Eszembe jutott ma este, ahogy néztem Matyit, aki éppen magának olvasott estimesét valamelyik Kipkopp könyvből és átvezetésképpen az Egyszer egy királyfi refrénjét énekelgette (hi-hi-hiiii, ha-ha-haa, tűpontos dallamvezetéssel tudja), hogy régebben sokszor mondtam: a másfél éves kisgyerekkor a legaranyosabb. Mert akkor már tud járni és nem kell cipelni mindenhová, tud beszélni annyira, hogy megértesse magát. Még nem dacol elviselhetetlenül, de már ért annyira, hogy rendkívüli örömmel tölti el, ha feladatot vagy instrukciót kap, amit el tud végezni (például: tegye be a tiszta zoknit a fiókjába, terítse ki a pelust a radiátorra stb.). Már eszik mindent, elalszik másokkal is, ott hagyható több órára Nagyiéknál és azt is meg tudja mondani, ha ki kell cserélni a pelusát.
És Matyi most pont másfél éves. A MosolyMatyi. És így is van vele, öröm az élet. Jár, beszél, tudja, melyik ruhát hova kell venni és mikor (de a nadrág a kedvence), az egész családban mindenkit néven szólít, még az ovis barátokat is. A fotókon bárkit felismer, saját magát is mondja már: Matyi vagy Baba és mutogat a kis ujjával magára. Ha magas helyekre szeretne feljutni, odaviszi a sámlit vagy odatolja a széket.
Kedvenc meséje a Torzonborz, amit a nagyokkal olvasunk (egyébként kisiskolásoknak való, de ki törődik az ilyen korlátozásokkal) - ez a szó a legjosszabb, amit ki tud mondani eddig.
Illetve mond valami olyasmit, mintha azt mondaná, hogy "nagynéni" - ezen óriásikat szoktunk kacagni a nagyokkal, ahogy megpróbáljuk kitalálgatni, hogy mi lehet az a szó, amit mond (ez esetben valószínűleg az, hogy mandarin :))
A másfél évesség egyik legnagyobb cukifaktora a kompetencia-tudat. Hogy márpedig ő TUDJA. Ért hozzá. Tudja, hogy hol van a cipőkanál és mikor kell idehozni (amikor valami begurult a kanapé alá), tudja, hogy alvás előtt fogat kell mosni és azt is tudja, hogy ha őt beültetem az etetőszékébe, akkor hívni kell a többieket (nagyon odahívós hangon tudja mondani, hogy Ambuuuuuus és Bomboooooor!). És ebben a kompetencia-tudatban a leggyönyörűbb, hogy társul hozzá egy járásmód, a bizonyos Intézkedős Járás, amit ő is pontosan úgy megtanult, mint a tesói. Ezt nehéz szavakkal leírni, de ÚGY megy, amikor éppen dolga van.
Imádnivaló módon tologat babakocsiban játékbabát, alváshoz pedig mostanában két kispajtása van: Fofó (egy malacka, a nevét valószínű a Röf-röf matyisított változatából kapta), és egy halacska, akinek a nevét úgy mondja ki, hogy cuppog a szájával. Őket hurcolja magával általában is, de alváshoz szinte mindig.
És. A két legcukibbat hagytam a legvégére. Az egyik, hogy ÉNEKEL. Konkrét dalokat énekel, négyet felismerhetően. Az egyik, a legelső volt a Queen We will rock you számának refréjne (esküszöm!) - számtalanszor kaptam már azon, hogy amíg én mosogatok, a kanapén böngészőzik és ezt énekli közben, volt, hogy alvásból felébredt és félálomban nyomta.
A másik ugye a fent említett Egyszer egy királyfi. A harmadik a Hóembernek se keze, se lába, de ezt még csak nyomokban. Viszont van néhány olyan rész a kedvenc meséiben, amihez dalocskát is szoktunk kötni, ezeknél a részeknél már előre mutogat és heves dülöngéléssel táncikál az ölemben, amikor odaérünk.
A negyedik pedig az egyik össz-gyereknépi zenélés alkalamával született CsabiDal, amelynek a refrénjéből énekli azt, hogy NagyiPapa, NagyiPapa - ma este például altatás gyanánt ezt énekelte nekem (igen, ő altatott engem, bár én aludtam volna, ha nem őt nézem, hogy milyen gyönyörű, de amikor megunta a próbálkozást, hogy elaludjon, felült és énekelt nekem egy kicsit, aztán visszafeküdt).
És végül. A hab a tortán. A non plus ultra. Amiért megéri szülőnek lenni. Hogy ő, a harmadik, immáron másfél évesen tudja mondani azt, hogy IGEN! És mondja is, sokszor. (jut eszembe, nemet nem is mond, csak integet a fejével, vitatkozás gyanánt meg mindenre azt válaszolja, amire mi nemet mondunk neki, hogy DEDEEE!).
