Mentünk, rengeteget mentünk, amikoris én kendőben kucorodtam vagy a csatos hordozóban ücsörögtem, ami nekem a legjobb hely a világon, főként, amikor mennek velem, mert sok újat láthatok és abban is biztos lehetek, hogy Apa és Anya közel van (vagy legalább az egyikőjük). Majdnem mindig Apa vitt, néha még a hátára is tett, hát az elég fura volt nekem. A mellkasán jobban szeretek, aludni is jobb ott, bár néha zavar a pólóból kikandikáló szőr, de egészében véve még így is sokkal jobb, mint az ágy, amiről le lehet gurulni meg amúgy is hideg. Apa nem hideg és legurulni is csak akkor hagy, amikor játszunk.
Játszottunk is sokat, meg nevettünk - néha ketten egyszerre csiklandoznak ezek, hát akkor aztán nem sok esélyem van menekülni...
Máshol aludtunk és máshogyan, mint amikor itthon vagyunk. Szerencsére elég volt egy éjszakányi alvás ahhoz, hogy az én kedvencemmé: Apa- és Anyaillatúvá váljon az ágyban minden. S ha ez megvan, meg ők is ott szuszognak mellettem, nekem teljesen olyan, mintha otthon lennénk. Meg hát, hála a mindenfelé elhelyezett tej- és nyálfoltoknak, az énillat sem sokáig váratott magára az ágyban.
Na és, ha már az alvásnál tartunk, nagyon bátran aludtam mostanában egészen fura helyeken: raklapbútoron a bokrok között, valami faházban egy ócska régi emeletes ágyon, ahol körülöttem szerelők jöttek-mentek. Kocsiban is aludtam néha, de az már kicsi nekem, nem tudok benne jól fordulni, szóval inkább kerülöm, ha tudom.
És az alvásokkal még az is nagyon jó volt, hogy amikor felébredtem, mindig mindketten beszaladtak hozzám és odafeküdtek mellém az ágyra, vagy felkaptak és ölelgettek, vagy ha sírtam, nyugtatgattak. Nagyon szeretem azt, amikor hárman vagyunk, akkor kerek igazán a világ.
És végre megtanulták a szüleim ez alatt a két hét alatt azt is, hogy én MINDIG ott akarok velük lenni, amikor esznek, ezért általában valamelyikük ölében ülhettem és pakolhattam az aszalon kedvemre. Mostanában - végre - néha adnak nekem is abból, amit esznek (vagy egyszerűen kikapom a kezükből, netán a tányérjukból). Hát az ízek, azok furcsák, mi tagadás. A játékaimnak nincs íze, de ezek az ételek, nagyon csiklandósak.
Találkoztam rengeteg kedves emberrel - szeretem az arcokat. Az új arcokat, a mosolygós arcokat, a kíváncsi tekinteteket. Hála az égnek, kevesen gügyögtek velem, a legtöbben komolyan szóltak hozzám, mint egy komoly félévest ez megillet. A gyerekek még a felnőtteknél is jobban tetszettek, főleg, amelyik énekelt, na meg aki hagyta, hogy én is megfogdossam és simogassam az arcát.
És hát, a kedvenceim, a fák. Annyi fát láttunk, hogy olyan sokat elképzelni sem tudtam előtte. Magasakat és tűlevelűeket, alacsony bokrokat, színes virágokat. Lenyűgöznek a fák, csak nyújtom a nyakam az ég felé és nézegetem őket, ahogy mozgatják a leveleiket. Gyönyörű.
A vizek is érdeklnek, a patakhang például megnyugtatott mindig, állítólag nagy és csodás vízeséseknél is jártunk, de én azokat átaludtam általában, hát nem baj, majd legközelebb.
Ja, és a legviccesebbet a végére hagytam: nem csak aludni, hanem enni is kipróbáltam ez alatt a két hét alatt naagyon meredek helyszíneken. Hegyoldalban, fenyők tövében, kisvonaton, autóban, sátorban, benzinkúton, meg ahol éppen megéheztem. Az arrafelé járók közül nem nézett ránk senki rosszalló tekintettel, de én azért tudom, hogy ez nem magától értetődő dolog, mert a nők nem mutogathatják csak úgy akárhol a cicijüket, de azt is tudom, hogy ha Anya nekem enni ad, az nem mutogatás, meg amúgy is, én amint meglátom, eltakarom a fejemmel, nehogy más is lássa. És nagyon büszke vagyok az én Anyukámra, hogy amikor csak kérek, ad enni nekem, na meg Apára is, hogy olyan szépen betakargatott minket, amikor a zúzó szélben szopiztam épp.
Hát így nyaraltunk mi. Most, hogy végiggondoltam, elég egyszerű a képlet:
Utazz messzire, gyalogolj hosszan, bújj össze gyakran!
Remélem, nemsokára megint nyaralunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése