A gyerekek életének a legfontosabb részét nem a változatosság képezi, hanem az állandóság. Mondja ezt bennem ma délelőtt a coelho-automata.
Például az, hogy amikor Pedrito kiszabadul az oviból, akkor motorra pattanhasson és elsuhanhasson a fagyizóhoz, ahol egy gombóc édes vaníliával hűsítheti le a napi megpróbáltatások nyomát.
Mindezt a sétálóutcán végig. Merthogy az otthonunk meg az ovi között egy merő sétálóutca az egész. SÉTÁLÓ. utca.
Gondoltuk ezt mi sokáig.
De az utóbbi időben viszketegségig idegesítő mértékben megszaporodtak az autósok errefelé, olyan mértékben, hogy szinte minden nap akad egy veszélyes, vagy legalábbis ijesztő helyzet boldogan száguldó hároméves vs sétálóutcában repesztő gépjármű között.
Ma megint volt egy. Pedrito megijedt, motorozott vissza hozzám, én meg méltatlankodva mesélem az épp mellénk guruló másik ovis anyukának, hogy ez milyen már, és hogy már intézkedtem, illetve próbáltam a problémát felvetni egy helyi képviselőnek, aki mit válaszolt az üzenetemre satöbbi.
És itt megindul a gyerekben az éles eszű problémamegoldó.
- Anya! Én beszélni fogok a rendőrbácsikkal! Sőt! Hívom a munkásbácsikat, és szólok nekik, hogy jöjjenek ide, és akkor (átvált munkásbácsi-üzemmódba) ÜLTETÜNK IDE EGY HATALMAS NAGY FÁÁÁÁT! És akkor majd az autósok jól nekimennek és nem tudnak bejönni!
Hát ez. Nem gyönyörű?! Egyszerre menti meg a földet és a sétálóutcát!
Iszonyú büszke voltam.
Mondtam is nekik, hogy ha ez a terv nem sikerülne, akkor is azért mindenesetre szervezünk a főtérre egy nagy gyerek-tüntetést, és eltorlaszoljuk a bejáratokat legóból épített kordonokkal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése