Egy éves TesóTudás

Nna.

Tekintve, hogy ZsombiBombi elmúlt már egy éves, és alig írtunk róla, itt az ideje egy kis leltárnak, egyrészt, mert eszeveszett büszke vagyok rá, hogy mi mindenre képes, másrészt, hogy meg legyen igenis örökítve, hogy hol tart egy egyéves. Illetve most már 13 hónapos.

Jár kéremszépen. Sok-sok lépést, egyedül, a kezünket alig fogva, akármilyen irányba. Kanyarodik, fékez, lejtőn leszalad.
Lépcsőn felmászik, létrán is. Néha a szekrényfiók-fogantyúkon is a fürdőszobában. Pedrito székén mindenképp.



Kommunikál: mesél, mutogat, kezével gesztikulál. Örömteli gesztusai olyanok, mint régen a Kisvakond némafilmben, amikor azért néha mondott valamit a vakond (pl: Jééééj!).
Vannak szavak, amiket következetesen, gyakran használ. Anya, cicc-cicc (cica), fü-fü (kutyus), me me (enni vagy inni), de-de! (pápá). Tud pont úgy ugatni, mint a kutyák (azt is mondhatnám, hogy válaszol rá, ha egy kutyát ugatni hall).

Imád kint lenni, óriási erőkkel tud ezért lobbizni is, sőt, érdekképviselni (kiszúrja, hogy ki az a társaságból, akivel ki lehet menni, odamegy hozzá, felkéredzkedik és addig mutogat, amíg ki nem viszik). Ha meghallja, hogy jön a kukásautó, ugyanolyan gyorsan felmászik a kanapé legeslegtetejére, mint a tesó.

MINDENT ért. Olyan komplex utasításokat megért és végigcsinál, mint például: ott bent, a hálószobában, az ágyon van egy zokni, azt hozd ide nekem. Vagy vidd oda Apának.

Tud már egyedül mosakodni a kádban, na jó, csak a pocakját, de olyan édesen, hogy meg kell zabálni. Fogat mosni is tud, és nagyon szeret.
Tudja, hogy hol a pocakja és a haja. Ezt a kettőt.

MINDENT utánoz, amit a Tesó csinál, ebben teljes mértékben fittyet hány a világ fizikai törvényszerűségeire és a saját testi korlátaira. És döbbenetes módon sok esetben sikerül neki olyasmi (például valahonnan valahová átmászni, felmászni, lejönni), amit a Tesónak is nagy dolog véghezvinni.

Tökéletes kifinomultsággal és hatalmas örömmel eszik meg mindenféle ételt, amit kínálunk neki.Tényleg gondoltam már rá, hogy néha kölcsönadom őt egy-egy etetés erejéig rosszul evő babák anyukáinak, terápiás szánékkal. Zsombival élmény az evés, csak arra kell figyelni, hogy amikor már nem kéri, akkor puszta szeretetből rád fogja kenni az egészet. Már amit nem dobált le. Ezúton is kifejezném, hogy nagyon hálás vagyok a BLW megközelítésnek (igény szerinti hozzátáplálás magyarul, röviden annyit takat, hogy nem pürézünk, és nem tuszkoljuk a gyerek szájába az ételt, hanem az első pillanattól darabosat eszik és önmagát eteti) és örülök, hogy mindkettejüknél ezt választottuk.





Amikor nagyon-nagyon jó helyeken van, mint például az Ördögkatlan, és tudja, hogy Anyának jó a buli, akkor alszik egy szusszra este nyolctól akár fél kettőig is, ébredés nélkül. Egyébként pedig ezen kívül négymilliószor bújik oda egy éjszaka alatt. DE! Amikor eljön a reggel, van olyan, hogy lemászik az ágyról és kikopog, hogy engedjük ki, vagy egy hattttalmas nagy pofonnal ébreszti fel az édesapját is.

Imád homokozni, óriási önátadással és koncentrációval képes dolgozni azon, hogy például apró cafatokra tépkedjen egy egész terekcs vécépapírt. Pont úgy szeret takarítani, mint a nagytestvére. Egy kis ronggyal végitörli az egész világot. Ha kap egy szalvétát, szépen megtörli evés után a száját.
Főzni is szeret, sőt, amikor egy tálat kap és fakanalat, akkor mondja hozzá, hogy "keverem a kását, sütöm a pogácsát" (illetve, egészen pontosan azt mondja, hogy: "Vevee, veveee, veveee, vvvve, vevvee, veveeee, veveeee, ve", de én tudom, hogy AZT mondja, mert én tanítottam neki).

És a legújabb. A legimádnivalóbb. Hogy már tud puszit adni is.
ZsombiPuszi mindenkinek!

Anyák napja óta akarom mondani

Hogy.
Találkoztam egy videóval, amely az anyaság szépségére akarja felhívni a figyelmet, meg vélhetően buzdítani a gyerekvállalás iránt nem annyira vonzódó párokat, hogy uccu, szüljenek de izibe (hármat, lehetőleg).
És főképp azt akartam elmondani, hogy nagyon nem szeretem, ha hülyének néznek. Meg ha hazudnak. Na nekem már nemigen lehet arról, hogy mi az anyaság, de ne hazudjanak másoknak se.

Elöljáróban, mielőtt belekezdek, elmondanám, hogy én magam értékrendileg a nagy és összetartó család, a feltétel nélküli szeretetben való gyermeknevelés mellett állok és szeretném másoknak is elmondani, hogy szülőnek lenni csodálatos élmény, kiteljesedés meg miegymás. Szóval nem kell köveket hajigálni. Csak nézzünk a propaganda mögé.

Nostehát elkészült ez a videó.




 Amely valótlanságokat állít.
Szupersteril mindenütt hófehérre sikált lakásban szupertisztán étkező gyerekekről, akik önállóan, anya-igény nélkül eljátszanak a földön, miközben anya a kanapén dolgozgat, és akik gombnyomásra alszanak el, hogy utána végigdurmolják az éjszakát, miközben anya és apa meghatottan nézegeti őket az ajtóból. Azt sugallja, mintha a gyermekvállalás hatására az ember ajtaján lávaként hömpölyögne be az a rengeteg pénz, amiből nem csak szupertrendi fintesszcuccra és havi bérletre futja, hanem a süteményt is lehet mindig cukrászdából hozni, persze olyat, amitől az alakunk még tökéletesebb lesz, mint előtte. Konfliktusok persze nincsenek, se porszem, se konfliktus, se karikák a szemek alatt. Csak a steril lakás, óramű pontossággal működő mindennapok, meg az élére vasalt gyerekek.

És most nem azt akarom felsorolni, hogy az élet miért lesz csatatérré egy gyerek születése után (ezt elmondta helyettem elég jól Pl Pál Feri is), csak elmondani, amit én igaznak gondolok.

Hogy Anya vagyok. Amióta így van, életem legszebb cipői téli álmukat alusszák a szekrényben, soha nincs egy tiszta blúzom, mert ami nem anyatejfoltos, abba egy szeretetteljes ölelés során beletörli a maszatos száját-kezét a fiam. Eseményszámba megy, ha a kávémat ülve fogyaszthatom el és nem dolgozom a laptopomon, miközben ő a szőnyegen játszik. Két okból nem: egyrészt, mert igényli, hogy vele legyek, másrészt mert én is az ő életében és a közös élményeinkben akarok jelen lenni.
Kevesebb pénzből élünk és nem járunk fittneszterembe hobbiként, mondjuk előtte sem ez volt a hobbink, de ettől a szótól is kiráz a hideg. Nem a cukrászdából veszünk szülinapi tortát, és együtt alszunk a gyerekünkkel, bármennyi éjszakázást jelent is ez, mert én abban hiszek, hogy ő így érzi magát biztonságban.
Amióta anya vagyok, rengeteg ismeretlen helyzet borult rám, sokkal nagyobb kihívásokkal, mint amilyeneket előtte a karrierem építése során a legnagyobb falatnak gondoltam. Sokkal gyakrabban érzem magam talajvesztettnek, kevésnek, kezdőnek, bénának, ápolatlannak és rosszul öltözöttnek.
És sokkal nagyobb felelősséget jelent minden döntésem, döntésünk.

És ezzel együtt, teljesebb életet élek, mint annakelőtte.
Egyáltalán nem fáklyás menet, nem libbenek könnyedd léptekkel a bölcsiből a cukrászdán át a konditerembe.
De van egy szerető, támogató, toleráns férjem, vannak nyitott, segítőkész és végtelen türelmű szüleim és van egy csodálatos, érzékeny, kíváncsi és ragaszkodó kisfiam. Akiből tudom, hogy egy különleges felnőtt fog kerekedni, aminek - elmondhatatlanul hálás vagyok érte - a tanúi lehetünk.
Nem nevelem szupersterilnek a gyerekünket, mert azt gondolom, hogy többet ér a maszatos vidámság, mint a karót nyelt makulátlanság, inkább legyen koszosan boldog, mint frissen vasaltan semmilyen.
És nagy erőkkel igyekszem, hogy én se akarjak több lenni, mint amennyit jóízűen meg tudok tenni (ez azért nehéz).

Még egyszer: tudom, hogy az éltem nem lehet UGYANOLYAN, mint előtte. És szeretném, ha ezt Ti is tudnátok, kedves, gyerekvállalás előtt hezitáló olvasóink. Hajlandó vagyok bárkivel beszélgetni erről, látástól mikulásig.
Amúgy meg, itt egy sokkal igazibb anyáknapi videó:

Egyensúlyvesztés

"Amikor megszületett a baba, az olyan hatást gyakorolt a mi kapcsolati rendszerünkre, mint amikor egy kézigránát felrobban a harctéren, és miután már elül a füst, már semmi sincs ott, mint annak előtte volt."

Más szóval - ahogy Feri fogalmaz - felborul az addigi egyensúly. Egy kicsit a feje tetejére áll a világ. Erről keveset osztunk meg kifelé. A Facebookon csak a családi idill, a kacagás és móka árad mindenfelől, a nagy szociális kirakatba mindenki csak a szépet és jót teszi ki, az élet habos oldalát. Én is. Mi is. 

De van egy árnyékos oldal is. Csak arról kevesebbet beszélünk. Mert ugyan ki szeret panaszkodni. Az nem elegáns. (Már a babákat is csittítjuk, mikor sírnak, nem?) Meg nehéz is "ezt" szavakba önteni. Úgy beszélni "róla", hogy a másik ne azonnal vigasztalni vagy biztatni akarjon, hogy ne panaszkodásnak tűnjön, hanem aktuális helyzetjelentésnek. Amióta megnéztük ezt a Pál Feri előadást, megvan, hogy mi is az "ez", és már beszélni is könnyebb róla: EGYENSÚLYVESZTÉS.

És mintha megbirkózni is könnyebb lenne vele így, hogy tudjuk a nevét s nyíltan beszélhetünk róla - legalább magunk közt.

Nagy szeretettel ajánljuk minden szülőtársnak ezt a Pál Feri előadást: