Advent első vasárnapja...

... mint  mesében.

 

Azt hiszem, sokszor, nagyon sokszor éreztem már magam úgy, amióta anya vagyok, hogy nagyon, nagyon távol kerültem attól, amilyen anyának valaha megálmodtam magam, mert sokkal nehezebb, komplexebb és színesebb minden (az álmaimban, azt hiszem, minden rózsaszín volt és csillámporos).

 És ma este úgy érzem, hogy valami olyanná formálódott, úgy sikerült, mint ahogyan álmodni sem mertem volna.

 (igen, közben korrigáltam az aktuális álmaimat, reálisabbra, a vállalásaimat kisebbre, a hozzáállásomat elfogadóbbra).

 

Advent első vasárnapja van, kb két napja elkezdtünk készülődni - volt családi koszorúkészítés, tegnap egész nap takarítottam, lomtalanítottam, szépítgettem és elkészítették az angyalkák a Fiúknak varázsolt adventi naptárt is. Meg sok-sok fényt, füzérek meg csillagok formájában.

 

Tegnap Nagyiéknál aludtak a nagyok, így volt idő az angyaloknak mindent előkészíteni. És mivel ott is ebédeltünk közösen, amire egy szép családi vasárnap után nagy nyűgösen hazaértünk, már el is felejtették, hogy ők mennyire várták az advent kezdetét, meg persze a kicsi számozott csomagokat.

 

Ambrus vette észre először, aztán Zsombi is beszaladt, boldogan fedezték fel a meglepetéseket, ugrándozva-ujjongva köszönték az Angyalkáknak, hogy hoztak nekik ilyen szép ajándékot. Elolvastuk a levelet, amit írtak, aztán odaültünk az asztal köré, meggyújtottuk a gyertyát a koszorún és a fiúk által készített díszeken is (erre külön büszke vagyok, hogy milyen szépek lettek),

 

és imádkoztunk, és énekeltünk és koccintottunk céklalével meg vörösborral

 

és csak ültünk ott és beszélgettünk csendesen, hálásan. Csupa béke volt minden, Matyi meg majszolta az áfonyát.

 

És aztán az jutott eszükbe, hogy hálából ők is szeretnének adni valamit az angyalkáknak. Zsombi elkérte a varázsló-felszerelést és belemondta a varázsigéjébe, hogy "nem magunknak kérjük, hanem az angyalkáknak", és Ambrus rajzolt egy gyönyörűt és írt (diktált) egy csudakedves üzenetet az angyaloknak, pontos instrukcióval ellátva, hogy amit az ablakba kiraktak nekik, azt bizony elvihetik.

 

Aztán persze Zsombi úgy döntött, hogy a szőlőcukrot inkább visszaveszi, nehogy az angyalok elvigyék, de a narancs meg a rajz maradt.

 

És ez olyan gyönyörű. A gyermeki hit a varázslatban, a hála, a viszonzás, az önzetlen szeretet

és még egyszer, a varázslat.

 

"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni." 

(Márai Sándor) 

Jézusom!

 Jajjj hát rengeteg mondanivalóm lenne, csak nem győzöm leírni. 

De most, ez egy olyan, amit muszáj, mert ha nem örökítem meg, elrepül. Pedig szeretném, ha minden nap elhangzana a szívemben, hogy tudjam, hogy mindenek ellenére és mindenek mellett apalvetően így van ez. 

Pedrito odasündörög hozzám ebéd előtt (előzmény: voltak misén Apával). 

"Anyuci. Teneked az a neved, hogy Kriszta. És Jézust is Krisztusnak szokták hívni. És te abban hasonlítasz rá, hogy olyan szép is vagy és olyan kedves is, mint ő."

A legkedvesebb hangján. Aztán megölel, megsimiz, megpuszil, hozzám bújik. 

Hát erre mit is mondhatnék. Hogy ámen. Alleluja!