A szeretés

Esti ima.

- Pedrito, mit köszönjünk meg a mai napból a Jóistennek?
- Aaaazt, hogy vigyázott rám. Hogy nem sírtam hajmosás közben. És hogy csak egy kicsit sírtam az oviban. Szóljunk neki, hogy holnap már ne sírjak.
- Jó-jó.
- És ha valaki elmegy tőlünk messze-messze országba, akit szeretünk, akkor ott vannak az őrangyalok és visszajön.
...
...
- Most tudod mennyire szeretlek, Anya? Annyira szeretlek, hogy az egész szobát betemettye a szeretés. És Apát akkor is szeretem, ha nem vagyok vele. És a Papát is akkor is szeretem, ha nem vagyok ott vele.
...
És a Nagyi a legjobb barátom. Mert ő sosem mérges. És nem sír. Sose.

...

A társadalmi felelősség fontosságáról

A gyerekek életének a legfontosabb részét nem a változatosság képezi, hanem az állandóság. Mondja ezt bennem ma délelőtt a coelho-automata.
Például az, hogy amikor Pedrito kiszabadul az oviból, akkor motorra pattanhasson és elsuhanhasson a fagyizóhoz, ahol egy gombóc édes vaníliával hűsítheti le a napi megpróbáltatások nyomát.
Mindezt a sétálóutcán végig. Merthogy az otthonunk meg az ovi között egy merő sétálóutca az egész. SÉTÁLÓ. utca.
Gondoltuk ezt mi sokáig.
De az utóbbi időben viszketegségig idegesítő mértékben megszaporodtak az autósok errefelé, olyan mértékben, hogy szinte minden nap akad egy veszélyes, vagy legalábbis ijesztő helyzet boldogan száguldó hároméves vs sétálóutcában repesztő gépjármű között.

Ma megint volt egy. Pedrito megijedt, motorozott vissza hozzám, én meg méltatlankodva mesélem az épp mellénk guruló másik ovis anyukának, hogy ez milyen már, és hogy már intézkedtem, illetve próbáltam a problémát felvetni egy helyi képviselőnek, aki mit válaszolt az üzenetemre satöbbi.
És itt megindul a gyerekben az éles eszű problémamegoldó.
- Anya! Én beszélni fogok a rendőrbácsikkal! Sőt! Hívom a munkásbácsikat, és szólok nekik, hogy jöjjenek ide, és akkor (átvált munkásbácsi-üzemmódba) ÜLTETÜNK IDE EGY HATALMAS NAGY FÁÁÁÁT! És akkor majd az autósok jól nekimennek és nem tudnak bejönni!

Hát ez. Nem gyönyörű?! Egyszerre menti meg a földet és a sétálóutcát!
Iszonyú büszke voltam.
Mondtam is nekik, hogy ha ez a terv nem sikerülne, akkor is azért mindenesetre szervezünk a főtérre egy nagy gyerek-tüntetést, és eltorlaszoljuk a bejáratokat legóból épített kordonokkal...

Válasz a találós kérdésre

Akkor tisztázzuk: én nem markolászom bele a tortákba. Senkiébe. Igaz, hogy gyorsan leloptam most róla a 3 kókuszgolyót, meg lecsipegettem az oldaláról a mandulaszirmokat, de nem markoltam bele. És az se belemarkolás, ha úgy csinálom, ahogy Marimama tanított: az ujammal beletúrni s aztán szépen lenyalogatni. De még csak ezt se csináltam most, kéremszépen.

Másodszor: pizsamában lenni jóóóóóóóóóó. Főleg hétvégén, mikor nem kell oviba menni. Pláne Apa szülinapján. Ő is sokáig szokott ám pizsamában hemperegni (meg olvasni, meg focit nézni, meg velem hancúrozni az ágyban), egészen addig, amíg nem megyünk misére. Oda soha nem hagy pizsamában menni. Pedig a papbácsi is meg azok a fiúk ott elől valami pizsamafélében vannak... Szóval ezen nem nagyon szoktunk összeveszni (hétvégén, hétköznap más a helyzet.)

És hát a helyes megfejtés: a teherautó. Most komolyan: ezen kell fennakadni? Hogy a teherautó el akarja szállítani a homokot? Egy naaaaaaagy homokozót fedeztek fel a munkásbácsik az ágy sarkában, s jöttek értük. Én csak jót akartam. És az a nagy teherautó mindenhova fel tud menni. Miért pont a nagy ágyra ne mehetett volna?!

Hát milyen pukiság ez?

Találós kérdés

Pedritó: "Fuj apa vagy. Mostantól nem leszek a gyereked."

Én: "És kinek leszel akkor a gyereke?"

Pedritó: "Csak anyának."

: 

Hármat tippelhettek, hogy mi volt a párbeszéd előzménye:

A. Nem engedtem, hogy felhozza a franciaágyunkra a nagy teherautóját.

B. Azt mondtam neki, hogy na de most már aztán át kell venni a pizsamát és felöltözni rendes ruhába. Déli 12-kor.

C. Nem engedtem, hogy kézzel markoljon bele a szülinapi tortába (az enyémbe).