Amióta az eszemet tudom - ma van pontosan négy hónapja és két napja - azt hallom, hogy a felnőttek a sírást tematizálják körülöttem, mindenkinek van véleménye róla: "biztos éhes", "most fél", "így tanul beszélni", "ezzel erősödik a tüdeje" és így tovább. Gondoltam, akkor megosztok veletek pár kulisszatitkot, hogy én mikor és hogyan nyúlok ehhez a kommunikációs eszközhöz.
Vagyis:
- Enyhe kis szájlebbittyesztéssel meg egy apró hörkentéssel jelzem, ha reggel már unok a hátamon feküdni ébren az ágyban (hisz fél hatkor már bőven a hasunkra süt a nap, nem? Tudom én, hiába van lehúzva a redőny.).
- Mikor nagyon megijedek, akkor óriásit sikítok és zokogok. Legutóbb, például, mikor anya bekapcsolta a botmixert.
- Bömbölök, mikor öltöztetnek. Na jó, nem mindig teljes torkomból, de azért minden alkalommal meg kell mutatnom, hogy én ezt azért nagyon nem szeretem, mégha éppen jól is szórakozok a félmeztelenül táncoló meg éneklő apán (szerintem Ti is mulatnátok, ha látnátok, mert anya is nagyokat szokott kacagni).
- Nyögdécselek, mikor ki akarok jönni a mózeskosárból vagy a hintából. De ezt max. 10 percig vagyok hajlandó csinálni. Ha addig se esik le senkinek, hogy magasabbról szeretném látni a világot, akkor feljebb tekerem a volumét.
- Bőgni is szoktam. Olyankor a hasam fáj, de mostanában inkább az ínyem a számban. Állítólag a fogam jön. Hát, nem tudom, honnan érkezik, de már megjöhetne, mert ez így nem vicces (hallod, Grétus, neeeeeem vicces!).
- A legjobban azt utálom, mikor már nagyon álmos vagyok, de nem tudok elaludni, vagy nem hagynak. No ilyenkor mintha nem is én sírnék, hanem a sírás lennék én. Még levegőt is alig kapok közben, eluralkodik rajtam, hatalmába kerít és csak nagyon nehezen tudok kijönni belőle. Ilyenkor szoktam aztán, ha már így belejöttem, kiadni magamból az egész napos feszkót és kipanaszkodni a nap végén mindent, ami bántott engem reggel óta. Anya, ha ezt észreveszi, akkor szembe ültet magával és ott aztán mondhatom. Jól teszi, hogy meghallgat és általában úgy tesz, mintha megértő lenne (csak akkor meg nem értem, miért nem tanul belőle és visz le másnap sokkal hamarabb sétálni... ezeknek a felnőtteknek mindig van valami dolguk, mondogatja nekem, hogy jaaaj neki is fel kell öltöznie, mikor én is utálok öltözni, szóval szerintem neki se kéne azért engem váratnia...). Ilyenkor még az is van, hogyha véletlenül elkövetik velem azt a badarságot, hogy sírás közben lefektetnek a hátamra, amit amúgy is rosszul viselek, na akkor felemelem az ökölbe szorított kezeimet a fejem mellé, összeszorítom a szemeimet és nyomatom úgy, mintha még most is a csecsemőosztályon lennék.
- És igen, az éhséget se bírom, elvégre férfi vónék én is vagy mi? :) Bár, ha jó műsort nyomatnak körülöttem, akkor egy darabig el tudom felejteni (de nem fél órán keresztül, Apaaaa).
Ez a hét leggyakoribb fajtája a sírásomnak, a többit egyelőre nem árulom el, lehet találgatni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése