Közvetve, de azért relatív közelről, 5-6 éve szembesültem először azzal, milyen az, mikor egy gyerek érkezik a családba. Egy ötfős társasággal nagyon intenzven dolgoztunk együtt éveken keresztül, s oda érkezett meg az egyik házaspárhoz az első kisbaba. Onnantól kezdve telefonon szinte lehetetlen volt elérni őket és időpontokat egyeztetni is teljesen felesleges volt, mert rendre az a válasz érkezett, "meglátjuk, mi lesz a helyzet a picivel..."
Persze, bababarát társaság voltunk/vagyunk, úgyhogy mindig megoldottuk valahogy, de utólag bevallhatom, hogy ugyan értettem a dolgot, de átérezni nem tudtam. Hogy semennyi tervezhetőség ne legyen benne? Nulla??? Hogy napközben se lehessen felhangosítva a telefon? Soha???
Nos, most már át tudom érezni. :)
Egyetlen biztos pont van, hogy semmi se biztos. Négy nap egymás után elaludt este 9 körül, leteszed az ötödik este is, s meggyújtod a gyertyákat, hogy végre imádkoztok egy meghittet? Aáááá. Kábé a gyümölcse Jézusnál jön a sírás a szomszéd szobából, és a Szentírás helyett a pelenka kerül a kézbe.
A mobil dettó: nem hogy otthon nem tudnak elérni, de még munkába menet se mindig jut eszembe visszakapcsolni a hangot, s délben veszem észre a féltucat nem fogadott hívást meg a SMS-ket.
Mára meg egy jó kis családi ebéd volt betervezve nagypapáéknál. Dédivel meg nagymamával, aki újra idehaza van, még a nagybácsi is megérkezett, úgyhogy minden adott volt a jókedélyű közös vasárnapi ebédhez. Mi jut eszébe a drága Pedritónak? Hát aludni egyet. 12.40-kor :)
Úgyhogy a vasárnapi menü helyett maradt az "O 5 minút dvanásť" meg a tegnapi borsóleves maradéka, a családi csevely helyett meg egy blogbejegyzés.
Végül is, a közös vacsora se egy rossz opció, ugye, fiam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése