"Mindnyájan elhagyunk különféle fontos dolgokat. Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igebn, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban."
(Murakami Haruki: Kafka a tengerparton)
Ennek a koronavírusos őrületnek az egyik pozitív hozadáka, hogy többet olvasok. Nem csak szakirodalmat vagy újságokat, hanem regényeket is. Szépirodalmat. Mert könyvet olvasni lehet a gyerekek mellett is. Nem mindig, minden körülmények között, de sokkal több lehetőség akad rá, mint valami film megnézésére vagy a netes szörfözésre. Előbbivel az a baj, hogy azonnal ott teremnek, s ők is nézni akarják. S még ha nem is egy véres horrort is nézek (csak mondjuk a zseniális Vissza a jövőbent sokadszorra), nem szeretném, hogy ők is nézzék, úgyhogy ez passz. A mobilon keresztüli olvasás meg nagyon rossz példát mutat, így is sok van belőle (messenger, SMS-ek, facebook), több, mint amennyit szeretnék, úgyhogy nincs belőle jó érzésem.
A könyv esetében ez mind hiányzik: nyugodtan belenézhetnek a betűk rengetegébe, úgyse értenek belőle semmit. Nem is érdekli őket, gyorsan továbbállnak. És rossz üzenet sincs, épp ellenkezőleg: lássák csak, hogy apa sokat olvas, s kövessék a példáját, ebben semmi ártalmas nincs.
Szóval egy alkalmas regénnyel a kézben így egész sok fél órákat lehet találni a napban, mikor épp a kádban vizeskednek, autóznak a szőnyegen, anyával főznek vagy éppen a képzeletbeli várukat rendezik be a közeli parkban.
A Kafka a tengerparton pedig egy nagyon alkalmas regénynek mutatkozott. Beszippantott. Én meg őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése