Zsombi, az örökmozgó, az napsütés mosolyú békesség. A világ legédesebb és leghuncutabb egyévese, aki még nem tud járni, de a szekrényfogantyúkon és bármilyen létrán felmászni már igen.
Akinek már csak nem is a NEM az első szava, hanem az, hogy DE!
Aki itthon született, és akinek a születéséről, még nem raktam ki ide semmit, "hivatalosan", de most már tényleg itt az idő.
Az alábbi történet egy novellapályázatra íródott, Zsombi születése után néhány héttel.
A valóságot írja le, a mi történetünket.
Fogadjátok szeretettel.
Az utam hazáig
Világéletemben érdekelt a nőiség. Az anyaság, a szülés, a
nővé válás, minden, ami ezzel kapcsolatos. Önismerettel, emberekkel,
csoportokkal foglalkoztam, amióta az eszemet tudom. Volt saját utam, voltak
megharcolt témáim, volt karrierem. Nagy kaliberű nőnek tartottam magam, sokat
tettem érte, hogy azzá váljak. Stabilan álltam a két lábamon, tudtam teret adni
és segíteni másoknak is.
Aztán megszületett az első gyerekem. És ott, mintha valami
eltört volna. Örömmel, nyitott szívvel, teljes tájékozottsággal és a maximális
tudatossággal készültem a szülésre. Mindent tudtam a testi és lelki
folyamatokról, és minden bizalmammal hittem, hogy ez megalapozza, hogy olyan
szülésem legyen, amilyet megálmodtam – kis városunk szülészete az országos ranglisták
egyik legjobbja, így hát, elvileg, jó esélyekkel indultam. És nem úgy lett.
Elvették tőlem a szülésélmény leglényegibb részét, a szülőszobába belépve
elveszítettem minden hatalmamat és önrendelkezésemet, kiszakították belőlem a
gyerekemet és vele együtt kitéptek valakit abból is, aki voltam azelőtt.
Aztán egy új élet indult: ott álltam az anyaságom kezdetén,
és azt éreztem, hogy minden, amit az identitásomból az eddigi évek kemény
munkájával megépítettem, haszontalan. Volt sok tudásom, voltak gondosan
megválogatott gyereknevelési elveim, volt stabil párkapcsolatom és támogató
családi hátterem, időnként még meg-megvillant az önbizalmam és a humorom is, de
mindezek olyan labilisak voltak, mint ahogyan egy újszülött őzike próbál
kisze-kusza lábaira állni az első percekben. Egy gyermek születése
identitásválság, összegeztem magamban, és hittem még nagyon sokáig, hogy ez
normális. Mint ahogy az is, amiről egyébként szinte soha nem beszélnek, hogy az
első napokban egyáltalán nem tudsz úgy tekinteni újszülött gyermekedre, mint
egy lényre, akivel szimbiózisban vagytok, hanem sokkal inkább, mint idegenre,
akivel még sok-sok időn át ismerkedni kell. Azt hittem, hogy ez normális. Még
nagyon sokáig.
Aztán jött egy második terhesség. Aztán el is ment. Nem
voltam még elég erős hozzá. Köszönöm, hogy jöttél, és köszönöm, hogy nem jöttél
– mondtam neki jóval később, amikor egy újabb magzattal a méhemben, úgy
éreztem, hogy búcsút kell vennem tőle.
Aztán jött egy harmadik. Örültünk neki, bejelentettük,
várakozásra állítottuk a lelkünket, egy dologról azonban nem beszéltünk nagyon
sokáig. A szülésről. Talán azzal a reménnyel, hogy anélkül is megérkezhet
hozzánk ez a gyerek. Tudtam, minden sejtemmel, hogy annak a teremnek, a
szülőszobának, nem akarom még egyszer átlépni a küszöbét. Aztán egy újévi
tervezés alkalmával mondtam ki magamnak (újra), hogy az ezévi bakancslistámon
egy otthonszülés szerepel. Mert igen, vagyok akkora nagy nő, egy olyan sorba
akarok tartozni, mint a PalyaBea, meg sokan mások a környezetemben, példaképeim,
szabadságharcosaim, akiknek ennyi jár. Nekem is jár ennyi. Aztán következett az
eddigi életünk legnehezebb beszélgetése a férjemmel, akiben, mint kiderült,
legalább annyi trauma és félelem élt az első fiunk születése óta, mint bennem,
aztán amikor már kifelé keveredtünk a beszélgetés mélypontjából, elhangzott
tőle az egyik leginspirálóbb mondat ezen a hazafelé vezető utamon: „Az a nő,
akit én ismerek, nem az, aki csak ül és siránkozik, hogy nem lehet. Az a nő
elhatározza és megy a vágyai után, mint egy anyaoroszlán, és ez után a nő után
besorakoznak az emberek. Én is.”
Aztán újabb hosszú hallgatás következett, és szépen lassan
megértettem mindent, aminek el kellett érkeznie hozzám. Először azt, hogy
nincsen köztes út. Nincsenek szelídített kórházi körülmények, nincs olyan, hogy
képviselem a szülési tervemet, nincs olyan, hogy előre megismerkedek
mindenkivel a kórházból annak reményében, hogy hagynak majd úgy szülni, ahogy
én akarok. Nincs. Ha kórházba megyek, övék a hatalom. Ha meg akarom tartani a
hatalmamat, más az én utam.
Aztán azt, hogy ez nem olyan döntés, amelyet külső
engedélyek alapján kell meghozni – miért is gyűjtenék bólogatásokat és kitől is
várnám? Ja igen, azért, mert a fent részletezett jól sikerült identitásválságom
előhozta belőlem a generációkon át öröklődő összes szubmisszív hajlamot és
mártír női mintát. Csak külső engedélyek alapján léteztem. Aztán szépen lassan
megérkezett hozzám, hogy ez az út lehet az én kései lázadásom, életem nagy
vagánysága, gyógyítva a múltam minden fölösleges és túlzott jókislányságát, és
visszaadva a saját önrendelkezésemet.
Aztán a romantikus vágyképből szépen lassan érett és
felvállalt döntés kerekedett, amely nyomán összerendeződtek találkozások,
információk, lehetőségek, tér és idő. Megérkezett a döntésemhez a férjem is,
teljes biztonsággal és támogatással, lett dúlám, bábám, és később, a babánk
megszületése után szinte kérdés és ellenszegülés nélkül kapcsolódott a
gyerekorvosunk és a nőgyógyászom is. Utóbbi kettő talán csak azért fontos, mert
az ő példájuk is mutatja, nem engedélyt kértem, hanem döntöttem és ehhez a
döntéshez lehet csatlakozni.
A szülés előtt még eljutottam egy kismama útrabocsátó
szertartásra, megkaptam az égiek áldását, igent tudtam mondani arra, hogy
bármikor jöhet. És az első szülés előttihez hasonló készültséggel, de az életbe
vetett sokkal nagyobb bizalommal és ráhagyatkozással álltunk a nagy nap előtt.
A kiírt időpontnál kilenc nappal hamarabb érkezett, egy felszabadult és
jókedvű, házibulihoz hasonló vajúdás után. Óriási élmény volt, hogy nem azon
kell szoronganom, képes leszek-e egyenrangú vagy egyáltalán bármilyen
kommunikációra az orvosokkal vagy a kórházi személyzettel. Hanem
szeretetteljes, engem ismerő és támogató, minden szakértelmet birtokló segítők
vesznek körül, akik ismerik és követik a testi és lelki folyamataimat. Látnak
engem, látják a férjemet és minden tudásukkal azon vannak, hogy a mi
biztonságunkat és a gyermekünk megszületését támogassák. Szavak nélkül is
értenek, nem utasítanak, hanem követnek minket. Hogy bármit megtehetek, amit
éppen hoz az intuíció vagy az ősi ösztön, hogy kiengedhetem a hangomat, lehetek
bátor és félhetek is, hogy nem ők tudják jobban, hanem én. „B. mondjál már
valamit!” – szólítom meg a bábát egy erős pillanatban. „Mit mondjak? Te jobban tudod,
hol tart az a baba…” És igen. Én tényleg jobban tudom.
Egyetlen ponton szólalt meg az első szülésem lenyomata,
talán ez volt számomra az utolsó kapu. Amikor a kitolás előrehaladt fázisában
megéreztem az egyik régi varrat (és a varrat után keletkezett, később műtéti
úton eltávolított kinövések) helyét, és megérintett egy óriási félelem, hogy az
most újra fel fog szakadni és ugyanúgy szétszakad mindenem, mint akkor. És azon
a ponton dönthettem, hogy a félelemnek engedek teret, vagy a bizalom útjára
lépek, és ezzel végleg átengedem magam a születés ősi folyamatának, elengedve a
saját agyam által diktált kontrollt. És döntöttem. Nemet mondtam a félelemre,
igent az ősi erőknek. És megszületett Zsombor.
Békés baba, ahogyan a születése is az volt. Kerek neki a
világ.
Még csak két hét telt el azóta, amikor ezeket a sorokat
írom. De már tudom, hogy a szülés utáni összetörtség, identitásválság és
idegenség-érzet nem normális. Az nem az élet része, hanem az elszakítottság hatása.
Amikor elszakítanak a természettől, magunktól és a gyerekünktől is.
Most itt vagyok, a korai gyermekágy végén, fizikailag
jobban, mint az első szülés után fél évvel. Lelkileg stabilabban, mint az
anyaságom bármely eddigi pontján. Még érzem az orromban a muskotályzsálya
illatát, még velünk van a szülés eufóriája. Már megérkezett hozzánk az első
napok kialvatlansága is, már tapasztaljuk a négyfős családi élet mindennapi
kihívásait, halljuk az újszülöttsírást éjjelente és a felerősödött dackorszakot
napközben. De boldogok vagyunk, boldogabbak, mint valaha.
Vagyok. Anya vagyok, nő vagyok, az a nő, a legjobb, aki itt
és most lehetek.
Édes baba Zsombi, köszönöm, hogy minket választottál, hálás vagyok azért, amit tanítasz nekünk és nekem. Legyél mindig ilyen fényesség, akihez jól esik csak egy pillanatra is kapcsolódni.
Isten éltessen, kisebbikem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése