Keresés ebben a blogban

2020. május 11., hétfő

Out of the box, avagy így kirándulj karantén idején (két) kisgyerekkel, praktikusan, a túlélésért

Nagyon sok, nagyon jó utitervünk volt 2020-ra. Nagyon sok. Nagyon jó.
Ezek közül az első jónéhányat a Legkisebbik érkezésének híre húzott ki a naptárból, a többit pedig a mindannyiunk életét megcifrázó koronavírus.
Aztán, amikor elkezdtünk gondolkodni rövid- és hosszútávú stratégiákon, arra jutottunk, hogy ha valóban júliusban lesz a tetőzés és várhatóan akkor még teljes kijárási tilalom is lesz (akkoriban még ez volt az előrejelzés), akkor aztán nem fogjuk annyi hónap karantén után még azt is csak úgy egyszerűen kibírni itt, a 65 négyzetméteren, 42 fokban (mondaná is az Apjuk, hogy bezzegőmegmondta, hogy szereltessük csak be azt a klímát! De nem azon múlik. Nem csak azon.).
Ekkor jött az ötlet, hogy ha karantén, akkor vonuljunk el valahova a világvégére, egy erdőszéli házikóba, ahol aztán garantáltan senkivel sem találkozunk, sem fertőzött, sem egészséges emberrel, ahonnan még ép ésszel felfogható időn belül haza lehet jönni és ahol lehet szinte életvitelszerűen maradni (akár három hétig is). Ahol van udvar, nagy tér, szabad levegő.
És akkor nekiveselkedtünk a keresésnek. Hát már az is üdítő volt, hogy házakat nézegetünk, feltételeket pontosítunk, térképet böngészünk. És így röpke egy-két hét keresés után jött az igazán átkeretezős felismerés, hogy dehiszen minek is várnánk meg a júliust, amikor egy rövidebb időre akár már most is elmehetünk.
És akkor Apa megtalalálta az Igazit. Mármint a házat. Vagyis a ház őt.
És akkor egész rövid időnyi gondolkodás után foglaltunk, aztán pedig útrakeltünk.
Röpke négy és fél órányira.
Az isten háta mögé. Tíz, azaz tíz napra.
Egy faházikóba. Szomszédban farm, állatkákkal, a kert végében patak, az út túloldalán erdő. A faluban egy kisüzlet, nyitvatartás naponta 2x2 órára.
Pakoljunk bátran, mondtuk magunknak. Vagy talán inkább bevállalósan, hiszen ez lesz az első olyan alkalom, hogy ilyen hosszú időre megyünk, vigyük mindenből a minimumot. Úgy is lett.
És lett egy olyan csodálatos, mindenből kilépő időnk, ahol (vissza) tudtunk kapcsolódni Éghez, földhöz, tűzhöz és vízhez, levegőhöz, magunkhoz és egymáshoz. Nem is könnyű visszajönni belőle.
Tanulságok és praktikumok pontokba szedve alább.


  • Van az a pont, amikor nincs más kapaszkodó, mint kilépni a (vélt vagy valós) keretekből. Nyilván a karantén azt jelenti, hogy maradj OTTHON, de ha jobban megvizsgáljuk a józan ész szempontjából, ebben a házban nagyobb karanténban voltunk, mint valaha, ennél elvonultabb helyen talán csak a sivatag szélén lehettünk volna (de az meg belföldön nem elérhető, hihihi). 
  • A Tátrában hideg van. Tényleg hideg van. Ezt a Csallóköz szívéből nehéz elképzelni, sőt lehetetlen, ezért az időjárásjelentés meg az emlékeink felidézése helyett (legközelebb) arra az aranyszabályra kell hagyatkozni, hogy EGÉSZ ÉVBEN kell meleg alsónemű és a legmelegebb pulcsi, sapka a felnőtteknek is, sál és kesztyű. Hogy az én jó férjemet idézzem, "akkor is fogok hozni magammal meleg alsót, ha már csak a kesztyűtartóban fér el". Tényszerű adatok: több olyan éjszaka volt ott most, május elején, amikor mínuszba ment a hőmérséklet, és volt olyan nap, hogy hóviharban főztük a bográcsgyulást. 

  • A kisgyerekek ruhatárának legfontosabb kelléke az esőruha-esőnadrág-gumicsizma szett, enélkül el se indulj. Mert van patak, meg sár, mert mindig vizes a fű és ők reggel hattól sötétedésig kint akarnak lenni és mit is érne a patak, ha nem mászhatnának bele. Ha esőruha van, minden van. Az alatta lévő ruhákat még koszos mivultukban is lehet cserélgeni, csak legyen épp annyi, amennyi megszárat (a hidegben is) másnapra. 
  • A kirándulások alkalmával, akárcsak a karanténban úgy általánosan, sokat eszünk. Mindenből több fogy. És mivel - utólag látva - eddig sosem pakoltam még tíz napra "alapvető" élelmiszert, az itthoni tapasztalatok alapján nem tudtam reális mennyiségeket becsülni (pedig itthon már egész jól megy a tervezés). Szerencsére a helyi kisüzlet mindent tudott, amit meg nem, azt el tudtuk engedni, könnyen vagy nehezen. 
  • Ha valamire IGAZÁN vágyik a szíved, és "beteszed az univerzumba", tényleg, de tényleg meg fog történni. Így jutottunk el a közelben lévő lombkoronaösvényre, amely a legizgalmasabb és legmenőbb természeti látványosság volt számomra az utóbbi években, amikor elindultunk, még nem is gondoltam volna rá, hogy itt lesz egy ilyen, ami természetesen a vírus miatt zárva volt, és amit - varázslatosan - kb pont aznap nyitottak ki újra, amikor az első napsütéses napon egy komolyabb túrázásra adtuk a fejünket. 
  • Ki keveset markol, sokat fog. Avagy éljen a minimalizmus, az egyszerűbb gyermekkor és az igazán belső, ösztönös hangok. Odafelé úton beszélgetve azt tippeltük, hogy - legalábbis nekünk, felnőtteknek - kell majd 3-4 nap, hogy a saját energiáink szintjén elérjük a nullát, vagyis kipihenjük magunkat annyira, hogy akarjunk is bárhová menni vagy bármit csinálni. Ez így is lett, hála az esőnek és a tudatos, tervezett semmittevésnek, mire kisütött a nap egy kicsikét, már volt is erőnk mozdulni. 
  • És még egyszer az egyszerűbb gyermekkorról. Természetközelség. Szabad levegő, mozgás. Ez a legtöbb, amit egy kisgyerek jóllétéért tehetünk. Néhány nap elteltével mintha kicserélték volna őket. Kisimultak a hisztik, enyhült a testvérféltékenység, megbátorodtak, éltek a szabad mozgással, bátran szaladtak kutyát etetni vagy bárányokat terelgetni. Patakból vizet hozni vagy tüzet rakni. Apropó, praktikus tanulságok, legközelebb külön pakolok tűzrakó szettet mindenkinek, mert így most MINDEN ruhánk olyan füstszagú, hogy még mosás előtt is napokig áztatni fogom. És Pedrito, akivel néha gyalog nem merek elmenni a Klapka-térig, olyan hősiességgel tolt végig velünk egy egész napos túrát, hogy arra nincsenek is szavak.


  • Valódi kapcsolódás magunkhoz, egymáshoz. Ezen a téren nem voltunk éppen túl jól az indulás előtt. Profánul fogalmazva úgy is mondhatnám, hogy a karantén ideje alatt már mindenki agyára ment mindenkinek. Naponta többször is. A hegyek között pedig sikerült lassacskán ellépkedni odáig, hogy felszabadult, szeretetteljes, egymásnak örülős együtt tölött idők legyenek. Kézenfogva sétálás és sírvaröhögős délutáni barchóbázás a nagyobbikkal, végigdumált altatás a kisebbikkel, újraírt házasságiévforduló-ünneplés arra fókuszálva, amiben igazán jók vagyunk. Csönd, ima, érintés. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezekért. 




2020. május 8., péntek

A tátrai túra

Már egy hete vagyunk a Tátrában, és még semmi magas hegyre nem mentünk fel. Ez az anya meg apa folyamatosan fázik. Nekünk a Zsombival semmi bajunk, ha csak rajtunk múlna, ébredés után (5.30 és 6.00 között - Apa megj.) azonnal kimennénk az udvarra, elővennénk a munkagépeket a kisházból s már hordanánk is a homokot. Meg adnánk az állatoknak enni - vannak itt lovacskák, két póni meg egy nagy is, tyúkok (egy kakassal), pici barik meg egy kecske is. Kiscica is volt pár napig, de aztán valami szomszéd fiú elvitte magához. Ezt állítja Apa, hogy ezt mondta neki az a nagy bácsi, akié itt minden. Én nem tudok vele beszélni, mert ő nem tud magyarul. Nem tudom, miért nem tud. De apa tud szlovákul, vele beszélget. De a kutyájuk ért magyarul, az biztos, mert mikor mondom neki, hogy "nono", meg "ül" s közben felemelem a kezem, ahogy a Papa tanította, akkor szót fogadnak.

Szóval: amit mondani akartam, hogy ma elmentünk végre túrázni. Jó magasra. Egy sípályán mentünk fel. Én nem tudom, miért pont ott, de jó meredek volt. Meg is álltunk jó sokszor. Zsombor Apa hátán jött, nem is akarta levenni, mondogatta neki, hogy "te legurulnál itt, Zsombikám, nem vehetlek le". De aztán csak levette, mikor Zsombi már a hajtát szaggata. Oszt mégse gurult le, látod, tónyó Apa, korábban is levehetted volna.

Nagyon megérte felmenni. Mert volt ott két nagy játszótér is. Csúszdával. Meg egy kalózhajóval. Jót játszottunk ott. Anyáék meg csak sütkéreztek a napon, mondogatták, hogy "jaj de jó ez". De mi jó van már azon, hogy csak fekszünk a fűben a napon? Tónyó felnőttek.

Szerencsére felmentónk egy nagy-nagy hídra is, lombkoronaösvény, vagy mi, azt hiszem, így nevezték Anyáék. A fák felett mentünk, s elláttunk nagyon messze. Még Guszonára is elláttunk volna, ha nincsenek a hegyek. Meg Komáromba is. Integetem is papának, de biztos nem látta, mert pont lent volt Hetényen a borospincében. Itt nem volt pince, de volt egy jó nagy felvonó, amin lementünk a völgybe. Vagyis ha lementünk, akkor biztos levonó, ezt már nem tudom pontosan, de jó volt menni benne. Főleg a keksz miatt, amiből kaptunk végre. Úgyhogy alig bírtam lenyelni, mikor már ki is kellett szállni. Az volt a nagy szerencse, hogy utána elmentünk palacsintát enni. Mondjuk Zsombi inkább Apa burgerét ette, így legalább több maradt nekem. Utána meg kukorica... Basszus, a főtt kukorica! Azt meg elfelejtettem. Ez a büdös Apa megint rászedett, azt mondta, majd a legvégén, ha megettünk mindent, vehetünk még főtt kukoricát is, de aztán meg nem szólt. Mi csak elmentünk Zsombival kicsit szétnézni, homokot szórni, kavicsokat dobálni, még a csúszdákhoz is elmertem menni egyedül, igazán szólhatott volna. Bezzeg mikor be kell pakolnom a játékokat estek, akkor nem felejt el szólni. Büdös Apa!

Visszafelé már úton mentünk. Anya azt mondta, ő arra lefelé biztos nem jön, akkor inkább itt marad fenn. Vagy egyből gurulva indul el, az olyan meredek. Hát hisz az egy sípálya! Jó, hogy erre jöttünk, mert így találkoztunk egy prossmotorossal (vagy hogy kell azt mondani). Brrmmmmmmmmm, brrrrrrrrrmmmmmmmmmmmm, brrrrrrrrrrrrrrrmmmmmmmmmmmmm. Így szólt, hangosan. Az a nagy szerencséje volt Apa szerint, hogy Zsombit nem ébresztette fel. Ő már kidőlt, szó szerint, Apa hátán. Persze, csak miután Anya megszoptatta az erdőben. Hogy lehet már erdőben szoptatni? na de a lényeg, hogy elaludt.

Mi meg egy tó mellett jöttünk el. Ott már nagyon elegem volt. De ez a büdös Apa nem volt hajlandó felvenni, aszondja Zsombi mellett nem bír el. Anyának meg ott a pocakban a minitesó - hát ilyen a legidősebb testvérek sorsa, vonszolhatja magát hullafáradtan is. Hiába mondja Apa, hogy lefelé már nem kell bírni, visz a lábad egyedül is. Dehogyis visz. Még az a szerencse, hogy Apa tudott egy rövidítést. Anya azért megijedt, "az ilyen rövidítésektől szoktak elhúzódni az utak pár órával" mondta, de azért elmentünk arra. S nagyon jó volt, mert egyszercsak egy patakon kellett átmennünk. Az tiszta jó volt. S aztán már tényleg gyorsan hazaértünk.

És végre motorozhattam egy kicsit. Dehogy voltam fáradt. Mostanól ez egy prossmotor. Brrrrrrrrrrrmmmmmmmmmmmmm.

2020. május 6., szerda

Barkochba Pedritóval

- Férfi?
- Nem.
- Nő?
- Nem.

Öööö, izé, lehet, hogy mégiscsak túl korai még barkochbázni egy négyévessel, akármit is mond anya - aki azonban, mint gyakorlott barkochbatárs, a segítségemre siet: "az állatkáit is szokta". Úgyhogy folytatjuk.

- Állatka?
- Igen.
- A tieid közül?
- Nem, dehogyis.

Uh, ez mégiscsak nehéz lesz, gondolom, az ovistársai plüsseit nem annyira ismerem név szerint, mikor anya megint a segítségemre siet: "Igazi állatokat is szokott." Ahha.

- Plüss?
- Nem.
- Igazi állat?
- Igen.
- Repül?
- Neeem, dehogyis, apa, hogy mondhatsz ilyet, a farkas nem repül!

Erről Joey jut eszembe a Jóbarátokból. Úgyhogy folytatom Chandler módszerével, mintha mi se történt volna. 

- Erdőben él?
- Igen.
- Nagy farka van?
- Igen.
- Farkas?
- Igeeeeeeeeeen.

Pedritó ragaszkodik, hogy mindig ő gondoljon valakire. Még pár alkalommal tartom magam a kezdő kérdéssorhoz: férfi-nő-állatka, majd miután kitaláltam a rókát, lovat, disznót és medvét is, már csak azzal kezdem, hogy plüss/élő? Aztán jön egy újabb váratlan fordulat.

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem.

Mit tagadjam, elakadtam egy kicsit...

- Nem plüss és nem élő?
- Nem.
- Már meghalt?
- Igen.

(Uuuh, és tényleg jók a válaszai. Leesik, hogy mire gondol. és teljesen logikus, amit mond. Nekem kellett volna úgy kérdeznem, hogy "Már kihaltak?")

- Régen éltek?
- Igen. Nagyon régen, akkor még emberek se éltek.
- Dínó?
- Igeeeeeen.

Szép, egyre jobban kezdem élvezni a játékot én is. És még rá tud tenni egy lapáttal:

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem.

No mi van, megint a dínók jönnek, vagy mi?

- Már kihaltak?
- Igen. A dínókkal együtt.

Most aztán alaposan fel van adva a lecke? Milyen állatok éltek még a dinoszauruszokkal, vagy netán azoknak az egyes fajait ismerné, s azokra gondolt külön? Most már azt se tartom kizártnak...

- Húst evett?
- Hát azt nem tudom. De tüzel a szájából, azzal süti meg.

Mit tagadjam, nagyon jól jön ez a plusz segítség. Nélküle nem tudom, meddig találgattam volna...

- Több feje is van?
- Hát. lehet több is, igen. De ott van a Süsü, neki csak egy van.
- Sárkány?
- Igeeeeeen.

És amikor már azt hiszem, hogy csak állatkák lesznek, jön egy váratlan fordulat:

- Plüss?
- Nem.
- Élő?
- Nem állat, apaaaa.
- Jaaaaj. Akkor kezdjük onnan, hogy férfi?
- Nem.
- Nő?
- Igen.
- Komáromban él?
- Igen, de most Bősön van.

Na, ki tudja a választ?