Mindennapi kenyerünk és a mindenszentek

Nagyon kritikus vagyok magammal, mint anya, mint háziasszony, mint feleség.
Nagyon, nagyon kritikus. Sőt. Talán a kíméletlen a legjobb szó. Semmit nem tűrök, ami tökéletlen.
Sok bajom származik ebből.
Volt is tegnap egy jó beszélgetésünk az aktuális botlásaimról (olyanonokat képzeljetek el, mint mosatlan edény felhalmozódása, kiakadás a nyűgös gyerek miatt, kiabálás feszültség kiengedése céljából stb.). És megfogalmaztam én saját magamnak, hogy hálanaplót kellene vezetnem, mert akkor nem arra fókuszálnék, ami tökéletlen, hanem észrevenném, mennyi minden JÓL megy. Vagy legalább elég jól.

Úgyhogy most egy ilyen következik.
Mostanában kenyeret sütök, egészen gyakran, találtam egy egészen egyszerű receptet, majdhogynem önműködő, és tudhatom, hogy mi van benne (és hogy adalékanyagok nincsenek).
Aztán, amikor belekezdtem egy diétába, aminek a cukorfüggőség megtörése a célja, találkoztam egy igazi, kovászolt kenyér recepttel. Na hát ha van a világon slow food, akkor ez az.
Minimum 10 napig érleljük a kovászt, naponta egyszer-kétszer-háromszor etetve (mintha nem lenne így is épp elég éhes száj itthon), aztán pedig egy álló napon keresztül készítjük a kenyeret, másfél-kétóránként csinálva vele valamit.
Eleinte sokszor azt hittem, hogy fel fogom adni. Túl sok volt a kockázati tényező. Tudom-e húsz percig dagasztani, mixerrel, alvásidőben, haza tudok-e érni pont akkorra, amikor épp át kell gyúrni, be fog-e indulni a kovász úgy egyáltalán.

És aztán rájöttem, amikor gyúrtam, kézzel, dagasztottam a tésztát, és előjöttek az elmém mélyén raktározott emlékek, amikor keresztanyámat láttam nyáron, kötényruhában, teknőben, hatalmas jókevvel kenyeret dagasztani, hogy ez is egy emlék-sütés. Hogy mindjárt mindenszentek van. És én hiszek az ilyen megemlékezésekben, amikor karácsonykor a nagymama emlékére sütünk zserbót, vagy éppen a keresztanyám emlékére készítünk kókusztekercset. Mert a számunkra fontos emberek által készített étel ízében minden köztünk élő szeretet benne van.
Szóval, drága Keresztanyu, úgy néz ki, hogy tudok kenyeret sütni!

Álommanók

Mindig is tudtam, mennyire fontosak a rituálék, a dolgok kezdetét vagy végét jelző cselekvések, a kimondott és megjelenített érzések, az érintések, az összebújások. Szerintem úgy általában az embereknek, de hogy konkrétabb legyek, nekem. Illetve szerintem úgy általában a kisgyerekeknek, de hogy ki is mondjam, kiről beszélek, Pedritonak.

Még nem tudott beszélni szinte semmit, de összetette a kezét és mondta, hogy ámen evés előtt. Soha nem mondtuk neki, hogy ejnyebejnye, márpedig imádkozni kell. Azt sem magyaráztuk, hogy miért csináljuk, és mégis csatlakozott hozzá.

Ugyanígy van az elköszönéssel, a dolgok és emberek elbúcsúztatásával, az esések és koppanások okának megkeresésével és a "felelős" tárgyak megdádázásával.

És a legszebb mindegyik közül az esti rituálé. Nem fogom most részletezni, hogy pontosan mi zajlik és mit mi után csinálunk, egyrészt, mert ez nagyon intim és hadd maradjon meg a mi hármunké, másrészt nehogy valaki úgy olvassa, mint tuti receptet.
De egy nagy meglepetésemet elmondom.
Szoktam neki mesélni. Valami egyszerű mesét, de legtöbbször a napunkat.
Ami általában úgy végződik, hogy "... és most itt fekszünk, összebújva, és várjuk, hogy az álommanók megérkezzenek és jóillatú álomport hintsenek a szempillánkra, amitől elalszunk és békés, pihentető álmot álmodunk egészen reggelig." Később még, biztos, ami biztos, említést teszek az őrangyalokról, a Jóistenről és biztosítom a gyermeket, hogy mi ketten az édesapjával is itt fogunk szuszogni mellette, nincs mitől tartania (ha éberebb ekkor még, akkor néha felpattan, keresi apát :).

Ezt néhányszor ismételtem az elején, egyáltalán nem tudatosan, mondhatni nem jutott más az eszembe. Aztán egyszer csak, látom, hogy amikor már a mese végére érek, a félomban lévő Pedrito felnyúl a kezével és valami olyan szóró mozgást végez, mint amikor játék főzés közben sózza a levest. Aztán a szemhéjára mutogat.
Ja hogy igen, az álommanós részre emlékeztet. Hogy el ne felejtsem. Édesdrágám.
Azóta minden nap szórja.
Sőt. Amikor valakit napközben, játék közben elaltat a plüssálatok közül, ott is elmondja, hogy az álommanók jártak itt ("Mamóóó!").
Gyönyörű, ahogyan  gyermeki elme fejlődik. Gyönyörű.

rajz: Agócs Írisz