Tudjátok mi a közös Anton Pavlovics Csehovban, Mádl Ferencben, Romain Rollandban, Vámos Miklósban meg bennem? Hogy mindannyian ugyanazt a a napon választottuk a világrajövetelre: január 29-ét. Nem tudom, hogy náluk ez hogy volt, de nálam az orvosok sokkal hamarabbra vártak, már január 20-ra. Úgyhogy nagyon izgultam, Anya meg Apa vajon kire hallgat majd: rám vagy rájuk. Szerencsére nekem szavaztak bizalmat: 27-én már kórházba akartak minket utalni - s annak, ugye, tudjuk, mi lett volna a vége -, de Anya úgy döntött, hogy saját felelősségre hazajön. Jól tette. 28-án aztán megünnepeltük nagyi szülinapját, amitőt rendesen kedvet kaptam a születéshez. Az éjfélt azért megvártam, hogy jelezzem Anyának, készülhet, hajnali négy körül Apának is szóltunk, nehogy lemaradjon róla, s fél hatkor döntöttünk úgy, hogy akkor jöhet az a kórház, most már mi is elérkezettnek látjuk az időt. És hétkor már kinn is voltam Anya kebelén.
Mindenki csodálkozva gratulál, hogy milyen gyorsan ment. Hát, be kell valljam, nem engem illet a gratuláció: én a szívem szerint lassabban csináltam volna, de ezek az orvosok olyan türelmetlenek, mindent azonnal és gyorsan, és ott már az övék volt a teljes hatalom.
Becsületükre legyen mondva, hogy aztán nagyon jól bántak velem: Anya cicijén pihenhettem, Apa is felfoghatott, s gyorsan bekerültem Anyához a szobába úgyhogy együtt töltöttük a kórházi napokat.
Most meg már Anya meg Apa közt fekszem az ágyukban. Szigorúan csak a hasamon. Nem is értem, Anya hogy tud a hátán aludni. Ez biztos ilyen női dolog, mert Apa is ugyanúgy alszik, mint én. Szerintem utánoz. De nem baj, így legalább nem horkol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése