Ej!

Ejj! Ezek a felnőttek...
Nehéz velük néha kommunikálni. Pedig már mindent tudok ahhoz, hogy irányítsam őket.
Kiválóan mutogatok, és nem csak kiválóan tudok irányt mutatni az ujjammal, hanem igazán, nagyon lelkesítően és motiválóan is mutogatok ("Ej!"). Ha kell, sürgetően ("Eeeejjjjjj!"). Anya mondja is, leader ez a gyerek, mint a szülei, dettó. Na én azt nem tudom, hogy mi, de néha azt gondolom, anyával a legnehezebb. Kényelmes nagyon. Meg kifogásokat keres: még ezt gyorsan elmossa, még a mosogatógépet bepakolja, még saját magát is felöltözteti, miután engem már teljesen kikínozott a sok ruhával (na legalább, ez igazságos, hogy ne csak én szenvedjek, hanem ő is). Szóval anya kemény dió, de nemrég megtaláltam, mi lágyítja meg végleg az ő szívét is: ha a legkedvesebb mosolyommal, félrehajtott fejjel azt mondom neki, hogy "anyaanyaanyaaaaanyaaaa", akkor nyert ügyem van.

Aztán a többiek. Apa, hát Apától tanultam szerintem az ösztönző mutogatást, mert ő néha képes leállni velem vitatkozni, hogy mégiscsak én hozzam vissza a labdát vagy az elgurított kisautót, amikor én világosan megkértem őt, hogy menjen el érte. Néha, bevallom, kiabálunk is egymással, persze csak amolyan apa-fia módon, aztán általában ő győz és én mászok a játékokért. De azért így is nagyon jó vele játszani, különösen, mert ő élvezi is a focizást velem, nem csak imitálja, mint anya, meg felültet a kisautómra és nagyon kalandosan, gyorsan és fékcsikorgások közepette tologat szerte a lakásban.

A Papa meg a Nagyi a legkönnyebb eset, ők hallgatnak rám. Papa még örül is, hogy cipelgethet fel-alá meg ugrálhat velem, mert azt mondja, hogy fogyni akar. Hát én meg örömmel irányítok, különösen olyan magasról. Nagyival meg az a jó, hogy mindent meg lehet vele beszélni, amit szeretnék, cserébe én meg nem szedek ki a konyhaszekrényéből, meg főleg a vadiúj bárpultjából semmit, amit nem szabad nekem, csak olyasmiket, amiket megenged.
Guszonai Nagyikával az a trükk, hogy ő is mindig csak ücsörögne, mesélne meg énekelne - persze, megszokta, amikor fél éves koromban itt volt nálunk jó sokáig, hogy ülünk a kanapén én pakolgatjuk a kockákat, de hát azóta én már felfedeztem a járás örömét, szóval remélem, neki is hamarosan megedződik a lába és nem fog már rá panaszkodni, hogy fáj, hanem szépen jön velem, mint a többiek.

Amúgy nem csak járni meg mutogatni tudok  már, hanem fogócskázni is lehet velem, sőt, úgy is lehet fogócskázni, hogy én közben húzom a kutyusomat, ugye, Ercsi?
Meg elkezdtem már edzeni a nagy nyári focizásokra, Apa szerint egész jól vezetem a labdát a lakásban - remélem, a füvön is menni fog.
Ezen kívül tudom, hogy ugat a legtöbb kutya (vau!), meg tudom mutatni, hogyan szimatol a Rexi (tudjátok, ő nagyon öreg és vak, úgyhogy igazán jó szaglásának kell lennie), a Palya Bea néni cicás dalában tudom a refrént énekelni (cica-cia HOPP!), integetek mindennek és mindenkinek, aki elmegy, elbújt, vagy már nem tudunk vele tovább játszani.

Ja, és sokat segítek anyának ám. Kipakolni a mosógépből a kimosott pelusaimat (mert nekem mosipelusom van, ha még nem tudtátok volna, ami nem szennyezi a környezetet és nem lesz tőle piros a popsim), rendet rakni a komódban a hálószobában (amióta ezt csinálom, azóta jöttem rá például, hogy a Süni a legjobban Apa pulcsijai között szeret aludni a harmadik fiókban).
A rendrakás azért is nagyon fontos, mert Anya nagyon szétszórt. Csomószor úgy felejti nyitva a fiókokat meg az ajtókat mindenhol, nekem kell utána becsukogatni.
És ami meg a legmeglepőbb, hogy néha még azt is elfelejti, hogy nekem, a tulajdon fiának, hol vannak a testrészei. Tőlem kérdezi van, hogy naponta többször is, hogy hol van a pocakom, a lábam, a fülem, a szemem. Hát még szerencse, hogy én tudom. Azt, hogy lábalába, néha mondom is, hogy jegyezze már meg végre.

Amúgy tudtátok, hogy még mindig meg tudom harapdálni a lábujjaimat?
Na, ki csinálja utánam, kedves felnőttek?

Aki meg tudja, jelentkezhet nálam egy puszira meg ölelésre, mert azt is tudok ám!