Hősiesen keveset sírt csak az orvosnál, s mire hazaértünk, az egyetlen tünete szinte csak az volt, hogy olyan bújós lett. Mint pici baba korában.
Ennek mindketten - fura vagy nem fura - úgy megörültünk, nosztalgikus érzésekkel ölelgettük, hordozgattuk, simogattuk.
Mert amióta nagyfiú és érdekli a világ, olyan keveset lehet vele így összebújva tölteni.
Pedig úgy szeretem. Akkor is, ha felriad álmából és vissza kell altatni, akkor is örülök a megtiszteletésnek.
Végigsimítani a pelyhes kis fejét az arcommal. Mélyen beleszagolni az illatába. Lesni a tükörből, hogy mikor lazul el annyira a karja, hogy lecsúszik a vállamról. Nézegetni, hogy ha a karomban tartom, nekem már meddig ér a lába.
Mondták sokan a kezdetekkor, hogy jaaaaj, ne ringassuk így, mert mi lesz velünk, ha már öt-hat-hét kilót kell cipelni, leszakad a vállunk, derekunk, miegyebünk.
Sokat gondolkodtam akkor, hogy vajon megbánták-e ezek az emberek, hogy ringatták a saját gyereküket kiskorában? Hogy kiderülhet felnőttként valami, amitől rájössz, hogy nem éri meg? Vagy amikor nagyban tombol a kamaszkori lázadás és semmibe vesz a gyerekem, azt kívánom-e majd, hogy bárcsak ne fáradoztam volna annyit a ringatásával?
Hát, ez lett velünk, mire hét és fél kilót kell ringatni. Örülünk, ha néhanapján ringathatunk. Mert változik. Annyira sokat változik minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése