Egy éve!

Tudjátok mi történt egy évvel ezelőtt ebben az időben, 2016. január 29-én reggel 7.00-kor?
Pedrito meglátta a napvilágot! :)
Az orvosok 20-ára vártak, jól megvárakoztattam őket (hihi), de hát tudtam, hogy oda vissza már nem fogok tudni menni, akkor minek siessem el a búcsút a pocaktól?
Most meg már, azt hiszem, nem is mennék vissza.
Jó itt kinn Veletek, Apa, Anya, papa, nagyi, másik nagyi, keresztanyu, keresztapu, Csaba, Lucia, Ercsi, Béci, Erika, Béla, Gergő.
Meg Samu.

Úgyhogy jöhet az ünnepléééééés!

Majdnem egyéves

Az esti altatás első nekifutásra nem sikerül.
Túl sok még a feldolgozandó élmény, mai napi inger - jár a szája, mesél óriási hangsúlyokkal tarkítva az ágyban fekve. Bapapi, bibibaba, bbba. Megszabadul mindkét zoknijától, felül, aztán nekiindul, hogy kimásszon az ágyból. Lehuppan, majd mégis fölkéredzkedik és mutat, hogy menjünk ki.
Leülök a kanapéra, nézem, merre mászogat. Kicsit matat, aztán egy idő után odanyargal a könyvespolcához, feláll, válogat a könyvek közül. Többnek megnézegeti a címlapját, ami nem tetszik itt és most, azt visszatolja vagy leejti a földre. Az egyik Varró Dani kötetet többször kihúzza, örülget a címlapra rajzolt kisbabának, végül kiválaszt egy Ringató Lapozót.
Megfogja két kézzel, majd minden segítség és kapaszkodás nélkül odagyalogol vele hozzám a kanapéra - hozza, hogy meséljük el.
Igazad van, fiam, ma este mese nélkül indultunk aludni.
Elénekeljük néhányszor, aztán néhány jókora ásítás közepette mutat a hálószoba felé, hogy most már mehetünk.
Hát ilyenek az esték mostanában.
Már majdnem egy éves. El sem hiszem...

Fénykard

Képzeljétek, találtam egy fénykardot!
Illetve, hát pontosabban nem is én, hanem Ábi.
Ábi az én egyik kisbarátom, ahogy Anyáék mondják. Ami azért jó, mert Anya is barát az ő anyukájával, Apa is az ő apukájával, szóval naná, hogy mi is azok vagyunk (na jó, be kell vallanom, hogy ő azért kedvesebben tud simizni, én meg püföltem őt ma egy kicsit, de tényleg csak örömömben, hogy ezazzz, végre itt van nálunk egy kispajti a sok-sok nátha meg orrszívás után).

Szóval Ábi hazafelé menet még bekukkantott az előszobaszekrénybe, hátha talál ott valami izgalmasat. Apa oldalán egész pontosan.
Hát talált is. Egy hosszú csövet, első ránézésre a felnőttek azt is mondhatnák rá, hogy karácsonyi csomagolópapír, de miután mindannyian a saját szemünkkel láthattuk, hogy Ábi hogy rohangál vele óriási lovagló léptekkel és lovagias kurjantásokkal a konyha teljes hosszában, mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy csakis egy csodakardról lehet szó.

Miután elbúcsúztunk és hazaindultak, én is gyakoroltam kicsit ezeket a lépéseket Anya kezét fogva, mert tudom ám én, hogy a nagyobbak jobban tudják, márpedig Ábi fél évvel idősebb nálam.
Aztán később, amíg Anya épp nem ért rá, megpróbáltam egyedül is.
És képzeljétek, működött!
Se fal, se szék, se kislétra, se porszívó, semmi kapaszkodás nem kellett.
Csak a Kard a kezemben, meg én!
Odavágtattam Apához örömittasan, persze ő is örült, meg Anya is,
tapsoltunk is egész hosszan ez után a konyhakövön ücsörögve.

Látjátok, milyen jó, hogy az embernek vannak barátai.

Villanyszerelek

Apa telerakta a lakásban a konnektorokat gyerekbiztonsági kütyükkel. De valami bóvlik lehettek, mert folyton kiesnek. Gondoltam, segítek neki visszarakni őket.

De azért a széktánc mégiscsak jobb mulatság.

Köntösben is.

:) 

Férfi izzasztókunyhó

2015 decemberében mentem el először az évvégi férfi izzasztókunyhóba. Nem sokat tudtam róla, hogy mi vár ott rám. Azt tudtam csak, hogy egy olyan évbe lépek be, amelyben pár héten belül megszületik a fiam. Az első gyermekem.

Tudatosan akartam felkészülni erre az eseményre, a férfivá válásom útjának egy komoly határkövére. Mert lehet-e magasztosabb aktusa a férfivá érésnek, mint a belépés az apák körébe? Hogy mit is jelent pontosan (nekem!) apának lenni, azt azóta is keresem, tanulom, próbálgatom, ízlelgetem, gyúrom, szemlélem. Hol tudatosan, hol ösztönösen. Szeretném jól csinálni, nem elrontani. Otthonról nincs (jó) mintám rá, de már képes vagyok ezt előnynek megélni: tiszta lappal indulhatok. Nem az előző szobrász nyomait kell kisimítanom, faraghatom a puszta követ. Csak fogjam erősen a vésőt, kalapácsot.

A kunyhóban az izzó kövek a férfi magját szimbolizálják. A termékenyeséget. Az élet átadását. A cselekvést. Az erőt. "Nem azért versenyzünk, hogy legyőzzük a másikat, hanem hogy együtt legyünk" - mondta Peti, a szertartás vezetője. Nem arra megy a játék, ki bírja tovább a hőséget, ki lesz az "alfahím", férfiak között is a Férfi, hanem hogy együtt legyünk. Támogassuk egymást, lépkedjünk egymás mellett, férfiak az úton, véssük a szobrunkat, ki-ki a magáét. Feszegessük a határainkat, a fizikai és szellemi tűrő- és teljesítőképességünket. Vagy izzadjuk ki, amitől meg akarunk szabadulni, s dörzsöljük le az izzadságot a jeges hóval.

De még előtte: tüzet rakni, fát hordani, hasogatni, a kunyhót megépíteni - teremteni, cselekedni, közben böjtölni, s pálinka helyett teát meg vizet inni. Ettől is több a kunyhó, mint egy szaunabérlet.

Megeresni a kapcsolatot lelkünk női részével, erről is szól a kunyhó, ezért van női meg férfi oldala. Enélkül a kapcsolat nélkül aligha teljesedhet ki a férfi erő.

"Pedritót mikor hozod el?" - kérdezte mosolyogva Peti. Az indiánoknál pár hetes csecsemőket is látott kunyhózni. 

Ez még kicsit odébb van, most még csak az én kezem bírja el a vésőt meg a kalapácsot. De már azzal a tudattal tartom őket s emelem csapásra a kezem, hogy a vésőm nyoma már az ő puszta kövében is nyomot hagy(hat).

Apának lenni felelősség, súgták a kövek ott fenn a kunyhóban ezen a januári hűvös éjjelen.

Nem akarok beteg lenniiiiiiiiiiiiiiii

Elegem van már ebből a betegségből! Brrrrrrrrrrrrr. Először ádáz harcot vívtam a lázzal: 3 napon keresztül tűrtem, hogy minden átpelankázásnál beszúrják a lázmérőt a popsimba, négyóránként nyeltem azt a fránya lázcsillapítót s még a vizesruhás borogatást is zokszó nélkül viseltem a felső testemen (na jó, az túlzás, hogy zokszó nélkül, de a második öt percben már egész nyugodt voltam :).
De én nyertem, megtörtem a lázat!

Aztán jött a köhögés meg az orrdugulás. Újabb szirup. A lázmérő helyett meg egy szívócsövet dugdodsnak belém, most az orromba. S szinte óránként kínoznak vele. S ha nem az, akkor meg egyfolytában az orromat törölgetik. Már az agyamra megy. Az agyamraaaaaaaaaaaaaaa.

Ez a köhögés meg nagyon alattomos: nem elég, hogy a trorkomból felhoz mindenféle váladékot, még meg is hányat néha. Igazából sokszor. Vagy lehet, hogy nem kéne lenyelnem azt a felköhögött váladékot? Bö.
Mindegy, már őket is gyűröm lefelé. Mármint a köhögést meg a náthát. Egyre kevesebbszer kell bekapcsolni az (p)or(r)szívót, s a köhögés se zavarja már az álmaimat (azt mostanában inkább Apa horkolása, khm-khm).

Szóval ez mind emészthető is lenne. Elfogadom. Legyőzöm. Erős vagyok.
De az, hogy két látogatás is elmarad a betegség miatt, az már nagyon kiakaszt.
Anya barátnője jött volna a két kis barátommal ma, Apa barátja (aki a druszám is) meg vasárnap terveztekj meglátogatni minket, szintén két kis pajtással. Az is lefújva.

Mert ők is elkezdtek köhögni. Meg taknyosak.
Anyáék meg félnek, nehogy megint elkapjak valamit.
Úgyhogy most megint várhatok meg várhatok, amikor végre lesz egy újabb szabad hétvégéjük a felnőtteknek, hogy találkozhassak a kis cimborákkal.

Nem lehet könnyű felnőttnek lenni.
Egészségesen se.

Pedrito vs. szülők - ÉLŐ közvetítés

Köszöntjük a kedves olvasókat az idei első online közvetítésünkről. A mai program egy altatási csata, Pedrito versus szülei. Nagy hagyományokkal rendelkező rangadóról van szó, egy kiegyenlített párharc sokadik felvonása. Ne menjenek messzire, azonnal kezdődik az összecsapás, velünk semmiről nem maradnak le.