Ahogyan én sírok

Amióta az eszemet tudom - ma van pontosan négy hónapja és két napja - azt hallom, hogy a felnőttek a sírást tematizálják körülöttem, mindenkinek van véleménye róla: "biztos éhes", "most fél", "így tanul beszélni", "ezzel erősödik a tüdeje" és így tovább. Gondoltam, akkor megosztok veletek pár kulisszatitkot, hogy én mikor és hogyan nyúlok ehhez a kommunikációs eszközhöz.

Vagyis:
- Enyhe kis szájlebbittyesztéssel meg egy apró hörkentéssel jelzem, ha reggel már unok a hátamon feküdni ébren az ágyban (hisz fél hatkor már bőven a hasunkra süt a nap, nem? Tudom én, hiába van lehúzva a redőny.).
- Mikor nagyon megijedek, akkor óriásit sikítok és zokogok. Legutóbb, például, mikor anya bekapcsolta a botmixert.
- Bömbölök, mikor öltöztetnek. Na jó, nem mindig teljes torkomból, de azért minden alkalommal meg kell mutatnom, hogy én ezt azért nagyon nem szeretem, mégha éppen jól is szórakozok a félmeztelenül táncoló meg éneklő apán (szerintem Ti is mulatnátok, ha látnátok, mert anya is nagyokat szokott kacagni).
- Nyögdécselek, mikor ki akarok jönni a mózeskosárból vagy a hintából. De ezt max. 10 percig vagyok hajlandó csinálni. Ha addig se esik le senkinek, hogy magasabbról szeretném látni a világot, akkor feljebb tekerem a volumét.
- Bőgni is szoktam. Olyankor a hasam fáj, de mostanában inkább az ínyem a számban. Állítólag a fogam jön. Hát, nem tudom, honnan érkezik, de már megjöhetne, mert ez így nem vicces (hallod, Grétus, neeeeeem vicces!).
- A legjobban azt utálom, mikor már nagyon álmos vagyok, de nem tudok elaludni, vagy nem hagynak. No ilyenkor mintha nem is én sírnék, hanem a sírás lennék én. Még levegőt is alig kapok közben, eluralkodik rajtam, hatalmába kerít és csak nagyon nehezen tudok kijönni belőle. Ilyenkor szoktam aztán, ha már így belejöttem, kiadni magamból az egész napos feszkót és kipanaszkodni a nap végén mindent, ami bántott engem reggel óta. Anya, ha ezt észreveszi, akkor szembe ültet magával és ott aztán mondhatom. Jól teszi, hogy meghallgat és általában úgy tesz, mintha megértő lenne (csak akkor meg nem értem, miért nem tanul belőle és visz le másnap sokkal hamarabb sétálni... ezeknek a felnőtteknek mindig van valami dolguk, mondogatja nekem, hogy jaaaj neki is fel kell öltöznie, mikor én is utálok öltözni, szóval szerintem neki se kéne azért engem váratnia...). Ilyenkor még az is van, hogyha véletlenül elkövetik velem azt a badarságot, hogy sírás közben lefektetnek a hátamra, amit amúgy is rosszul viselek, na akkor felemelem az ökölbe szorított kezeimet a fejem mellé, összeszorítom a szemeimet és nyomatom úgy, mintha még most is a csecsemőosztályon lennék.
- És igen, az éhséget se bírom, elvégre férfi vónék én is vagy mi? :) Bár, ha jó műsort nyomatnak körülöttem, akkor egy darabig el tudom felejteni (de nem fél órán keresztül, Apaaaa).

Ez a hét leggyakoribb fajtája a sírásomnak, a többit egyelőre nem árulom el, lehet találgatni. :)

„Bárki, bármikor meg tud változni, ha megváltozik az észlelése” (Virginia Satir)

Dédimama, Pedrito egy hónapos korában:
"Fő ne vedd, fő ne vedd, nem kő azt a gyereket eekínyezteeni!"

Dédimama, Pedrito három hónapos korában:
"Ne tedd le, sírni fog!"

Asszem zenész leszek

Érdekel engem a zene. Nagyon.
Amikor énekelnek nekem, arra is nagyon figyelek,
amikor az autóban szól a Budapest Bár, attól is megnyugszom,
amikor a templomba belépünk, lenyűgöz az orgonaszó,
meg hát, amikor múltkor a másodunokatesómék vigyáztak rám, és hát, valljuk be, eleinte nem voltam velük túl kedves, mert Anyát szerettem volna visszakapni, akkor is a Palya Bea néni hangja volt a nyerő, amitől végül megbékültem, mert hát az ő hangját a pocakban is sokat hallottam már.

Mostanában pedig saját zeneszerzéssel is kísérletezem: például szerintem naaagyon izgalmas hangot ad ki, amikor hajnalban a pelenkázóasztalról nagy ívben, határozott sugárban lepisilek a fémből készült kuka tetejére. Nem is értem, miért mondják a csúnya hangokra azt, hogy olyan, mint a pléhre pisilés. Meg azt sem, hogy Anya miért éppen öt órakor szereti felmosni ilyenkor a hálószobát...

Anya és a világ

Hmmm, ez a világ nagyon nagy lehet. Ahogy apa mesél, hogy hol mindenhol járt már, óriási lehet. Bréma, Hollandia, Norvégia, Berlin. Mondott még többet is, de azokra már nem emlékszem. és hogy én hova szeretnék majd eljutni? Jó kérdés, Apa, nem tudom.

Annyit tudok csak, hogy bárhová is megyünk, Anyát mindig vigyük magunkkal, jó? Mert nekem az ő ölelése most a világ!

Boldog anyák napját, Anya!