olvastam el, mint néhány egészségügyi dolgozó a közelemben).

Szeretem ezt azóta is. Csak azóta máshogy élem meg. A választékot is, az elveket is, a saját prioritásaimat is. És boldog vagyok, hogy az ökobio-hordozós-kötődős szélsőségből indultam, mert onnan aztán jókat lehetett válogatni. Azóta megtudtam azt is, hogy milyen úgy találkozni mindezekkel, ha már a saját gyerekedet várod. És milyen a saját gyereked apjával beszélgetni, végiggyúrni, a szívünk és az eszünk különböző szegleteiben megjáratni mindazt, amit korábban mintaként követni támadt kedved.

Akkor végülis mit csinálok azóta és miért? 

Hordozok. 

Nem csak úgy néha, nem csak itthon, nem csak a praktikum kedvéért, nem csak divathóbortból, nem azért, mert a kendők szépek. Hanem életmód-szerűen.
Mert hiszek benne, hogy a testközelség a legbiztonságosabb állapot egy újszülöttnek, csecsemőnek, kisbabának. És nekem is.
Mert sokkal, de sokkal többet tudok és gyorsabban tanulok róla, ha itt van a közelemben (a testi jelzéseiből, a fizikumának a működéséből), és amikor sétálunk, jobban hallom azt is, hogy mit mond, meg érzem, hogy merre mutogat.
Mert könnyebbé teszi, hogy én is elvégezzem a dolgom a mindennapokban (lehet főzni altatás közben, porszívózni altatás gyanánt, és még sorolhatnám).

Szoptatok. 

(tizennégy hónapos. igen. még mindig)
Mert az anyatej a legértékesebb és leggazdagabb táplálékforrás, amit kaphat.
Mert fontos nekem az immunvédelem, amit az anyatej nyújt.
Mert építeni szeretném a köztünk lévő lelki köteléket (és nem elvágni, lesz még arra elég idő, hogy távolodjunk egymástól).
Mert könnyebb így altatni, megnyugtatni, feltöltődést nyújtani.
Mert a szoptatás engem is véd, például csökkenti a mellrák kockázatát.
És mert ha necces helyzetbe kerülünk, például, mert a kínálatból semmit sem szeretne megenni, akkor nagyon jó vésztartalék.

Mosható pelenkát használok. 

Mert fizikai fájdalmat okozott a kezdeti időszakban, az a rengeteg szemét, amit az eldobható pelenkával termeltünk. Minden nap egy teli kuka. Soha-le-nem-bomló szemét. Tényleg, volt elég bajom akkoriban a gyermekágy idején, de ez is egy jelentős diszkomfortot jelentett nekem, hogy nem tudtam elfogadni, hogy ennyit szemeteljünk.
Aztán azért is mosható pelenkázok, mert nem akarom, hogy a bőre túl sok kemikáliával találkozzon, és ha már muszáj pelust használni, akkor lehetőleg természetes anyagok vegyék körül.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a cukiságfaktor nem játszik szerepet (értsd: külön iparág épült a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kézműves pelusok előállatására, ami persze teljes nonszensz, mivel a funkcionalitás sokkal fontosabb lenne, mint a szépség, hiszen ez az a ruhadarab, ami mindig takarásban van), de hova tovább, annál inkább a jó nedvszívó-képesség hoz lázba, mint a cuki minta. Sokkal kevesebb macera mosható pelenkát használni, mint gondolnánk. A mosás maga szárítással meg elpakolással együtt nem vesz igénybe több időt, mint elmenni a drogériába az újabb adag papírpelenkáért, és abszolváltunk már nyaralást is mosógép nélkül (ekkor sem tette tönkre az életünket, sőt, boldog voltam, hogy a napfényben fertőtleníthetem a pelenkákat).
Hozzátartozik a dologhoz, hogy nem száz százalékban mosható pelust használunk (éjszakára eldobóst), de a napi 1 db pelenka-szemét még belefér az én lelkivilágomba is.

Együtt alszunk. 

Mert az éjszaka a legtörékenyebb időszak egy baba számára és azt tapasztaltam, hogy neki is és nekünk is biztonságézést ad, ha látó- és hallótávolságra vagyunk. És elképesztően meghittek a reggelek, ha arra ébredhetek, hogy rácsodálkozom annak az életnek a csodájára, aki belőlünk született. Nem tudom ezt kevésbé patetikusan megfogalmazni.
Az árnyoldal persze az, hogy mivel Pedrito kihasználja a számára rendelkezésre álló összes teret és szanaszét gurgulászik a teljes két és fél méter széles felületen, minden este úgy kell a maradék helyen megosztoznunk életem párjával. És az éjszaka további menetében is bármilyen oldalbarúgás benne van a pakliban. De majd ha megunjuk, változtatunk.

Az igény szerinti hozzátáplálás elve szerint etetem (ismertebb nevén BLW). 

Ami azt jelenti, hogy nem kapott soha marhahúsos zöldborsópürét, sem túl sok pépes cuccot, később kezdtük el hozzátáplálni (amúgy egy éves koráig elég lenne az anyatej), és kezdettől fogva abból kóstolgatott, amit mi eszünk (kivéve persze a túl fűszeres vagy túl cukros, kakaós stb. ételeket). Igény szerint, vagyis annyit evett, kóstolt, maszatolt, amennyi érdekelte és nem repülőztettünk bele sem csellel, sem erővel a szájába semmit, amit nem akart megkóstolni. Nem is tudom, hogyan tudtunk volna.
Hát nem mondom, voltak nehéz időszakok, amikor a sírhatnék kerülgetett egy-egy ebédnél, hogy SEMMIT nem eszik a gyerekem, de cserébe most tizennégy hónapos, tud önállóan pohárból inni, kanállal enni és a villával is kísérletezik.
Nem eszik sokat, de ha jókedvű, akkor nagy hammogások közepette kóstol.
Mostanra szinte alig szór le valamit az asztal köré.
Vannak olyan ételek, amit, és vannak olyan felnőttek, akikkel hajlandó rá, hogy etetve legyen.
Ja, ezt azért választottuk, mert szerettük volna, ha az igény szerinti étkezés megmarad a szoptatás után a szilárd ételenél is (és nem azért eszik meg valamit, mert a felnőttek betolják a szájába) - hiszek benne, hogy ez később egy egészséges étkezési kultúrához vezet. Meg szerettem volna, ha mielőbb megtanul önállóan, jóízűen enni. Nagyon sokat fejlődött a finommotorikája és nem kellett annyit takarítani a katasztrófa sulytotta övezet étkezőasztalnál, mint amennyire fel voltam készülve.

Barefoot-cipőket adok a lábára.

Mert abban hiszek (kevéske tanulmányozás után), hogy nem attól nem lesz lúdtaplas, ha a cipő tartja a bokáját pl. hanem attól, ha hagyjuk, hogy az izmai kifejlődjenek és megerősödjenek.
Cipő témában még megingatható vagyok, nem olvastam olyan rengeteget róla, mint a többi témáról, meg hát nem is olyan régóta aktuális még.

És mit nem?

Nem szültem otthon.
Még.
De majd.
A következőt
hátha.

Ej!

Ejj! Ezek a felnőttek...
Nehéz velük néha kommunikálni. Pedig már mindent tudok ahhoz, hogy irányítsam őket.
Kiválóan mutogatok, és nem csak kiválóan tudok irányt mutatni az ujjammal, hanem igazán, nagyon lelkesítően és motiválóan is mutogatok ("Ej!"). Ha kell, sürgetően ("Eeeejjjjjj!"). Anya mondja is, leader ez a gyerek, mint a szülei, dettó. Na én azt nem tudom, hogy mi, de néha azt gondolom, anyával a legnehezebb. Kényelmes nagyon. Meg kifogásokat keres: még ezt gyorsan elmossa, még a mosogatógépet bepakolja, még saját magát is felöltözteti, miután engem már teljesen kikínozott a sok ruhával (na legalább, ez igazságos, hogy ne csak én szenvedjek, hanem ő is). Szóval anya kemény dió, de nemrég megtaláltam, mi lágyítja meg végleg az ő szívét is: ha a legkedvesebb mosolyommal, félrehajtott fejjel azt mondom neki, hogy "anyaanyaanyaaaaanyaaaa", akkor nyert ügyem van.

Aztán a többiek. Apa, hát Apától tanultam szerintem az ösztönző mutogatást, mert ő néha képes leállni velem vitatkozni, hogy mégiscsak én hozzam vissza a labdát vagy az elgurított kisautót, amikor én világosan megkértem őt, hogy menjen el érte. Néha, bevallom, kiabálunk is egymással, persze csak amolyan apa-fia módon, aztán általában ő győz és én mászok a játékokért. De azért így is nagyon jó vele játszani, különösen, mert ő élvezi is a focizást velem, nem csak imitálja, mint anya, meg felültet a kisautómra és nagyon kalandosan, gyorsan és fékcsikorgások közepette tologat szerte a lakásban.

A Papa meg a Nagyi a legkönnyebb eset, ők hallgatnak rám. Papa még örül is, hogy cipelgethet fel-alá meg ugrálhat velem, mert azt mondja, hogy fogyni akar. Hát én meg örömmel irányítok, különösen olyan magasról. Nagyival meg az a jó, hogy mindent meg lehet vele beszélni, amit szeretnék, cserébe én meg nem szedek ki a konyhaszekrényéből, meg főleg a vadiúj bárpultjából semmit, amit nem szabad nekem, csak olyasmiket, amiket megenged.
Guszonai Nagyikával az a trükk, hogy ő is mindig csak ücsörögne, mesélne meg énekelne - persze, megszokta, amikor fél éves koromban itt volt nálunk jó sokáig, hogy ülünk a kanapén én pakolgatjuk a kockákat, de hát azóta én már felfedeztem a járás örömét, szóval remélem, neki is hamarosan megedződik a lába és nem fog már rá panaszkodni, hogy fáj, hanem szépen jön velem, mint a többiek.

Amúgy nem csak járni meg mutogatni tudok  már, hanem fogócskázni is lehet velem, sőt, úgy is lehet fogócskázni, hogy én közben húzom a kutyusomat, ugye, Ercsi?
Meg elkezdtem már edzeni a nagy nyári focizásokra, Apa szerint egész jól vezetem a labdát a lakásban - remélem, a füvön is menni fog.
Ezen kívül tudom, hogy ugat a legtöbb kutya (vau!), meg tudom mutatni, hogyan szimatol a Rexi (tudjátok, ő nagyon öreg és vak, úgyhogy igazán jó szaglásának kell lennie), a Palya Bea néni cicás dalában tudom a refrént énekelni (cica-cia HOPP!), integetek mindennek és mindenkinek, aki elmegy, elbújt, vagy már nem tudunk vele tovább játszani.

Ja, és sokat segítek anyának ám. Kipakolni a mosógépből a kimosott pelusaimat (mert nekem mosipelusom van, ha még nem tudtátok volna, ami nem szennyezi a környezetet és nem lesz tőle piros a popsim), rendet rakni a komódban a hálószobában (amióta ezt csinálom, azóta jöttem rá például, hogy a Süni a legjobban Apa pulcsijai között szeret aludni a harmadik fiókban).
A rendrakás azért is nagyon fontos, mert Anya nagyon szétszórt. Csomószor úgy felejti nyitva a fiókokat meg az ajtókat mindenhol, nekem kell utána becsukogatni.
És ami meg a legmeglepőbb, hogy néha még azt is elfelejti, hogy nekem, a tulajdon fiának, hol vannak a testrészei. Tőlem kérdezi van, hogy naponta többször is, hogy hol van a pocakom, a lábam, a fülem, a szemem. Hát még szerencse, hogy én tudom. Azt, hogy lábalába, néha mondom is, hogy jegyezze már meg végre.

Amúgy tudtátok, hogy még mindig meg tudom harapdálni a lábujjaimat?
Na, ki csinálja utánam, kedves felnőttek?

Aki meg tudja, jelentkezhet nálam egy puszira meg ölelésre, mert azt is tudok ám!

Jár a baba, jár

Két dolog volt, amit a Dédi nagyon sokat mondogatott Pedritónak.

Az egyik, hogy "szaladj ide hamar!" - egészen pici kora óta. Nagyon várta már, hogy járni tudjon, hogy láthassa, amint odaszalad.

A másik, hogy "bárcsak értenénk, amit mondani akarsz, úgy mondjad, hogy mi is értsük!".

Mindkettő beköszöntött a napokban.

Koraeste, Apa épp hazatért a munkából, illetve a munka utáni bevásárlásból, együtt kipakolunk hármasban, utána ő veszi át a játszótárs szerepét, én pedig a konyhába tartok mindentmegcsinálni.

Pedrito megfogja Apa kezét, odavezeti a fürdőszobában leparkolt kisautójához, Apa kezét ráteszi a háttámlára, a saját kezével meg paskolja az ülőkét, hogy ültesse őt oda. Mi ez, ha nem egyértelmű. Mi ez, ha nem cukiság.

Aztán kis idő múlva, egy egészen hosszú önálló játék után (ami ritka azért, de most magával ragadta a labdagurigatás, meg hogy egy labdát egy nála kisebb tálba hogyan lehetne betenni) odanyargal hozzám (önállóan, kapaszkodás nélkül), a közbeavatkozni próbáló Apa kezét ellökdösi dühösen, megfogja az én kezemet és az egész lakáson keresztül odavezet a Sárga Fotel elé, mutatja, hogy üljek oda. Ez a fotel a majdnem kizárólagos szopizóhely. Mi ez, ha nem egyértelmű.

"Hát, azt kívánom neked, hogy mindig így tudd képviselni az igényeidet, fiam!" - mondja Apa.

Szóval jár. És ha nem is beszél még, egyre egyértelműbben kommunikál.

Csak egy hajszálon múlott, hogy Dédi ezt megélhesse.
Amikor Pedrito névnapját ünnepeltük decemberben, valahogy éreztem, hogy utoljára van itt nálunk.
Amikor látogattuk, mindig az volt az első kérdése, hogy a gyerek hogy van. Meg hogy vigyázzunk rá nagyon.
Vigyázni fogunk, ígérem.
Isten veled, drága Mamikám!

Egyensúlyvesztés

"Amikor megszületett a baba, az olyan hatást gyakorolt a mi kapcsolati rendszerünkre, mint amikor egy kézigránát felrobban a harctéren, és miután már elül a füst, már semmi sincs ott, mint annak előtte volt."

Más szóval - ahogy Feri fogalmaz - felborul az addigi egyensúly. Egy kicsit a feje tetejére áll a világ. Erről keveset osztunk meg kifelé. A Facebookon csak a családi idill, a kacagás és móka árad mindenfelől, a nagy szociális kirakatba mindenki csak a szépet és jót teszi ki, az élet habos oldalát. Én is. Mi is. 

De van egy árnyékos oldal is. Csak arról kevesebbet beszélünk. Mert ugyan ki szeret panaszkodni. Az nem elegáns. (Már a babákat is csittítjuk, mikor sírnak, nem?) Meg nehéz is "ezt" szavakba önteni. Úgy beszélni "róla", hogy a másik ne azonnal vigasztalni vagy biztatni akarjon, hogy ne panaszkodásnak tűnjön, hanem aktuális helyzetjelentésnek. Amióta megnéztük ezt a Pál Feri előadást, megvan, hogy mi is az "ez", és már beszélni is könnyebb róla: EGYENSÚLYVESZTÉS.

És mintha megbirkózni is könnyebb lenne vele így, hogy tudjuk a nevét s nyíltan beszélhetünk róla - legalább magunk közt.

Nagy szeretettel ajánljuk minden szülőtársnak ezt a Pál Feri előadást:

Egy éve!

Tudjátok mi történt egy évvel ezelőtt ebben az időben, 2016. január 29-én reggel 7.00-kor?
Pedrito meglátta a napvilágot! :)
Az orvosok 20-ára vártak, jól megvárakoztattam őket (hihi), de hát tudtam, hogy oda vissza már nem fogok tudni menni, akkor minek siessem el a búcsút a pocaktól?
Most meg már, azt hiszem, nem is mennék vissza.
Jó itt kinn Veletek, Apa, Anya, papa, nagyi, másik nagyi, keresztanyu, keresztapu, Csaba, Lucia, Ercsi, Béci, Erika, Béla, Gergő.
Meg Samu.

Úgyhogy jöhet az ünnepléééééés!

Majdnem egyéves

Az esti altatás első nekifutásra nem sikerül.
Túl sok még a feldolgozandó élmény, mai napi inger - jár a szája, mesél óriási hangsúlyokkal tarkítva az ágyban fekve. Bapapi, bibibaba, bbba. Megszabadul mindkét zoknijától, felül, aztán nekiindul, hogy kimásszon az ágyból. Lehuppan, majd mégis fölkéredzkedik és mutat, hogy menjünk ki.
Leülök a kanapéra, nézem, merre mászogat. Kicsit matat, aztán egy idő után odanyargal a könyvespolcához, feláll, válogat a könyvek közül. Többnek megnézegeti a címlapját, ami nem tetszik itt és most, azt visszatolja vagy leejti a földre. Az egyik Varró Dani kötetet többször kihúzza, örülget a címlapra rajzolt kisbabának, végül kiválaszt egy Ringató Lapozót.
Megfogja két kézzel, majd minden segítség és kapaszkodás nélkül odagyalogol vele hozzám a kanapéra - hozza, hogy meséljük el.
Igazad van, fiam, ma este mese nélkül indultunk aludni.
Elénekeljük néhányszor, aztán néhány jókora ásítás közepette mutat a hálószoba felé, hogy most már mehetünk.
Hát ilyenek az esték mostanában.
Már majdnem egy éves. El sem hiszem...

Fénykard

Képzeljétek, találtam egy fénykardot!
Illetve, hát pontosabban nem is én, hanem Ábi.
Ábi az én egyik kisbarátom, ahogy Anyáék mondják. Ami azért jó, mert Anya is barát az ő anyukájával, Apa is az ő apukájával, szóval naná, hogy mi is azok vagyunk (na jó, be kell vallanom, hogy ő azért kedvesebben tud simizni, én meg püföltem őt ma egy kicsit, de tényleg csak örömömben, hogy ezazzz, végre itt van nálunk egy kispajti a sok-sok nátha meg orrszívás után).

Szóval Ábi hazafelé menet még bekukkantott az előszobaszekrénybe, hátha talál ott valami izgalmasat. Apa oldalán egész pontosan.
Hát talált is. Egy hosszú csövet, első ránézésre a felnőttek azt is mondhatnák rá, hogy karácsonyi csomagolópapír, de miután mindannyian a saját szemünkkel láthattuk, hogy Ábi hogy rohangál vele óriási lovagló léptekkel és lovagias kurjantásokkal a konyha teljes hosszában, mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy csakis egy csodakardról lehet szó.

Miután elbúcsúztunk és hazaindultak, én is gyakoroltam kicsit ezeket a lépéseket Anya kezét fogva, mert tudom ám én, hogy a nagyobbak jobban tudják, márpedig Ábi fél évvel idősebb nálam.
Aztán később, amíg Anya épp nem ért rá, megpróbáltam egyedül is.
És képzeljétek, működött!
Se fal, se szék, se kislétra, se porszívó, semmi kapaszkodás nem kellett.
Csak a Kard a kezemben, meg én!
Odavágtattam Apához örömittasan, persze ő is örült, meg Anya is,
tapsoltunk is egész hosszan ez után a konyhakövön ücsörögve.

Látjátok, milyen jó, hogy az embernek vannak barátai.

Villanyszerelek

Apa telerakta a lakásban a konnektorokat gyerekbiztonsági kütyükkel. De valami bóvlik lehettek, mert folyton kiesnek. Gondoltam, segítek neki visszarakni őket.

De azért a széktánc mégiscsak jobb mulatság.

Köntösben is.

:) 

Férfi izzasztókunyhó

2015 decemberében mentem el először az évvégi férfi izzasztókunyhóba. Nem sokat tudtam róla, hogy mi vár ott rám. Azt tudtam csak, hogy egy olyan évbe lépek be, amelyben pár héten belül megszületik a fiam. Az első gyermekem.

Tudatosan akartam felkészülni erre az eseményre, a férfivá válásom útjának egy komoly határkövére. Mert lehet-e magasztosabb aktusa a férfivá érésnek, mint a belépés az apák körébe? Hogy mit is jelent pontosan (nekem!) apának lenni, azt azóta is keresem, tanulom, próbálgatom, ízlelgetem, gyúrom, szemlélem. Hol tudatosan, hol ösztönösen. Szeretném jól csinálni, nem elrontani. Otthonról nincs (jó) mintám rá, de már képes vagyok ezt előnynek megélni: tiszta lappal indulhatok. Nem az előző szobrász nyomait kell kisimítanom, faraghatom a puszta követ. Csak fogjam erősen a vésőt, kalapácsot.

A kunyhóban az izzó kövek a férfi magját szimbolizálják. A termékenyeséget. Az élet átadását. A cselekvést. Az erőt. "Nem azért versenyzünk, hogy legyőzzük a másikat, hanem hogy együtt legyünk" - mondta Peti, a szertartás vezetője. Nem arra megy a játék, ki bírja tovább a hőséget, ki lesz az "alfahím", férfiak között is a Férfi, hanem hogy együtt legyünk. Támogassuk egymást, lépkedjünk egymás mellett, férfiak az úton, véssük a szobrunkat, ki-ki a magáét. Feszegessük a határainkat, a fizikai és szellemi tűrő- és teljesítőképességünket. Vagy izzadjuk ki, amitől meg akarunk szabadulni, s dörzsöljük le az izzadságot a jeges hóval.

De még előtte: tüzet rakni, fát hordani, hasogatni, a kunyhót megépíteni - teremteni, cselekedni, közben böjtölni, s pálinka helyett teát meg vizet inni. Ettől is több a kunyhó, mint egy szaunabérlet.

Megeresni a kapcsolatot lelkünk női részével, erről is szól a kunyhó, ezért van női meg férfi oldala. Enélkül a kapcsolat nélkül aligha teljesedhet ki a férfi erő.

"Pedritót mikor hozod el?" - kérdezte mosolyogva Peti. Az indiánoknál pár hetes csecsemőket is látott kunyhózni. 

Ez még kicsit odébb van, most még csak az én kezem bírja el a vésőt meg a kalapácsot. De már azzal a tudattal tartom őket s emelem csapásra a kezem, hogy a vésőm nyoma már az ő puszta kövében is nyomot hagy(hat).

Apának lenni felelősség, súgták a kövek ott fenn a kunyhóban ezen a januári hűvös éjjelen.

Nem akarok beteg lenniiiiiiiiiiiiiiii

Elegem van már ebből a betegségből! Brrrrrrrrrrrrr. Először ádáz harcot vívtam a lázzal: 3 napon keresztül tűrtem, hogy minden átpelankázásnál beszúrják a lázmérőt a popsimba, négyóránként nyeltem azt a fránya lázcsillapítót s még a vizesruhás borogatást is zokszó nélkül viseltem a felső testemen (na jó, az túlzás, hogy zokszó nélkül, de a második öt percben már egész nyugodt voltam :).
De én nyertem, megtörtem a lázat!

Aztán jött a köhögés meg az orrdugulás. Újabb szirup. A lázmérő helyett meg egy szívócsövet dugdodsnak belém, most az orromba. S szinte óránként kínoznak vele. S ha nem az, akkor meg egyfolytában az orromat törölgetik. Már az agyamra megy. Az agyamraaaaaaaaaaaaaaa.

Ez a köhögés meg nagyon alattomos: nem elég, hogy a trorkomból felhoz mindenféle váladékot, még meg is hányat néha. Igazából sokszor. Vagy lehet, hogy nem kéne lenyelnem azt a felköhögött váladékot? Bö.
Mindegy, már őket is gyűröm lefelé. Mármint a köhögést meg a náthát. Egyre kevesebbszer kell bekapcsolni az (p)or(r)szívót, s a köhögés se zavarja már az álmaimat (azt mostanában inkább Apa horkolása, khm-khm).

Szóval ez mind emészthető is lenne. Elfogadom. Legyőzöm. Erős vagyok.
De az, hogy két látogatás is elmarad a betegség miatt, az már nagyon kiakaszt.
Anya barátnője jött volna a két kis barátommal ma, Apa barátja (aki a druszám is) meg vasárnap terveztekj meglátogatni minket, szintén két kis pajtással. Az is lefújva.

Mert ők is elkezdtek köhögni. Meg taknyosak.
Anyáék meg félnek, nehogy megint elkapjak valamit.
Úgyhogy most megint várhatok meg várhatok, amikor végre lesz egy újabb szabad hétvégéjük a felnőtteknek, hogy találkozhassak a kis cimborákkal.

Nem lehet könnyű felnőttnek lenni.
Egészségesen se.

Pedrito vs. szülők - ÉLŐ közvetítés

Köszöntjük a kedves olvasókat az idei első online közvetítésünkről. A mai program egy altatási csata, Pedrito versus szülei. Nagy hagyományokkal rendelkező rangadóról van szó, egy kiegyenlített párharc sokadik felvonása. Ne menjenek messzire, azonnal kezdődik az összecsapás, velünk semmiről nem maradnak le.