Életem leggyorsabb kilométere

Elkezdtem (jaaaaj csak nagyon óvatosan mondom)...
Szóval elkezdtem futni megint.

Vannak, akik szent jótékonysági ügyekért futnak.
Vannak, akik azért, hogy lefogyjanak.
Vannak, akik azért, hogy összeszedjék magukat lelkileg.
Vagy felkészüljenek a maratonra.
Vagy megtapasztalják a saját határaik átlépésének élményét.

Vannak, akik kint futnak,
vannak, akik bent futnak.

Vannak, akik este
és vannak, akik nappal.

Vannak, akik zenére futnak.
Vannak, akik sorozatot néznek vagy könyvet olvasnak futás közben.
És van Forrest Gump. Mindenek felett.

Azon a napon hármasban indultunk el: Pedrito, Unokatesó és én.
A folyóparton elváltunk: én futólépésben jobbra, ők a babakocsival balra.
Aztán futottam kb másfél kilométert.
Azán megszólalt a telefon, körülbelül a hatodik percben, hogy derült égből villámcsapás vigasztalhatatlanul sír. Nem tudja semmivel megnyugtatni.
És akkor, visszafelé, a gyermekekért,
lefutottam életem leggyorsabb kilométerét.
Százszor jobb időt, mint gimiben.
Vagy mint a korábbi futások alatt bármikor.

Tanulság1: Soha-de-soha nem szabad búcsúzás nélkül lelépni csak úgy.
Tanulság2: Mindig több van benned, mint gondolnád. Tényleg!