Nagyon, nagyon kritikus. Sőt. Talán a kíméletlen a legjobb szó. Semmit nem tűrök, ami tökéletlen.
Sok bajom származik ebből.
Volt is tegnap egy jó beszélgetésünk az aktuális botlásaimról (olyanonokat képzeljetek el, mint mosatlan edény felhalmozódása, kiakadás a nyűgös gyerek miatt, kiabálás feszültség kiengedése céljából stb.). És megfogalmaztam én saját magamnak, hogy hálanaplót kellene vezetnem, mert akkor nem arra fókuszálnék, ami tökéletlen, hanem észrevenném, mennyi minden JÓL megy. Vagy legalább elég jól.
Úgyhogy most egy ilyen következik.
Mostanában kenyeret sütök, egészen gyakran, találtam egy egészen egyszerű receptet, majdhogynem önműködő, és tudhatom, hogy mi van benne (és hogy adalékanyagok nincsenek).
Aztán, amikor belekezdtem egy diétába, aminek a cukorfüggőség megtörése a célja, találkoztam egy igazi, kovászolt kenyér recepttel. Na hát ha van a világon slow food, akkor ez az.
Minimum 10 napig érleljük a kovászt, naponta egyszer-kétszer-háromszor etetve (mintha nem lenne így is épp elég éhes száj itthon), aztán pedig egy álló napon keresztül készítjük a kenyeret, másfél-kétóránként csinálva vele valamit.
Eleinte sokszor azt hittem, hogy fel fogom adni. Túl sok volt a kockázati tényező. Tudom-e húsz percig dagasztani, mixerrel, alvásidőben, haza tudok-e érni pont akkorra, amikor épp át kell gyúrni, be fog-e indulni a kovász úgy egyáltalán.
És aztán rájöttem, amikor gyúrtam, kézzel, dagasztottam a tésztát, és előjöttek az elmém mélyén raktározott emlékek, amikor keresztanyámat láttam nyáron, kötényruhában, teknőben, hatalmas jókevvel kenyeret dagasztani, hogy ez is egy emlék-sütés. Hogy mindjárt mindenszentek van. És én hiszek az ilyen megemlékezésekben, amikor karácsonykor a nagymama emlékére sütünk zserbót, vagy éppen a keresztanyám emlékére készítünk kókusztekercset. Mert a számunkra fontos emberek által készített étel ízében minden köztünk élő szeretet benne van.
Szóval, drága Keresztanyu, úgy néz ki, hogy tudok kenyeret sütni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése